Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-08-21 / 17-18. szám
[Mlílií: Az a véleményem Az iskolában annak idején úgy tanultam, hogy a történelem: az élet mestere. (Az eredeti latin szövegben a „magister” szó szerepel, ami azonban iskolamestert jelent. Ez a kifejezés pálcás felvigyázó képzetét kelti, a közmondássá lett szólás eredeti értelmét forgatná ki, cáfolná a szándékolt értelmezés pátoszát.) Nem is a fordítás pontosságával van gondom, inkább a vágyálom és a valóság ellentmondása fáj. Szép lenne, ha a történelem betöltené a tanítómester hivatását, de az igazság az, hogy eddig nem bizonyult jó pedagógusnak. A történelmi leckéket nem tanulják meg az emberek; ha felelniük kell, számot adni a tanultakról, rossz diákként a lényegtelen dolgokra emlékeznek, vagy a felelőtlen súgásokat lesik. Legtöbbjük számára a történelem andalító-lelkesítő mese. Ürügy, hogy elsirassák magukat, pótcselekvés. A történelmet elszenvedik, ahelyett, hogy átélnék. Akik pedig azt hiszik, hogy csinálják a történelmet, a múltból összeszedegetett érvekkel igazolják mindenkori lépéseiket. Amikor pedig megbuknak történelemből, magyarázzák a bizonyítványt. Az eddigiekből remélem világos, hogy tisztelem, szeretem a történelmet. Szeretném, ha valóban az élet mestere lenne számunkra. Mostanában, mintha örvendetes változás történne. A történelmi tanulmányok, könyvek, cikkek száma megsokasodott, a jó munkáknak hírneve támad, órák alatt elkapkodják a vásárlók, olvassák, vitatkoznak róluk. Közben panaszkodunk, hogy bajok vannak az emberek történelmi tudatával. Négyen ülnek a ligeti pádon, két férfi, két nő, idősebb emberek. Az egyik férfi kezében a Magyarország című hetilap; időnként felolvas a többieknek. „Tudtátok, hogy III. Bélának két felesége volt, és mindkettő francia hercegkisasszony?” — kérdi. Nem akarok egyetlen példából általánosítani és hurrát kiáltani. Ám azt sem kedvelem, hogy ugyancsak esetleges jelenségekből félreverik a vészharangot. (Arra az álszociológiai iskolai felmérésre gondolok, amelyet az ifjúsági folyóirat nyomán annakidején átvett és azóta is idézget a nyugati magyar sajtó egy része.) Szociológus vagyok, második szakmám ez a tudományterület. Magam is csináltam a műveltségszintet firtató felmérést egy végzős gimnáziumi osztályban és elképedtem a kapott válaszok együgyüségein. Szerencsére az osztályfőnök is átnézte a felmér rőlapokat és rögtön tudta, hogy ártatlan diáktréfa keserves eredményét tartjuk kezünkben. Az ismételt kikérdezés — új, nehezebb kérdésekkel — már egészen más képet adott. A pedagógiai szaksajtóban például gyakoriak a sirámok, hogy gyengén megy a matematikaoktatás, és ez igaz. Ugyanakkor a diákolimpiákon évről évre dobogós helyezéseket érnek el e tárgyban a magyar fiatalok és ez is valóság. Vagyis, annak figyelembevételével lehet megítélni a történelmi tudat szintjét, milyen rétegekről, korosztályokról van szó. És az sem mindegy, hogy melyik korszakot, milyen mélyen ismerik? Lexikális adatokat tudjanak vagy léNYARALÁS ÉS ANYANYELV nyeges folyamatokat lássanak át? A meghatározó tényezőket, az összefüggéseket kérjük-e számon? Azt is fontos — a legfontosabb —, hogy a tudásanyagon túl hat-e a történelem a jelen gyakorlatára; az emberek mindennapi magatartását formálja-e a történelem sugározta hazaszeretet? Hogyan lehetne a történelem az élet mestere? Ha úgy vizsgáljuk a múltat, ahogyan történt, ha tudományként műveljük. Csakhogy ehhez le kell küzdenünk a „retusálás” ördögét. Gyakran a megszépítő meszszeségből veszik szemügyre az érdekeltek saját maguk, családjuk, osztályuk a nemzet régmúlt eseményeit, hogy igazolják mai helyzetük jogosságát vagy elégtételt kapjanak az őket ért jogtalanságokért. Sokszor működik egy sajátos, történelmi „szemtengely-ferdülés”. A történelmi cselekvéshez jutott csoportok az előző, számukra kedvezőtlen korszak hibáit felnagyítják, eredményeit lekicsinyük. Így történt ez 1945 után a Horthy-korszakkal és mostanában így vagyunk a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett évekkel. A történelmi egyoldalúság látászavara abban is megmutatkozik, hogy az eltorzított, koromfeketének festett közelmúltat megelőző korszak ilyenkor „megvilágosodik”. A világos alapon még sötétebb a fekete. Ez nem optikai művelet, ez társadalmi értékképzés, rehabilitáció. Ám nem a történelmi igazságtétel kedvéért, hanem a tegnap rovására. Ez azonban dupla torzítás. A magam részéről azt szeretném, ha tudományos tárgyilagossággal kezelnénk a régmúltat, éppúgy, mint a közelmúltat, Nem szívesen hangoztatok általánosságokat. Egyetértek Lendvai L. Ferenccel, aki a Világosság című folyóirat legutóbbi számának egy érdekes jegyzetében a Horthy-rendszerről írt. Ebben az országot a második világháború katasztrófájába sodró kormányzóról elmondja, hogy a fehérterror különítményeseit kezdetben felkarolta, aztán háttérbe szorította. Az úgynevezett szegedi gondolatot, amelyben bőven voltak „fasisztoid” elemek, a magáénak vallotta, de elhatárolta magát az olyan valódi fasisztáktól, mint amilyen Imrédi és Szálasi volt. Mindez népszerűséget, „mesterségesen kialakított és erősített, főleg a trianoni béke revíziójának követeléséhez kapcsolódó nimbuszt — is szerzett Horthy számára, bizonyos fokig még munkásrétegek között is”. Becsületes emberek, hivatalviselők, katonatisztek azért is érezték jogosnak és természetesnek, hogy felesküdtek a kormányzóra és hűek maradtak esküjükhöz. A felelősséget a konzervatív, jobboldali rendszerben betöltött szerepért személyenként lehet csak megítélni, minden általánosítás káros. És igaza van Lendvainak a következtetésben is „az egyetlen helyes megoldás: a lehetőség szerinti teljességben föltárni minden föltárható tényt és tudomásul venni a belőlük levonható következményeket.” Az a véleményem, hogy csakis így lehet a történelmi tapasztalat az éle-A külföldön élő magyar gyermekek először 1970-ben nyaralhattak a Balaton mellett úgy, hogy közben magyarul is tanultak. Az első táborozás, az útkeresés, a leghatékonyabb módszerek megtalálásának jegyében telt el. Jól képzett magyar pedagógusok tanították a magyar nyelvtant és irodalmat, valamint a magyar „kömyezetismeretet” az idegen nyelvi közegben élő 6—14 éves gyerekeknek. Azóta több mint egy évtized telt el, s ez gazdag tapasztalatokat hozott. 1981-ben a IV. Anyanyelvi Konferencián, a Pedagógiai szakbizottság egyik előadásán Molnár Gyuláné szakfelügyelő vezetésével az érdeklődők megszemlélhették az oktatás módszertanát és sikerét. Az alapelvek tehát tisztázottak, de mégsem beszélhetünk általános érvényű, minden esetben alkalmazható módszerekről, hiszen az évrőlévre visszatérő diákok mellett, a többség mindig „első éves”, s ők különböző fokon ismerik a magyar nyelvet. Molnár Gyuláné a kezdetektől részt vesz a táborozások irányításában. Korábban egy évet az Egyesült Államokban töltött, ahol Louisianában magyar nyelvet oktatott. Megkértük, értékelje az eddigi táborozások eredményét. — A kezdetektől számítva nagy 1 utat tettünk meg. Az Anyanyelvi Konferenciákon elhangzott előadá- 2 sok és javaslatok segítségünkre voltak. Igyekeztünk a legkiválóbb pedagógusokat és nevelőket megnyerni ehhez a különleges feladathoz. Jó ötletnek bizonyult, hogy a külföldön élők és a magyar gyerekek együtt töltsék el ezt a nyelvtanulásra fordított két hetet. Az élő beszéd ugyanis az egyik leghatékonyabb módszer a nyelvismeret fejlesztéséhez, erre pedig a közös programok során számtalan lehetőség kínálkozik. Az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége lehetővé tette, hogy az oktatásiban résztvevő pedagógusok hathetes továbbképzésen vegyenek részt. Ezek során nemcsak az elmúlt évek tapasztalatait értékelhettük, hanem neves szaktekintélyeket is meghívtunk. Montágh Imre logopédus a különböző nyelvi környezetből érkezettek beszédtechnikájáról, Bicskei Gábor a játéké» vetélkedők nyújtotta pedagógiai lehetőségekről, Debreczeni Tibor a játéknak a pedagógiában betöltött szerepéről tartott előadást. Ottjártunkkor Kovács Mária tanárnő vezetésével a gyerekek egyik csoportja éppen magyar irodalom órán vett részt. A közös magyar népdal éneklés után Vajda János Nádas tavon című költeményét elemezték. A verset Strümpel Gabi olvasta fel, szép kiejtéssel, jó ritmusérzékikel, ügyelve a mondanivaló kibontására. Gabinak az elemzés sem okozott gondot, bár olyan ritkán használt szavak, mint a „fényözön”, „dicső” kissé próbára tették. — Az Egyesült Államokban születtem, nemrégen költöztünk a Német Szövetségi Köztársaságba, mert édesapámat oda szólította a munkája. Gyakran beszélünk otthon magyarul, talán ezért nem okozott különösebb gondot számomra ez a vers, amelyet itt olvastam életemben először. Nagyon jól érzem itt magam, sokat játszunk és a foglalkozások alatt megismerkedünk Magyarország földrajzával és irodalmával. A legnagyobb létszámú csoport Ausztriából, Burgenlanditól érkezett. Vezetőjük TöMy Júlia: — A burgenlandi általános iskolában, ahol tanítok, nagy hasznát vesszük ezeknek a táborozásoknak, amelyeken egyébként megindulása óta részt veszünk. Azért is különösen fontos számunkra ez a „segítség”, mert az újabb nemzedékek, amelyek most kerülnek iskolába, otthon már többnyire csak németül beszélnek. Amilyen nehezen tanultak meg németül a mi napyszüleink, olyan nehezen tanulnak meg magyarul a mi gyerekeink. A kötelező német és angol nyelv mellett, választhatják ugyan a magyart is, de bizony külön elfoglaltságot jelent. Jó néhány szülő pedig ma már úgy gondolja, csak azt tanuljon a gyerek, amihez kedve van... A fonyódligeti szakszervezeti gyermeküdülő parkolójában mostanában nem ritka vendég egy-egy nyugati rendszámú gépkocsi. No nem ellenőrizni járnak ide a szülők, hanem maguk is nyaralnak... L. S. 2
