Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 9. szám
Indultunk, és vittük magunkkal a „márki”-t. A különös csapat egymás után igazoltatta az embereket, férfiakat és nőket. Furcsa, soha nem látott és soha nem hallott munka folyt. Elfogták és magukkal vitték a szelvényírót. A tízemeletes sarokház bérszedőjét. Az Előkelők Klubjának két tagját. A híres, ifjú és szép színésznőt, a város első színházának drámai szendéjét, aki angyali ifjúságával éppen a hetvenéves vezérigazgatótól távozott. Elfogtak egy nyűtt képű, koravén fiatalembert, aki éppen a nyomdából indult hazafelé, ahol még néhány igazságot, melyek részint tévedésből csúsztak bele a kéziratba, részint szórakozottságból maradtak benne, az utolsó pillanatokban korrigált át hazugságokká. Elfogtak egy cowboykalapos félkegyelműt, aki őszibarackot és szőlőt fest hámozott dióval és mogyorótörővei, s a képeit tiszta művészet címén árusítja. Elfogtak egy köpcös, joviális arcú emberkét, aki gallérját felhajtva, szája elé tartott zsebkendővel osont a házak tövében, miután a főoperában a roppant előkelő közönségnek elénekelte a La donna e mobilé-t. — Notórius munkakerülő! — hangzott az egyikre. — Tolvaj! — vonatkozott a másikra. — Titkos prostituált! — szólt a hölgyeknek. Ö, különös, érthetetlen, soha nem volt razzia! Már hajnali öt óra lehetett, amikor egy palota előtt megálltunk, melynek valamennyi ablaka ki volt világítva. Az egész palota tündén fényben úszott — ahogy az újságok írni szokták, illő hódolattal, sőt szeretettel. A palota előtt, hosszú sorban, a járda mellett autók várakoztak, sofőrjeik dideregve, kimerültén bóbiskoltak. — Húszán itt maradtok a kapu előtt, húszán elálljátok a hátsó kijárót! ötvenen az elfogottakra vigyáznak. A többiek utánam! És a különös detektívek felrohantak az első emeletre, be a fényes terembe, kezükben tartott revolverekkel. — Senki se mozduljon, föl a kezekkel! — kiáltott harsány hangon a különös felügyelő. A fényes teremben leírhatatlan pánik tört ki. ILLUSZTRÁCIÓ: GYORY MIKLÓS Csatlakoztam hozzájuk. A barátomért én álltam jót. — Derék fiú — magyaráztam —, bár a szemét még ezután kell felnyitni. Már messzire elhagytuk a bronzsárkányt. Az út padjain itt-ott emberek kínlódó félálomban gubbasztottak. Egyiknek például a feje lehullt a mellére, a száját kitátotta, a lábát előrevetve sarkával belevágta a földbe — néztük, hallgattuk, néha felnyögött; kiskabát a testén, alvás közben is reszketett a hidegtől. Különös detektívek! Razziát tartanak! Az egyik már érinteni akarta az alvót, de egy másik, talán felügyelő, rászólt: — Hagyd őt! Mit csinálnánk vele? Fáradt, magunkkal nem cipelhetjük, hajlékot adni neki ma már nem tudunk. Hagyd őt! — Sze-e-gény! — hangzott el néhány hang, szinte sóhaj, de odább vonultunk. És már megkezdődött a munka. Mert egy autót állítottak meg az út közepén. Siettem arrafelé, hogy lássam, mi történik. Mire odaértem, a többiek közt átfurakodva, már az autó mellett állt annak utasa, egy magas, bundás férfi, a fején lecsapott szélű velúrkalap, bundájának fekete prém a gallérja, de szemén mereven ül a monokli, az egész ember dacosan tartja magát. Bizonyos, hogy látta a színházban Az ember tragédiájá-t, s most lemásolja a márkijelenetet. „Márki vagyok!” — mondhatná büszkén. — De hát mi a foglalkozása? — faggatta az egyik különös detektív. — Mit csinál egész nap? Micsoda közhasznú munkát végez? — Munkát én egyáltalában nem végzek! — jelentette ki a márkiimitátor öntudatosan. — Notórius munkakerülő! Ezt magunkkal visszük — hangzott az utasítás. — Fogjuk közre! Előre! A sofőrhöz így szóltak: — Maga elmehet! A sofőr gúnyosan mosolygott, nem indult: — Kérem, az nem úgy van ... Harcba akart szállni a gazdájáért. — Indul, vagy nem? — szólt rá valaki szelíden, de a revolverét homlokának irányítva. A sofőr mosolya kínos vonaglássá torzult, hamar elkapta a tekintetét, mintegy így akarva a revolvert nem létezővé varázsolni; még valami hangtöredék csuklóit fel a torkából, de máris megragadva a volánt, begyújtotta a motort. — Tovább! — hangzott a vezényszó mindnyájunknak. MI FÁN TEREM? Bámul, mint borjú az új kapura Abból, hogy az értetlen, buta bámulást a németek is ugyanilyen hasonlattal jellemzik, némelyek arra következtettek, hogy szólásunk németből fordított jövevény. XVII. és XVIII. századi magyar szövegekben azonban inkább a szólás latin változataival találkozunk. Matkó István XVII. századi hitvitázó Bányászcsákány c. könyvében például ezt olvassuk: „Az ökör mikor új kaput (magas tornyot etc.) lát, csak elbámul azon ... Vacca ad novam portám!” (a. m. tehén az új kapu előtt). Széchényi György pedig a XVIII. század elején ezt írja egyik levelében vejének: „hübele Balázs lészen, ibit sicut vitulus ad novam portám készületlen” (a. m. „úgy megy oda, mint borjú az új kapuhoz”). Ezekből az adatokból arra lehetne következtetni, hogy szóláshasonlatunk latin mintára keletkezett. Valójában azonban felesleges akár latin, akár német hatást feltennünk, hiszen a szólás teljesen megfelel a magyar falusi nép szemléletének is. Aki már látott hazatérő csordát, az tudja, hogy a tehenek, borjak maguktól megtalálják azt a kaput, amelyen, társaiktól elválva, be kell fordulniuk, vagyis maguktól hazatalálnak. Ha azonban azalatt, míg az állat a legelőn volt, új kaput csináltak, a hazatérő jószág elmegy ugyan a szokott úton az ismert házig, kerítésig, de a megváltozott bejárat előtt bámulva megáll, és csak idegenkedve, vonakodva mer bemenni rajta. Ennek a megfigyelése idegen hatásoktól függetlenül népünk körében is létrehozhatta a hasonlatot. Hogy nem fordítás ez a szólásmondásunk, azt a tájnyelvi változatok gazdagsága is mutatja. Hódmezővásárhelyen például így csúfolják a bámészkodó embert: Bámulj bornyú, új kapu: ma csinálták, hónap aranyozzák. Tordán viszont ez a rövid változat járja: Bá, mind a bornyú. Debrecenből két változatát is közölték. Az egyik a Tordán használatos forma bővülésének látszik: Bá! bika! veres bornyú (arra mondják, aki megcsodál valamit), a másik pedig a köznyelvi alakhoz hasonlít: Megnézi, mint veres borjú az új kaput. Valószínűvé teszi szólásunk magyar eredetét az is, hogy bárgyú szavunk talán az egyes nyelvjárásokban bárgyúnak ejtett borjú módosulata. Noha e származtatást szófejtő szótáraink nem tekintik igazoltnak, a jelentésváltozás szempontjából nem látszik lehetetlennek, hogy a bárgyú a borgyúból alakult, hiszen számos más háziállat nevét is használjuk emberrel kapcsolatban az illető állatra jellemző tulajdonság megjelöléseként (pl. szamár gyerek, marha alak, kutya természet stb.). Ha a borjúnak épp a bárgyóságát tartotta jellemzőnek népünk, ez arra mutat, hogy a bárgyú nézés jellemzésére használt „bámul, mint borjú az új kapura” is lehet magyar szemléletből eredő szólás. O. NAGY GÁBOR könyvéből 19
