Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-07-10 / 14. szám
DALLOS MARINKA Tüpettyes kékfestőben, ölében macskával. Ha festő lennék, ezt a címet adnám annak a képnek, amelyet Dallos Marinkáról őrzők, római látogatásom emlékeként. Emlékezetemben még három szoba, amelyben a padlótól a mennyezetig .könyvek, folyóiratok, kéziratkötegek. A plafonon és a könyvespolcok oldalán felragasztott fotók, plakátok, meghívók, világhírességek üdvözlőkártyái. Ez a környezet a naiv festőnő és férje Gianni Toti újságíró, filmrendező birodalma. Először csak kifejező szemét, fiúsra nyírt haját néztem. ízes, szépen formált mondataihoz magasra tornyolt kontyot, mellénykét, sokszoknyát illesztett képzeletem. Szavainak dallama, kiejtése ma is a nógrádiaké. Amikor szülőfalujáról, édesanyjáról, a családjáról beszél, mintha mesekönyvet lapozgatnék. Illusztrációul nézegetjük hozzá a képeit. Nem végzett festőakadémiát. Igaz, a zseniális pénzügyőr, Rousseau sem és azok sem, akiket a naivok címszó alatt kezel a művészettörténet. — Sono nai'f ma non genuo . .., tartja a mondás. ami annyit tesz: naiv vagyok, de nem ártatlan! Az életemet festem, úgy, ahogy én látom és láttam. Azért mondom múlt időben is, mert az ember legfogékonyabb korszaka a gyermekkor és nekem sokmindent meghatározó, nagyon szép gyermekéveim voltak. Az egész életszemléletem, művészetfelfogásom onnan gyökerezik. Kilátástalanul szegények voltunk, de anyám kivetkőzött a sokszoknyából, a napszámosi sorból, boltot bérelt. Egy eldugott nógrádi falu zárt világában, ez nagyon nagy dolog volt. Azok a bensőséges hangulatú családi és egyházi ünnepek, amelyekre mindenki nagyon készült és szépült, életre szóló hatással voltak rám. Faluhelyen az asszonyok közössége nevelte a gyerekeket, olyan asszonyok, akik ími-olvasni talán nem tudtak, de megőrizték öregszüleik meséit, mondókéit, dalait, a hímzésmintáktól az öltözködési szokásokig mindent, ami kultúra. Tiszta és világos gondolkodásúak voltak. Sokáig nem értettem, tollfosztáskor miért meséltek a Zagyva-hídon imbolygó lidércfényekről rémmeséket. Itt, Rómában jöttem rá festés közben: ha vidám történetei meséltek volna, a nevetéstől a lányok széjjelfújják a tollat... — A születés, a család, az esküvő maga volt a totális színház falun. Az esküvő nemcsak egy új család létrejöttét jelentette, hanem két kis földdarab egyesülését is, amelyen megterem az élet! A büszke asszonyok egymás közt cserélgették a ruhákat ünnepkor, mert kettő talán keveseknek volt, de a másiké azért újnak számított. Tehát megadták a módját minden ünnepnek, amelyben mindig az ember, ki-ki maga érezhette magát főszereplőnek. Ma is évente hazajárok, de már nyomát sem lelem ezeknek a szép szokásoknak. Bartók érezhette így, hogy meg kell mentenie valamit egy letűnő világból. A calabriai parasztok — akiknél ma is nagy becsben állnak az ünnepek — pontosan megértették képeim mondanivalóját. Egy szobából kialakított műtermében néhány kész festmény és egy vázlat, amely ilyen formájában is művészettörténeti érdekesség. Ketten festették, tehát festői négykezes! Az eredeti mű, amely egy szakszervezeti központ előcsarnokát diszíti, 5X2,7 méter nagyságú, a „Földfoglalás” címet viseli. — Nem ismerek hasonló próbálkozást a művészettörténetben. Amelia Pardo festő barátnőmmel készítettük, nyolc hónapon át napi tíz órát dolgoztunk. Én lefogytam tíz kilót, ő meghízott. Lélektanilag is hallatlanul érdekes kísérlet volt. Félidőben azt hittem, rámegy a barátságunk, de szerencsére éppenhogy megerősödött. Egy arcot például több mint egy hónapig festettünk, míg mindkettőnknek megfelelt. Kísérletező alkat, öt éven át vezette a „Roma di naif” művészeti csoportot. Magyar költőket fordít olasz nyelvre, Radnótit, Juhász Ferencet. Magyar és olasz népi bútorokat gyűjt. Bejárta Magyarországot és Itáliát, mindenhol barátok várják vissza, legyenek akár földművesek, festők, filmrendezők mint Fellini, írók mint Zavattini vagy Juhász Ferenc. És most már egy magyar újságíró is . . . LINTNER SÁNDOR OSCAR LAVIO REPRODUKCIÓI
