Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-01 / 9. szám

Indultunk, és vittük magunkkal a „már­­ki”-t. A különös csapat egymás után igazol­tatta az embereket, férfiakat és nőket. Fur­csa, soha nem látott és soha nem hallott mun­ka folyt. Elfogták és magukkal vitték a szel­vényírót. A tízemeletes sarokház bérszedőjét. Az Előkelők Klubjának két tagját. A híres, ifjú és szép színésznőt, a város első színházá­nak drámai szendéjét, aki angyali ifjúságával éppen a hetvenéves vezérigazgatótól távozott. Elfogtak egy nyűtt képű, koravén fiatalem­bert, aki éppen a nyomdából indult hazafelé, ahol még néhány igazságot, melyek részint tévedésből csúsztak bele a kéziratba, részint szórakozottságból maradtak benne, az utolsó pillanatokban korrigált át hazugságokká. El­fogtak egy cowboykalapos félkegyelműt, aki őszibarackot és szőlőt fest hámozott dióval és mogyorótörővei, s a képeit tiszta művészet cí­mén árusítja. Elfogtak egy köpcös, joviális ar­cú emberkét, aki gallérját felhajtva, szája elé tartott zsebkendővel osont a házak tövében, miután a főoperában a roppant előkelő kö­zönségnek elénekelte a La donna e mobilé-t. — Notórius munkakerülő! — hangzott az egyikre. — Tolvaj! — vonatkozott a másikra. — Titkos prostituált! — szólt a hölgyek­nek. Ö, különös, érthetetlen, soha nem volt raz­zia! Már hajnali öt óra lehetett, amikor egy palota előtt megálltunk, melynek valamennyi ablaka ki volt világítva. Az egész palota tün­dén fényben úszott — ahogy az újságok írni szokták, illő hódolattal, sőt szeretettel. A pa­lota előtt, hosszú sorban, a járda mellett autók várakoztak, sofőrjeik dideregve, kime­rültén bóbiskoltak. — Húszán itt maradtok a kapu előtt, hú­szán elálljátok a hátsó kijárót! ötvenen az el­­fogottakra vigyáznak. A többiek utánam! És a különös detektívek felrohantak az első emeletre, be a fényes terembe, kezükben tar­tott revolverekkel. — Senki se mozduljon, föl a kezekkel! — kiáltott harsány hangon a különös felügyelő. A fényes teremben leírhatatlan pánik tört ki. ILLUSZTRÁCIÓ: GYORY MIKLÓS Csatlakoztam hozzájuk. A barátomért én álltam jót. — Derék fiú — magyaráztam —, bár a sze­mét még ezután kell felnyitni. Már messzire elhagytuk a bronzsárkányt. Az út padjain itt-ott emberek kínlódó fél­álomban gubbasztottak. Egyiknek például a feje lehullt a mellére, a száját kitátotta, a lá­bát előrevetve sarkával belevágta a földbe — néztük, hallgattuk, néha felnyögött; kiska­­bát a testén, alvás közben is reszketett a hi­degtől. Különös detektívek! Razziát tartanak! Az egyik már érinteni akarta az alvót, de egy másik, talán felügyelő, rászólt: — Hagyd őt! Mit csinálnánk vele? Fáradt, magunkkal nem cipelhetjük, hajlékot adni neki ma már nem tudunk. Hagyd őt! — Sze-e-gény! — hangzott el néhány hang, szinte sóhaj, de odább vonultunk. És már megkezdődött a munka. Mert egy autót állí­tottak meg az út közepén. Siettem arrafelé, hogy lássam, mi történik. Mire odaértem, a többiek közt átfurakodva, már az autó mel­lett állt annak utasa, egy magas, bundás fér­fi, a fején lecsapott szélű velúrkalap, bundá­jának fekete prém a gallérja, de szemén me­reven ül a monokli, az egész ember dacosan tartja magát. Bizonyos, hogy látta a színház­ban Az ember tragédiájá-t, s most lemásolja a márkijelenetet. „Márki vagyok!” — mond­hatná büszkén. — De hát mi a foglalkozása? — faggatta az egyik különös detektív. — Mit csinál egész nap? Micsoda közhasznú munkát végez? — Munkát én egyáltalában nem végzek! — jelentette ki a márkiimitátor öntudatosan. — Notórius munkakerülő! Ezt magunkkal visszük — hangzott az utasítás. — Fogjuk közre! Előre! A sofőrhöz így szóltak: — Maga elmehet! A sofőr gúnyosan mosolygott, nem indult: — Kérem, az nem úgy van ... Harcba akart szállni a gazdájáért. — Indul, vagy nem? — szólt rá valaki sze­líden, de a revolverét homlokának irányítva. A sofőr mosolya kínos vonaglássá torzult, hamar elkapta a tekintetét, mintegy így akar­va a revolvert nem létezővé varázsolni; még valami hangtöredék csuklóit fel a torkából, de máris megragadva a volánt, begyújtotta a motort. — Tovább! — hangzott a vezényszó mind­nyájunknak. MI FÁN TEREM? Bámul, mint borjú az új kapura Abból, hogy az értetlen, buta bámulást a németek is ugyanilyen hasonlattal jellem­zik, némelyek arra következtettek, hogy szólásunk németből fordított jövevény. XVII. és XVIII. századi magyar szövegek­ben azonban inkább a szólás latin változa­taival találkozunk. Matkó István XVII. századi hitvitázó Bányászcsákány c. köny­vében például ezt olvassuk: „Az ökör mi­kor új kaput (magas tornyot etc.) lát, csak elbámul azon ... Vacca ad novam portám!” (a. m. tehén az új kapu előtt). Széchényi György pedig a XVIII. század elején ezt írja egyik levelében vejének: „hübele Ba­lázs lészen, ibit sicut vitulus ad novam portám készületlen” (a. m. „úgy megy oda, mint borjú az új kapuhoz”). Ezekből az adatokból arra lehetne következtetni, hogy szóláshasonlatunk latin mintára keletke­zett. Valójában azonban felesleges akár la­tin, akár német hatást feltennünk, hiszen a szólás teljesen megfelel a magyar falusi nép szemléletének is. Aki már látott hazatérő csordát, az tud­ja, hogy a tehenek, borjak maguktól meg­találják azt a kaput, amelyen, társaiktól el­válva, be kell fordulniuk, vagyis maguktól hazatalálnak. Ha azonban azalatt, míg az állat a legelőn volt, új kaput csináltak, a hazatérő jószág elmegy ugyan a szokott úton az ismert házig, kerítésig, de a meg­változott bejárat előtt bámulva megáll, és csak idegenkedve, vonakodva mer bemen­ni rajta. Ennek a megfigyelése idegen hatá­soktól függetlenül népünk körében is létre­hozhatta a hasonlatot. Hogy nem fordítás ez a szólásmondá­sunk, azt a tájnyelvi változatok gazdagsá­ga is mutatja. Hódmezővásárhelyen pél­dául így csúfolják a bámészkodó embert: Bámulj bornyú, új kapu: ma csinálták, hó­nap aranyozzák. Tordán viszont ez a rövid változat járja: Bá, mind a bornyú. Debre­cenből két változatát is közölték. Az egyik a Tordán használatos forma bővülésének látszik: Bá! bika! veres bornyú (arra mondják, aki megcsodál valamit), a másik pedig a köznyelvi alakhoz hasonlít: Meg­nézi, mint veres borjú az új kaput. Valószínűvé teszi szólásunk magyar ere­detét az is, hogy bárgyú szavunk talán az egyes nyelvjárásokban bárgyúnak ejtett borjú módosulata. Noha e származtatást szófejtő szótáraink nem tekintik igazolt­nak, a jelentésváltozás szempontjából nem látszik lehetetlennek, hogy a bárgyú a bor­­gyúból alakult, hiszen számos más háziál­lat nevét is használjuk emberrel kapcso­latban az illető állatra jellemző tulajdonság megjelöléseként (pl. szamár gyerek, marha alak, kutya természet stb.). Ha a borjúnak épp a bárgyóságát tartotta jellemzőnek né­pünk, ez arra mutat, hogy a bárgyú nézés jellemzésére használt „bámul, mint borjú az új kapura” is lehet magyar szemléletből eredő szólás. O. NAGY GÁBOR könyvéből 19

Next

/
Thumbnails
Contents