Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 2. szám
Akkor kaptam rá az italra, amikor ötvenévesen egy nálam fiatalabbért elhagyott az asszony. Szekrényről, tányérról, asztalról — mindenről eszembe jutottak a vele eltöltött évek, kellett a búfelejtő, s mind nagyobb pohárral. Néhány liter borért, pár kupica pálinkáért eladtam a dunyhát, a bútorokat, ruháimat, cipőimet. Berúgva boldognak éreztem magam, kijózanodva viszont restellkedtem a szomszédok, ismerősök előtt. Legalábbis eleinte. Később a pohár lett mindenem, csak a kocsmának éltem, a munkahelyemre se jártam be. így ment ez kerek három esztendeig, amikor egy napon törzskocsmámba beállított a sógorom egy takaros, elvált asszonnyal, akinek a kedvéért később elmentem az elvonókúrára. A pszichológus azt mondta, hogy gyenge az akaratom, mégis már egy éve nem iszom, nem is kívánom az alkoholt, pedig gyógyszert se szedek. Bejárok a klubba sakkozni, kártyázni, beszélgetni, műsorokat nézni: vasárnaponként kirándulunk, színházba megyünk. Gyakran tart velünk az orvos és a pszichológus is, akik szerint teljesen meggyógyultam. 20 FOTÓ: HORVATH DAVID Engem említenek példaként az új betegek előtt, s megkérnek a kezdő gyógyulok gyámolítására. Igaz, nekem nagy segítség az új aszszony, aki nem átall bejárni velem ide, nem fintorog a pohártól szabadulni akarók gyötrődését látva, pedig ő soha nem ivott. így teríti elém megpróbáltatása történetét V. Antal asztalos, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. Psychiátriai Klinikájának Orczy téri épületében, ahol csaknem egy évtizede gyógyítják az alkoholistákat és az elmebetegeket. Itt működik az említett klub is. Az idejárok napközben dolgoznak, estéiket a családjukkal töltik, hetente kétszer — délután négy órától este tíz óráig — pedig a klubban vannak. Sokukat elkíséri a felesége, a gyereke, a hozzátartozója is. tk — Milyen segítséget adhat a gyógyuláshoz a család, a rokon, a barát? — kérdezem dr. Gerevich József pszichiátert, a klub vezetőjét. — Noha a klubtagok rendszeres pszichológiai-pszichiátriai kezelésben részesülnek, sokan gyógyszert is kapnak, mégis a legtöbb a segítő kezet nyújtó családtagokon, ismerősökön múlik, mert többnyire akaratgyengeség, társtalanság, munkahelyi vagy családi konfliktus, kínzó magány sodorja az embereket a kocsmába, a pohárhoz. És csak azok gyógyulnak meg igazán — ők sem egyhamar —, akiknek a korábbi életmódjuk megváltoztatásához, akaratuk erősítéséhez rajtuk kívül is akadnak segítők; akiket az ivócimborák helyett egy másik, humánusabb közösség vár. — Évente hány alkoholista gyógyul meg itt? — Kettő-három teljesen, ötenhatan félig-meddig. Sajnos a többség, amint kikerül a szakemberek látóköréből, a védett környezetből, a klubból, elgyöngül. Ám a klubot akkor is érdemes fenntartani, ha évente csak egy embert adunk vissza az életnek, a családnak. Három éve, amióta a klubnak öttagú vezetősége van, kissé javult a helyzet, többen meggyógyulnak mint korábban. Ügy látszik a megbízással járó felelősségtudat jól hat a személyiség rendeződésére. Magyarországon egy lakosra tizenegy liter tiszta szesz jut évente. A nagyivók száma körülbelül 500 ezer. A súlyosan veszélyeztetett iszákosok száma mintegy 400 ezer. Közülük alkoholista beteg 150 ezer. Rendszeres kocsmalátogató a felnőttek 19 százaléka. Az alkoholizmus tehát népbetegség nálunk. Gyógyítására milliókat költ az állam, az ország különböző településein az itt bemutatottakhoz hasonló mintegy ötven klub segíti a betegek gyógyulását, rehabilitációját. * — Nagyszüleim, szüleim is a likőriparban dolgoztak — mondja R. Sándorné nyugdíjas. Anyám fésülködőasztalán mindig ott állt az üveg, már gyerekként megmeghúztam. Ügy megkedveltem az italt, hogy később, iskolásként, munkásként, asszonyként sem tudtam megváltozni. Anyám, apám kitagadott, első és a második férjem is elhagyott, két gyermekemet nevelőotthonba vitték. Lakásomat egyetlen szobára cseréltem, bútorom egy vaságy volt, munkahelyem a kocsma, ahol a szennyes poharakat vittem vissza a pultra havi néhányszáz forintért, meg az italért. Nézzen rám, ráncos, aszott a bőröm, a kocsmából is kivénhedtem. Gyárigazgató fiam, mérnök lányom sem keres meg gyakran, pedig már nyolc éve nem iszom. Az elherdált évekért fáj a szívem, de hiába, későn jöttem az elvonóra. Nem is hittem, hogy meg lehet gyógyulni. Kín volt az első három hónap. Szerencsére a pszichológus, az orvos segített, aztán a klubbeliek is. Nagyon szeretek a klubba jönni, nekem a nyolcéves múlttal már pozícióm van itt, s egy-két embernek segítek a gyógyulásban is. Főként olyanoknak, akik valóban búcsút akarnak mondani a pohárnak. novak Gábor
