Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-08-21 / 17-18. szám
ülföldön önkéntelenül is egy kicsit kívülről szemlélem Magyarországot, szokásainkat, kultúránkat — már csak a földrajzi távolság, a hétköznapok másfajta ritmusa és az idegen beszéd olykor fárasztó zsongása miatt is. Külföldön önkéntelenül felkapom a fejemet, ha magyar szót hallok, s bizony, a kelleténél jobban elálmélkodom, amikor magyar vonatkozású történelmi emlékre bukkanok. Pedig tudom jól: a népek mindig túllépnek saját országhatáraikon történelmükkel, kultúrájukkal, neves és névtelen honpolgáraikkal. Jelen vannak a világban. Állandóan és kiszakíthatatlanul benne élnek a népek közösségében. Mint a magyarok: itt, Európában. Ennek a történelmi együttélésnek számtalan látható és láthatatlan jelét tapasztalhattam sok-sok európai városban. Például Párizsban. Bevallom: szerelmes vagyok Párizsba. Olthatatlanul, de olykor csüggedten; féltékenyen, de mindig megbocsátóan; elfogultan, de megmámorosodva a szellemi tisztaságtól; messziről, de szívemen elszakíthatatlan láncokkal; közelről, de az érinthetetlenség kamaszos szégyenlősségével. Szerelmemmel nem vagyok egyedül: régvolt magyarok, kortársaim dicsérik szüntelenül Párizst, a Város-Asszonyt, aki-1. Place de Budapest 2. Place Kossuth 3. Place Franz Liszt 4. A Carrousel téri kis diadalíven látható felirat az 1805-ös pozsonyi békére utal 5. Passage de la Reine de Hongrie. A szűk kis átjáró folyosót Mária Teréziáról nevezték el Magyarország Királynője passzázsnak 6. A Saint Sulpice templomhoz vezető utcában, a Rue Vieux Colombier 4. sz. alatt, a Stúdió Hotelben lakott József Attila. Nevét márványtábla őrzi 7. A Saint Philipe de Roule templomban márványtábla őrzi Türmenyesi Péter főpap emlékét, aki 1792-ben hitéért börtönhaiált halt. XI. Pius pápa 1926-ban avatta boldoggá 8. Rue Casimir Delavigne 9. Ady Endre itt lakott a Hotel des Balcons-ban 9. Rue Verneuil 58. Itt lakott Gróf Bercsényi László (1689-1778) a francia huszárság megszervezője, Franciaország marsallja 10. Rue Cujas 16. Radnóti Miklós emléktáblája A SZERZŐ FELVÉTELEI nek a kacérkodásait és a rásugárzó sóvár pillantásokat elnézően nyugtázzuk. Hiszen ez is azt bizonyítja: érzelmeinket nem érdemtelenre pazaroltuk. Miért szeretjük Párizst? Ady Endre is ezt kérdezte: „Tépelődöm: miért kell nekünk Párizs? Az az óriási pislogó barnaság odalent? Miért kerekedünk fel Fokvárosból, Teheránból és Budapestről?” S a „hotel-szobák lakója” a századforduló sajátosan adys válaszát adja: „... mert az én Párizsom a legemberibb minden városok között. Hamis kacajú, álcás, bús város. Csak éppen mámorosabb és cifrább a többinél”. Végtelenül sok válasz lehetséges: szárazabb, tudományosabb, nem ilyen költőien végletes. Nekem hízelgőbb, történelmibb Batsányi lángolása. Elvontabb, de következményeiben gyakorlatibb. Forradalmibb. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” — intette Európát 1789- ben. S Párizs pezsgő szellemi élete évszázadok óta újra meg újra előrukkol valami meglepő, valami eredetien előrevivő eszmével. Valami európai tettel. Sétálok Párizs utcáin, s magyar emlékek néznek le rám. A váratlanságra nem hivatkozhatom, hiszen útikalauzokból, könyvekből, már tudtam létezésükről. Barrey Emil cikke „Paris magyar kövei”, amelyet a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Köre adott ki; és Bajomi Lázár Endre írásai kézen fogva vezettek el a magyar történelem és kultúra zarándokhelyeire. Jártak itt magyar utazók, akiknek nevét és látogatását nem — még nem — jelzi márványtábla vagy utcanév. De kóborlásaim közepette ők is ott sétáltak mellettem. Próbáltam az ő szemükkel is nézni Párizst. Szepsi Csombor Márton, gróf Bethlen Miklós, Faludi Ferenc, Jósika Miklós, Wesselényi Miklós, Bölöni Farkas Sándor, Táncsics Mihály, Czetz János, hogy csak a régmúltbelieket említsem. Sétálok Párizs utcáin, s keresem Zichy Mihály, Rippl-Rónai József, Tihanyi Lajos, Vértes Marcell, Uitz Béla, Munkácsy Mihály, Czóbel Béla, Vaszary János képeit, az eredeti helyszíneket, a rég megholt, de a festményekben élővé varázsolt modelleket. Tükröt tart elém a város: élesebben villan fel, hogyan látnak bennünket egy másik európai országból. A pórusaimban érzem, milyenné formálódott image-unk az elmúlt századok alatt. Vissza-visszatérő aggodalmunk, hogy külföldön sokan konok maradisággal ragaszkodnak a csikós, fokos, puszta délibábos magyarság képéhez, s képtelenek észrevenni jelenünket, mai társadalmunkat, gazdasági és kulturális értékeinket, Párizsban szerencsére nem igazolódott. Nem találtam sem Csikós utcát, sem Csárda teret, de még Gulyás-közt sem. De van Kossuth tér és Liszt utca, Ady-, József Attila- és Radnóti-emléktábla, s a legújabban Bartók-szobor. Európa magyarságképe kezd közeledni a valósághoz? Az elémtáruló tükörben azt is látom, hogy nemcsak mi vagyunk szerelmesek Párizsba, nemcsak mi figyeltük a haladás útmutató fáklyáit az elmúlt századokban. Az egyenrangúság méltóságával pillanthatunk a tükörbe: a múltban és a jelenben erőnkhöz és tehetségünkhöz képest tisztességgel részt vettünk és egyre jobban részt veszünk Európa életében. Sétálok Párizs utcáin, s arra gondolok, hogy szeretek Európában élni. A testemre, a szívemre szabták ezt a földrészt — a háború, a mészárlások, a történelmi igazságtalanságok ellenére is. Mert a fákban, virágokban, az épületekben, az emberekben és a népekben ott érlelődik a jövőnk. A vén Európa nagyon is fiatal: a népek jövőjét hordozza magában. S ha száz év múlva késői utódaink szertenéznek Európában, minden bizonnyal újabb és újabb magyar festő, költő, zeneszerző, gondolkodó szobrára, márványtáblájára nézhetnek fel. Például Párizsban. APOSTOL ANDRÁS ADY ENDRE A hotelszobák lakója öreg legény, boldog legény, hajh, Nem sújtja soha Tűzhely-bánat: Egyedül él és sorra lakja Olcsón a kis hotelszobákat, öreg legény, boldog legény, hajh, Magtalanul, bölcsen, keserűen. öreg legény, boldog legény, hajh, Egy szép napon, ha összeestem. Nem lesz kázus. Pincér jelenti Itt, vagy Svájcban, vagy Budapesten: öreg legény, boldog legény, hajh, Harminchat szám, harmadik emelet. PÁRIZS RADNÓTI MIKLÓS Páris A Boulevard St. Michel s a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda. Nem hagytalak el gyönyörű vad ifjúságom, hangod mintha tárna visszhangzana, szívemben szól ma még. A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék. S balról, a park nagy fái közt az egyik úgy sárgáit az égre, mintha előre látná már az őszt. Szabadság, hosszúcombú drága nimfa, aranyló alkonyatba öltözött, bújkálsz-e még a fátylas fák között? Mint hadsereg vonult a nyár, port vert az úton és dobolva izzadt, hűs pára szállt utána már s kétoldalt szerteszét lengett az illat. Délben még nyár volt s délután esős homlokkal vendégségbe jött az édes ősz. Úgy éltem akkor, mint gyerek, kedvemre, s úgy is, mint tudóskodó öreg, ki tudja már: a föld kerek. Zöld voltam még s szakállam mint a hó. Sétáltam és kinek volt gondja rá? Később leszálltam én a forró föld alá. Hol vagytok ó, felzengő állomások: CHATELET—CITE—St. MICHEL—ODEöN! s DENFERT-ROCHEREAU — úgy hangzói, mint egy átok. Térkép virágzott foltos nagy falon. Hol vagytok ó! — kiáltok. Hallgatózom. És zúgni kezd a testszag és az ózon. S az éjszakák! az éji vándorút a végekről a Quartier felé! Páris felett a furcsán elborult hajnal mégegyszer felszürkéllik-é mikor a versírástól részegen és félig alva már aludni vetkezem? 0, visszatérni, tűnő életem nehéz sodrából lesz-e még erőm? A lent bűzölgő olcsó étterem macskája párzott fönt a háztetőn. Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é? Akkor tanultam meg, hogy hajdanán milyen ricsajban úszhatott a hold glatt Noé. 47
