Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-15 / 10. szám

„STAMMTISCH” A PALATÍNUSBAN

Van egy osztrák vámtiszt a klingenbachi határállomáson, nevezzük így: Franz M. Soproni lányt vett el feleségül. Felesége most már osztrák állampolgár is, de továbbra is Sopronban lakik, a gyerekekkel együtt. Franz M., mikor leteszi a szolgálatot, fogja útlevelét, átballag a határon, és „hazamegy” Sopronba, a családjához. Másnap reggel felöltözik az osztrák szolgálati egyenruhába, és visszaballag Ausztriába.

A történetet Gollnhofer Sándor, Sopron város tanácselnök-helyettese meséli, miközben nem győz csodálkozni azon, hogy én, autóval lévén, nem kóstolom meg a kékfrankost. Mikor előadom neki jövetelem célját — hogy cikket készülök írni Sopron idegenforgalmáról —, kibököm azt is, hogy az írás tervezett címe: sógorok paradicsoma. Gollnhofer Sándor csak nevet, és akkorát legyint, hogy majd lesodorja az asztalról a borral telt poharat.

— Az rendben van, hogy sógorok, de még hogy paradicsom?! Almának is savanyú lenne az.

— Miért, nem örülnek az idegenforgalomnak?

— Dehogynem. Csak ennek éppen a város tanácsa látja legkevésbé a hasznát. Gazdagszik itt mindenki az idegenforgalomból, szállodák, szolgáltató szövetkezetek, kisiparosok és kereskedők — csak éppen a tanács nem lát ebből semmit. Miránk vár viszont a hétszáz éves város csinosítása, felújítása.

— Ehhez, gondolom, sok segítséget kapnak az államtól.

— Igaz. Műemlékvédelem címén komoly támogatásban részesülünk. De ez még önmagában nem határozza meg egy város arculatát. Ehhez boltok, barátságosan kialakított éttermek, hangulatos sétálóhelyek kellenek, meg például, cégérek.

— A jó bornak?

— Pontosan. Sopron mindig híres volt arról, hogy az egyszerű polgár csak végigsétált a főutcán, és máris tudta, milyen bort mérnek az egyes pincékben.

Gollnhofer Sándor kortyol egyet a kékfrankosból, és hosszú cégértani magyarázatba kezd. Lényege pedig ennek a következő: fenyőkoszorú jelzi a bormérést, s ha fehér szalmakereszt is van benne, az óbort ígér. A piros szalagocskák a cégéren veresbort, a fehérek világos bort jelentenek. Szakértő szemmel biztosan lehet tájékozódni Sopron bormérései között.

Az idegenforgalom azonban nemcsak borozgatásból áll. A tanácselnök-helyettes így foglalja össze a lényeget:

— Nézze, nincsen ebben semmi szégyen, üzletről van szó. Magyarországon egy csomó szolgáltatás, áru olcsóbb, mint a szomszédos Ausztriában. Ezeket az osztrákok, ha csak lehet, Magyarországon szerzik be. Ne feledje el, Sopron hagyományosan Burgenland fővárosa. Jön tehát az a burgenlandi parasztember, átjön a határon, bejön a „fővárosba”, és megveszi a szőlőkötöző zsineget egyharmadáért, mint otthon a falujában. Közben eszikiszik, hajat vágat, bekukkant az Ikva-áruházba, egy karika sajtot is betesz a kocsi csomagterébe — és este hazautazik. Jól járt.

— És mi?

— Mi is jól járunk. Tekintheti úgy ezt az egészet, mint egy belső, láthatatlan exportot. Csak éppen itt a csomagolási, szállítási, üzletszerzési költségeket — apró tételekben — a beutazó turisták viselik. Nem biztos, hogy mi el tudnánk adni egy vagon kötözőzsineget Burgenlandban, és nem biztos, hogy mire odaszállítanánk az árut, az olcsóbb lenne, mint az ottani, fgy \#szont mindenki jól jár.

— Forintért?

— Amióta bevezették az új devizaárfolyamokat, másfélszeresére növekedett a valutabeváltás. Kár lenne tagadni, hogy azelőtt nagyon sok osztrák schilling került fekete forgalomba. Mostanában viszont egyszerűen nem éri meg rizikót vállalni, pénzt a határon átcsempészni, hiszen a magyar bankok több forintot adnak érte, mint amennyi a régi feketepiaci árfolyam volt.

No, akkor lássuk a medvét! Valóban ilyen szép volna a soproni idegenforgalom? Az, hogy évente másfél millió ember látogat el a városba, mindenesetre ezt látszik megerősíteni.

Az első soproni „medve” roppant csinos és megnyerő. Stubna Mariettának hívják, és kis emléktárgyboltja van a Fő téren. Feltűnő, hogy mennyiféle áru fér el a tenyérnyi helyen.

— Többféle ízlésű a vevőkörünk — magyarázza Marietta. — Legelőször is a soproni asszonyokra és lányokra gondolunk. Emléktárgyak, bizsuk, hajdíszek. Azután gondoltunk azokra a magyar vásárlókra, akik valamilyen alkalomból ajándékot akarnak adni egymásnak: gyertyát, gyertyatartót, tükröt, dísztárgyat. S végül maradnak a turisták, akik az idegenforgalomban a szokásos emléktárgyakat keresik.

Két sarokkal arrébb áll a város legforgalmasabb élelmiszerüzlete. Fazekas János üzletvezetőt alig lehet megtalálni a húsvét előtti bevásárló tolongásban. Az emberek is alig férnek egymástól, sonkák, füstölt és főtt húsok hegyekben, italok rekeszszámra.

— A városban azt mondják, hogy ebben az üzletben minden órában egyszer eljátszszák az osztrák himnuszt. Amíg az osztrákok vigyázzban állnak, a magyarok is odaférnek a pultokhoz. Igaz ez?

7