Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-08-21 / 17-18. szám
//Különben nem történt semmi..." (1.) Czeglédi Lajos szőnyegkereskedő A Magyar Rádió számára a fenti cím alatt olyan budapesti lakosokról készítettem műsort akik az 1941-es és 1981-es telefonkönyv tanúsága szerint, legalább negyven éve laknak ugyanabban a lakásban, átvészelve a háborút, s minden más megpróbáltatást. E magnetofonszalagra vett beszélgetésekből mutatok be az alábbiakban néhány érdekes és jellemző részletet. FOTO: NOVOTTA FERENC Az egykori Andrássy út — ma Népköztársaság útja — palotái még a múlt században épültek, s befelé, különösen a Körúton túl eső szakaszán, jóval szerényebb arcot mutatnak, mint a hajdani Sugárút felé ... Az udvart körfolyosós emeletek övezik, a lakások többsége is az udvarra néz. Vendéglátónk kétszobás lakása azonban az utcára tekint. Egyszerű és világos, mint a lakói. Első telefonhívásomra vonakodtak a beszélgetéstől, mondván, hogy hiszen nekik oly egyszerű és eseménytelen volt az életük, hogy abból nincs mit megörökíteni. Azután egy mellékmondatból kiderült, hogy közben felneveltek öt gyereket, akik nem is az övéik voltak ... Ezt mégis csak szalagra illett mondaniuk. — Nos, hogy is volt azzal az öt nevelt gyerekkel? — Az úgy volt, hogy az édesanyjuk meghalt negyvenhatban, az apjuk meg még fogságban volt. Az egyik gyerek tizenkét éves volt, a másik nyolc, és a legkisebb mindössze nyolchónapos. Falun laktak, a feleségem hazajárt minden héten hozzájuk, mert hát a sógorom gyerekei voltak. De nagy strapa volt az út, s egy párszor már siralmas állapotban találta a gyerekeket. Nem lehetett otthagyni őket. Kérdezte tőlem, idehozhatja-e őket? Mondtam, hogy hát persze. Először elhozott kettőt, aztán végleg elhozta a másik hármat is. Mire az apjuk hazajött a fogságból, a gyerekek nem kívántak visszamenni hozzá. Azután meg is nősült, alapított egy új családot, és hát a gyerekek itt maradtak. Felneveltük mind az ötöt. Iskoláztattam őket, mindnek érettségit adtam, szakmát kaptak. — Itt, ebben a lakásban? — Ebben a lakásban. Voltunk benne éppen elegen. Volt gondunk, bajunk elég velük. Mindegyiküket ruházni... Mert sajnos, az apjuk tíz fillérrel nem járult hozzá a nevelésükhöz. Még egy szalagot se vett a lányok hajába, de még egy zsák krumplit se küldött. — Talán, mert örökbe fogadta őket... — Nem fogadtam örökbe egyiket sem, mert az apjuk, ugye, életben van, nem akartam a nevéről levenni őket. Azért az unokák a mi unokáink, mert ugye, most már vannak, egyik szebb, mint a másik. A legnagyobb kislány épp most tizennyolc éves! — Ha az apjuk nevét i'iselik, akkor törvényes úton is kérhették volna, hogy járuljon hozzá az eltartásukhoz. A bíróság megítélte volna. — Nézze, megmondom őszintén, mivel nem voltunk rászorulva, sőt, mi jobb módban éltünk, mint az apja, hát nem kértük. Nem is a pénzt hiányolom én tőle, csak a törődést. De most már mindegy, így lett jó. Szőnyegkereskedő voltam az államosításig, majd azután a szőnyegjavító- és tisztító szövetkezet alapító tagja lettem, és ott dolgoztam addig, amíg nyugdíjba nem mentem. — Hogyan lesz valakiből szőnyegkereskedő? — Nem családi hagyományból, én legalábbis nem. Vidékről kerültem föl Pestre, s bizony akkoriban nagyon nehéz volt elhelyezkedni. A bátyámnál szálltam meg, s annak a szomszédja éppen szőnyeges volt. ö hozott be a szakmába. Vogel Imrének hívták, a Teréz körúton volt üzlete. Ott aztán, mint afféle fiatal gyereket, szőnyegfestésre használtak, meg más munkára, és látták, hogy tehetségem van a szőnyeghez. Szerződtettek eladónak, eladóból azután ügynök lettem, ügynökből pedig önálló. — A szőnyeg szövéséhez is ért, nemcsak eladáshoz? — Természetesen. Javítok, tisztítok. Nemcsak én, hanem a feleségem is. Megtanulta mellettem. — Jó szakma? — Minden szakma jó, kérem szépen, ha szeretik csinálni. — Szerette? — Nagyon szerettem. Mind a mai napig is dolgozom úgy, ahogyan egész életem is abban telt el. / — Nyilván rengeteg szakmai tapasztalatot szerzett közben ... — A szőnyeghez, kérem, érteni kell. Főként ha valaki, mint én az voltam, keleti szőnyegkereskedő. Az nagy tudást és szakmai gyakorlatot igényel, aki nem érti, akár bele se fogjon. Ha csak anynyit mondok, hogy van akkora szőnyeg, mint itt ez a nagy és tizenötezer forintot ér, míg egy negyed akkora megérhet nyolcvanezret is, még semmit se mondtam. Gondolja el, hogy például egy kesuán-szőnyegben egy négyzetméterben egymillió csomó van, s az mind-kézi munka! Mondok egy esetet. Felhív telefonon egy idős ismerősöm, hogy eladná egy szőnyegét, de szeretné előbb felbecsültetni, hogy mit kaphat érte. Elmentem hozzá, megnéztem a szőnyeget és megkérdeztem, mit szeretne érte kapni? Azt felelte, hogy legalább harmincezer forintot. Mondom, tudja mit, maguk idős emberek, maguk legyenek óvatosak. Vigyék be a bizományi áruházba, és ezért a szőnyegért maguk ott hetven- és nyolcvanezer forint között kell, hogy pénzt kapjanak. Hát kérem szépen, örömmel újságolta azután nekem, hogy nyolevanötezret kapott érte. Ispahán szőnyeg volt, két méterszer százötven ... Higgye el, uram, nincs olyan szőnyeg, amiről én meg ne tudnám mondani, hogy az körülbelül mikor készült, micsoda és mennyit ér. — Most valami másról beszéljünk. Mindenkitől megkérdem, öntől is: hogyan sikerült a háborút átvészelniük? — Nagyon nehezen, sehogyan sem és mégis. Ez a cím és az itteni telefonszám, ami a régi telefonkönyvben benne volt, igaz, mert az enyém volt akkor is. De itt akkor szőnyegszalonom és a raktáram volt. Budán laktunk, de azt a lakásunkat lebombázták, mindenünk odaveszett, ami ott volt, akkor költöztünk ide be, s ennek a négy évtizednek a túlnyomó részét már itt éltük le. — Merre laktak Budán? — Az Alsóhegy utcában. Ott, ahol a légvédelmi központ volt. Odajártunk le óvóhelyre, ha légitámadás jött. Mármint a feleségem, mert én katona voltam. Húsvét hetében jött a parancs, hogy a zászlóalj nyugatra megy. Én nem laktam benn a laktanyában, privát helyen voltam elszállásolva, és hát én nem mentem nyugatra. Leléptem. Bújkáltam mindenfelé, míg a felszabadulás után hazakerültem. Addigra a budai lakásunk a földdel egyenlő lett... — Hogyan történt, asszonyom, elmondaná? — Úgy kezdődött, mint máskor. Szólt a sziréna és elindultunk az óvóhely felé. Volt egy papagájom, kint, a konyha sarkában lógott felakasztva a kaliikája. Ottfeledtük. Egy fiatalemberrel mentem, aki a házban lakott, mondom, menjünk vissza János, hozzuk el a papagájomat, szegény, az se legyen a halál martaléka! Azt mondja, jó, menjünk. Visszamentünk, mert csend volt. Hogy leakasztottam a madarat, ki se jöttünk a kapun, olyan égiháború tört ki, hogy a János folyton csak azt mondta nekem: most feküdj, most szaladjunk, most feküdj, most megint szaladjunk... De a légelhárítók úgy szóltak, hogy az ember fülét majd ketté hasították. Nagy nehezen beértünk az óvóhelyig, és még be sem értünk igazán, már jött a házfelügyelő, aki látta, és azt mondta: Czeglédiné, tudja, hogy a házunk odavan? Mondom, hogy-hogy? Azt mondja, az már a földdel egy. Ha ott vagyunk öt perccel, de csak kéthárom perccel későbbig, akkor biztos ott maradtam volna én is ... — S akkor, bizony, ki nevelte volna fel az öt gyereket... De úgy különben, mint mondotta, nem történt az életükben semmi? — Nem, hála Istennek nem. Nem. Nem történt semmi. bogAti Péter 27
