Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-03 / 7-8. szám

TÉNY- KÉP

Hosszú sorok a Műcsarnok bejáratánál: Morc Chagall budapesti bemutatkozásakor és a magyar korona hazahozatala után várakozott hasonló tömeg múzeumi épület előtt.

Fotótörténeti kiállítás

A vizuális kultúránkban egyre nagyobb teret nyerő, de a művészetek sorában mégis mostohagyerekként kezelt fényképezés az utóbbi időben mintha megtalálta volna felkészült művelőit, értő közönségét.

Az elmúlt években szaporodtak az önálló fotókiállítások. A múzeumok eddig elzárt gyűjteményeiből, amatőrök évtizedeken át gyűjtött anyagából a fotótörténet hőskorából származó érdekességek kerültek elő, valamint fiatal, tehetséges fotósok állították ki érett alkotásaikat, vagy kísérleteiket, így 1981-ben megtekinthettük Klösz Györgynek az 1880-1890 évek Budapestjét bemutató felvételeit, Plohn József hódmezővásárhelyi fényképész 48-as honvédeket öregkorukban megrázó erővel megörökítő képeit, a Nyugat köréhez tartozó írók művészi értékű portréit. S mindennek a betetőzéseként 1981 végén a TÉNY-KÉP című kiállítás. A tárlat kettős évfordulót ünnepelt: a magyar fényképezés 140 évét és a Magyar Fotóművészek Szövetsége megalakulásának 25. évfordulóját. *

Magyarországon 1840. június 8-án mutatták be az első ősfényképet, a daguerrotipiát. A vékony ezüstlemezre rögzített kép egyedi darab volt, megfelelő szögben tartva a gép előtt a hosszan, mozdulatlanul ülő személy arcvonásait hűen tükrözte. A készítés viszonylagos gyorsasága, olcsósága miatt a fénnyel írt kép hamar közkedveltté vált, s bevonult az arisztokraták, nemesek, polgárok otthonába. A daguerrotípia másfél évtizedes hódításának a még olcsóbb, sokszorosítható papírfénykép feltalálása vetett véget. A vizitkártyák (6X9 cm-es méret), majd a kabinetportrék (13X18) keretezve, üvegezve, színezve, kifestve gyönyörködtették a szalonok közönségét. Ezt az intim, meleg, mégis kissé hivalkodó, magamutogató légkört adja vissza Jerger Krisztina rendező és Kemény György látványtervező a kiállítás XIX. századi termeiben, a sötétzöld textillel borított falakkal, a fekete tüll álmenynyezettel, az aranyozott bútorokkal, pálmákkal.- Milyen tudást, előtanulmányokat igényel egy ilyen nem szokványos fotókiállítás megrendezése? — kérdeztük a néhány kiállításával már nagy vihart kavaró fiatal rendezőt, Jerger Krisztinái.- Néhány év alatt gyakran kerültem kapcsolatba fényképekkel, könyvekből, kollégáktól sok mindent tanultam. Az első kiállításom is véletlenül fotókiállítás volt, Molnár Edit képeit állítottam ki. Ő igen határozott elképzelésekkel fellépő művész, ilyen esetben a rendező nem sokat szól bele a látvány alakításába. A TÉNY-KÉP című kiállítás esetében a magam elképzelései szerint rendezhettem el az 1500 fényképet időrendi, lazán tartalmi kapcsolatban tartva úgy, hogy az látványban, hangulatában újat nyújtson.

36

nyílt a Műcsarnokban.

— Bele tud szólni a rendező a tartalmi vonatkozásokba?- Az 1500 képet Chochol Károly, Szilágyi Gábor és Tőry Klára válogatta ki különféle gyűjtemények anyagából. Ez tehát adott volt, ezen változtatni nem lehetett. Én az előkészítés, ismerkedés időszakában megpróbálom értelmezni, érzelmileg is befogadni az anyagot, s a rendezés során saját megérzéseimet, elképzelésemet igyekszem sugalini, s néha ráerőszakolni a közönségre. A jelen esetben a képeket nem egyszerűen a falra akasztottam, hanem látványban is egységeset kívántam nyújtani. Kemény György ebben a munkában volt a segítségemre, ő a látványt gazdagította néhány korjelző, hangulatkeltő tárgygyal, kompozícióval.

A kiállítás legegységesebb része a fényképezés kezdeteit mutatja be. Kezdetben őseink még nem tanulták meg a pózolás „művészetét", egyszerűen, fesztelenül ültek, álltak a fotográfus masinája elé. A fényképezés talán mindvégig legnépszerűbb műfaja a portréábrázolás. Ä híres emberek: írók (Arany János, Jókai Mór, Eötvös József), politikusok (Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Tisza Kálmán), művészek (Liszt Ferenc, Reményi Ede, Blaha Lujza, Laborfalvi Róza) éppoly szívesen fényképezkedtek, mint az egyszerűbb emberek népviseletben, ünnepi öltözetben.

Az 1850-1860-as évek keresetlen felvételeitől a kellékekkel, talmi csillogással felruházott századvég képeiig vezet az út. Az arcképeken kívül népszerű a tájat, a várost, az emberi környezetet megörökítő kép. Klösz György, Divald Károly, Orbán Balázs, Veress Ferenc őrizték meg városaink, tájaink múlt századi képét. Az 1849-ben bujdosásra kényszerült Rosti Pál Mexikóból küldte haza honfitársainak az addig itthon ismeretien tájak fényképeit.

A technikai fejlődéssel, a fényképezés egyszerűsödésével párhuzamosan nő a fényképészek száma: a századforduló körül legalább 500 hivatásos fényképész tevékenykedik, és egyre több az amatőr is. Az ő körükből indul el a századelő forradalmi újítása, a realista portréfényképezés. Legjobb képviselői (Székely Aladár, Máté Olga, Rónai Dénes, Révai Ilka) a századelő szellemi vezéralakjairól készítettek „lélekábrázofó" felvételeket. Ady Endréről, Kassák Lajosról, Hatvány Lajosról, Babits Mihályról, Tóth Árpádról láthatunk, elsősorban az arcra koncentráló fotográfiákat. Az 1910-es évek legtehetségesebb magyar fényképésze, André Kertész még Magyarországon készített tizenhárom felvétele a kiállítás egyik csúcspontja. A Vak muzsikus, Az intelligencia, a Népligeti cirkusz előtt az egyetemes fotótörténetnek is kiemelkedő darabjai.

A kiállításon végre méltó helyet és elismerést kaptak az 1890-es évektől