Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-07-10 / 14. szám
Arany János elődje, az Akadémia főtitkára SZALAY LÁSZLÓ A Magyar Tudományos Akadémia harmadik főtitkára, Szalay László korának hazai gondolkodói között talán a legkiválóbb volt. Már életében a magyar jogtörténet, a politikatudomány, a történetírás klasszikusává vált. Emellett a politikai közéletben csak Deákéhoz mérhető tekintéllyel, kiterjedt külföldi kapcsolatai révén nemzetközi hírnévvel rendelkezett. Amikor 1861. decemberében akadémiai íitoknoknak választotiák, életműve tehát voltaképpen már készen állt. Szalay László 1813 áprilisában született. Apja, Szalay Péter jogi végzettséggel rendelkező, tehetséges férfiú volt. Fia születésekor hivatalnok-nemesi karrierjének alsó lépcsőjén tanyázó helytartótanácsi fogalmazó veit. 1318-ban, több mint 31 évi szolgálat után léphetett első titkárrá. Szalay Péter, a jozefinista kormányhivatalnok azonban egyszersmind a magyar értelmiség egyik prominens képviselőjének számított, aki maga is foglalkozott történeti stúdiumokkal. Baráti körében megtaláljuk mindazokat, akik meghatározó egyéniségei voltak a korszak művelődésügyének. Amikor 1825-ban meghalt, fia, László még csak 11 éves volt. Előkelő, német származású budai polgárcsaládból származó anyja az apa után maradt csekély nyugdíjból is mintaszerűen iskolázta, ellátta a három árvát. László a magyar művelődéstörténet egyik „csodagyereke”. Első költeménye 14 éves korában jelent meg a „Hasznos Mulatságok”ban”. Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Virág Benedek, s a történész Horváth István — apjára is tekintettel — pártfogásukba vették a tehetséges ifjút. Bátorító szavak nélkül Szalay aligha publikálhatta volna — 18 évesen — első kötetét, a Bimbókat. Ennek fogadtatása azonban kedvezőtlen volt, maga Kazinczy is felhívta a figyelmet bizonyos kezdetleges hibákra. 1829-ben, tehát 16 éves korában készül el első kritikájával. Kis könyvecskéje feltűnést keltett. „Tizenhat éves ifjú ennyire határozott, tiszta nézetekkel az irodalomról talán soha nem lépett fel” — írta Eötvös József. Szalay e művében szolgáltatott igazságot a népies Csokonainak — a klasszicizáló Kazinczy és Kölcsey ellenében. A harmincas években Szalay már inkább csak figyelmes olvasója az újabb irodalmi törekvéseknek. 1838-ban hosszabb nyugateurópai körutazást tett. Linzben Batsányinál időzött, hazatérte után kezdeményezésére az Akadémia felvette tagjai sorába a 76 éves, itthoni mellőzöttsége miatt sértett költőt. Treforttal, Eötvössel és Lukács Móriccal megalapították a Pesti Műegyletet, a képzőművészet pártolását szolgáló első magyar mecénás társadalmi szervezetet. Ennek a — fénykorában majd öt és félezer részvényes tagot számláló — testületnek Szalay volt az első titkára. Szalay mindig érdeklődött a művészetek legújabb törekvései iránt, de lassan-lassan egy másik irányba fordult. Az átalakulás, a változás, a természet és a társadalom állandó fejlődésének eszméje — a német filozófia, mindenekelőtt Hegel rabul ejtette gondolkodását. Ez a fajta világnézet tette történetíróvá. A jelen és a múlt között Szalay nem szakadékot látott. Számára a történeti periódusok olyan lépcsőfokok, amelyek a holnapba vezetnek. Aki visszanéz a már megtett útra, az előtte álló út egy részt is felfedezheti — vélte. A jövő és múlt szerves egységben való látásmódja képezte Szalay politikai felfogásának alapját is. A centralista párt szellemi vezére Szalay László volt. Az 1843—44. évi országgyűlésen Korpona város követeként a „városi ügyben” tartott beszéde a centralisták „hivatalos” programjává lépett elő. Jegyzőkönyv tanúsítja, hogy a máskor oly zajos diéta síri csendben hallgatta az ifjú átgondolt, lényegretörő mondatait. Az ellenzék népszerű vezére, Beöthy Ödön székén visszafordulva figyelte a mögötte álló szónokot. És Szalay — észrevétlenül — szinte csodát művelt. A „városi ügyet” (a városi polgárság testületi szavazati jogának sérelme) kiemelte a szűkebb öszszefüggésekből, és Magyarország teljes forradalmi átalakulásának egyik alapkérdésévé tette. Magyarország is „1789-ben van” —, magyarázta — de a „három rendnek”, nem egymás ellen, hanem egymásért kell sorompóba lépnie. A hagyományos rendi struktúrát szét kell zúzni ahhoz, hogy a romokon az új „concentrikus” magyar birodalom megszülethessen. Mert nem az a kérdés, —, mondta Szalay —, hogy a városi nép hogyan szavaz. Nem „száz különvált érdek” egymás elleni összecsapását, hanem a nemzeti érdekek képviseletét kívánja az ország a magyar országgyűléstől. Nem megyéket, városokat, hanem a nemzet központi törvényhozó testületét kell népképviselet útján megteremteni — fejtegette. 1844-ben Kossuthtól átvette és a centralisták orgánumává tette a legnagyobb ellenzéki újságot, a Pesti Hírlapot. Csakhogy Kossuth stílusával az ő elméleti, főleg jogtörténeti írásai — melyek inkább voltak tudós tanulmányok, mint hírlapi cikkek — nem versenyezhettek. Mivel pedig a megye intézménye a centralista publicisztika pergőtüzébe került, a politikailag legerősebb társadalmi osztály, a megyei középnemesség nem adta támogatását a lassan elszigetelődő csoportnak. A nyugati alkotmányos minták adaptálásának lehetőségét fejtegető Szalay-párt nem tudott előrelépni a megnemértés közegében. A Szalay-párt tagjai a békés, megtervezett társadalmi fejlődés politikusai, a márciusi forradalomtól kezdődően nemcsak háttérbe szorultak, de önként léptek vissza az események tevőleges alakításától. Eötvös József, a Battyány-kormány centralista minisztere külföldre távozott, maga Szalay pedig külszolgálatot vállalt. Diplomáciai küldetésének az lett volna a célja, hogy a magyar forradalomnak megszerezze a német közösség szövetségét. A Habsburgok drasztikus trónfosztásának hatására azonban elvesztette maradék belső meggyőződését is. Követi mandátuma érvényét vesztette, ezért önkéntes emigrációba vonult. Svájcban, a Bodeni tó partján telepedett le. Haja napok alatt őszbe borult, Széchenyihez, Eötvöshöz hasonlóan őt is a nemzethalál víziója és a tehetetlenség érzete kínozta. Az elmebaj elől a munkába menekült. Ennek a törekvésnek az eredménye a máig egyik legszebb magyar történeti mű, a rorschachi dombok csendes magányában készült „Magyarország története”. A költő, prózaíró, jogász és politikus Szalay egyaránt „szóhoz jut” e monumentális alkotás lapjain. Tömör közlés és stiláris pompa ehhez fogható egységét más historikusunknál hiába keresnénk. 1854-ben hazatelepedési engedélyt kapott, és a következő esztendőben már szülővárosában, Budán találjuk. Hazatérte után történeti forráskiadással foglalkozott. A Fiume-kérdés kapcsán írott röpirata révén került ismét a politikai életbe. Megbeszélései Deák Ferenccel nagyban segítették a „haza bölcsét” kiegyezési törekvéseiben. Fellépése billenti a „felirati párt” javára a mérleg nyelvét. Jogtörténeti hivatkozásai Ausztriában és nálunk is egyre kevesebb kétséget hagytak a pragmatica sanctióban foglalt perszonáluniós viszony, mint a közjogi kérdés” egyetlen reális politikai megoldása tekintetében.” A közjognak társul kell adni a politikai bölcsességet”. — ez a mondat volt utolsó parlamenti beszédét lezáró megjegyzése. Az Akadémián 1861-ben választották főtitkárrá. Lelkiismeretes hivatalnok volt, de munkaereje ekkorra már megtört, tartalékainak végére jutott. Éjfélig dolgozott, a kora reggel már újra íróasztalánál találta. Egyszerre több kézirata, aktuális politikai feladatok, az Ausztria-Magyarország közötti közjogi vita jogtörténeti problémái, napi akadémiai gondok osztották szét szellemi energiáit. Mit köszönhetett Szalay titoknokságának az Akadémia, mint intézmény? Mindenekelőtt személyéből a testületre is kisugárzó tekintélyének erejét. Szalay minden szava a megfellebbezhetetlenség erejével hatott kortársaira. Egyszer egy történész Szalaynak egy adatát kritizálta. Thaly Kálmán ezt írta a bírálatra: „Szalay sohasem tévedett.” Ez persze nyilvánvaló túlzás. De Szalay László szellemi vezéri szerepét mindennél jobban illusztrálja. Orvosai már 1863-ban pihenést rendeltek számára. A főtitkárságot a régi barát, Csangery Antal vállalta át, anélkül, hogy ez a tény különösebb nyilvánosságot kapott volna. Szalay, a kiegyezés kormányának leendő igazságügy-minisztere 1864-ben a württembergi Wiidbadba indult, hogy megroppant egészségét a fürdővárosban állítsa helyre. Német tudós és politikus ismerősei szeretettel üdvözölték a híres magyar jogászt, az egykori frankfurti magyar követet. Az utazás azonban csak ártott Szalaynak. 51 éves korában, a várva várt kiegyezés megkötése előtt 3 évvel útban hazafelé, Salzburgban meghalt. SZ. GY. 14