Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-03 / 7-8. szám
Eger és Miskolc között, az Alföld északi peremén, 38 000 hektáron terül el az ország harmadik nemzeti parkja: a Bükki Nemzeti Park. A Bükk . .. Hosszú, hosszú ideig, akárcsak egy eldugott Hamupipőke, divatozó és „felkapott” hegységnővérei között, szerényen húzódott meg a látnivalók perifériáján, távol a hazai idegenforgalom választéklistájától. Csak kevesen tudták, milyen szépségeket rejt, viszonylag kicsiny területén milyen gazdagságban gyűjti össze a magashegységek, a középhegységek és a hegylábak minden értékét; csak kevés szerelmese előtt öntötte el mély, meleg pír, a felkelő vagy a lenyugvó nap fényében, a Kövek erdőkoszorúzta, fehér sziklaarcát. Mígnem az elmúlt évtizedben, 1977-ben fölfedezték és úgy határoztak, hogy bemutatják országnak-világnak, mint Magyarország egyik gyöngyszemét, felruházva a természetvédelmi ranglista legmagasabb fokozatával: a nemzeti park státussal. Országnak-világnak? Nos, országnak igen, de annak, hogy világra szóló legyen, csak a küszöbén vagyunk most. Az előjelek szerint hozzá méltó könyv készül róla, a Mezőgazdasági Könyvkiadó kiadásában, „Kilátás a Kövekről” címmel. A Kövek és barátaik Miféle „Kövek” kínálják a kilátást, amelyet a könyv címe kiemel a Bükk értékei közül? Ezek a 950 méteres ormok úgy sorakoznak az „Óriások asztala”, a Bükkfennsík szélén, mint a testőrök. A hosszan elnyúló Háromkő, barázdált sziklahomlokával, melyen őszszel káprázatos színpompában búcsúzik a bokorerdők és sziklai bükkösök lehullani készülő lombja, a busa fejű, mindenek fölé emelkedő Tarkő, a karros-kőcsipkés Cserepeskő, a hollók lakta Peskő — fel-felvillanó fehér sziklafalában tizenhárom barlang — a boltozatos Örkő, a bányaművelés-kiharapta Bélkő, amely az ország egyik legfinomabb mészkövét adja, a ma is mozgó, kőglecscseres Istállóskő, amelynek barlangjában 36 ezer évvel ezelőtt élt emberek tűzhelyére bukkant a kutató, és amelynek alján, az ország legvadregényesebb völgyében tizennégy mésztufa lépcsőn omlik zuhatagosán lefelé a Szalajka-patak kristálytiszta karsztvize —, ők ejtik rabul azt, aki csak egyszer is fölhágott rájuk, és szeme felitta a végtelent, a szabadság sajátos esztétikumát. Lába alatt függélyes sziklameredély, s az alatt még tovább, bércek és völgyek páratlan harmóniája — olyan, mint egy Chopin-etűd. S azon túl, a meszszeségben a síkság, az Alföld; ezüst csík a látóhatár szélén: a Tisza. Egriek és miskolciak, természetjárók, emberek, akik ezt a képet úgy hordják magukban, mint hegyi kő a sok millió éves levél lenyomatát, nem tágítottak szándékuktól: felismertetni a Bükköt, sokféle gazdasági hasznán túl, mint nemzeti kincset is. Amikor 1977-ben megjelent a határozat a nemzeti park létesítéséről, Egerben tüstént megalakult a Bükki Nemzeti Park Baráti Köre, és az egrieket hamarosan a miskolciak is követték, 1981 óta már Borsodi Természetvédelmi Egyesületként. Az egri baráti kör az első ülésén célul tűzte ki egy olyan Bükkmonográfia megjelentetését, amely a legszélesebb közönség számára is élvezetes formában, írásban és képben ismerteti meg ezt a mindeddig — összefoglalóan — feldolgozatlan karszthegységi tájat. Ennek a célnak a megvalósulása most már karnyújtásnyi közelségbe került: a kiadónál a kézirat. 26 szerző - 450 oldal Amilyen változatos a Bükk maga, olyan változatos a szerzők csapata, amely a könyvet megalkotta. 26 szerző 450 oldalon rakta össze a képet, amely a Bükk különleges változatosságát tükrözi. Többségük fiatal tudós, nagyrészt egri és miskolci; többen közülük az ódon Líceum falai között tanítanak, azon az egri Tanárképző Főiskolán, amelynek valaha Gárdonyi Géza is hallgatója volt. A Bükk izgalmas kőzettörténetét, formakincsét és morfológiáját, barlangjait, ökológiai problémáit, növény- és állatvilágát, az ősember nyomainak kutatását, a rézkori és bronzkori kultúrák feltárását, a népvándorlás emlékeit, a Bükk szerepét a magyar történelemben, néprajzát és a természetjárás, turizmus, idegenforgalom ismertetését, akárcsak válogatott bibliográfiáját, egri szerzők írták; a nagy magyar polihisztornak, Herman Ottónak életrajzát, aki először tette közkinccsé a Bükköt, valamint az egykori üveghuták történetét miskolci kutatók dolgozták fel. Özdi szerző ír IV. Béla király bükki bolyongásairól a tatárjárás után; megjelennek a könyvben olyan erdei mesterségek is, mint a mészégetés, a szénégetés, a cserkéreghántás, de a würzburgi lakatosmester, Fazola Henrik története is, akinek ómassai vashámorából sarjadt Diósgyőr mai európai hírű kohászati kombinátja, s nem hiányzik az Anjouk egykori vadászkastélya, a diósgyőri vár sem. Az Imókő „vízvulkánja' A könyv egyik legérdekesebb fejezete „A Bükk karsztvízrendszere”, fiatal egri kutató tollából. Kevesen tudják, hogy a Bükk hegység, amelynek belseje telisteli van karsztüregekkel, olyan, mint egy gigantikus víztartály. Az őszi—téli csapadék víznyelőkön ömlik, csorog, szivárog az üregekbe, és lent, a „Kövek” lábánál források egész sorában tör a felszínre. Ezek között van három időszakos forrás, amely csak akkor működik, ha az üregek annyira megtelnek, hogy „kicsordulnak”. Hatalmas, függőleges sziklafal alján ásít az Imókő forrásbarlangja. Ebből tör ki, félelmetes morajlás közepette, nagy hirtelen a víz; sodor magával mindent, mi útjába kerül. Végigtajtékzik a Lök-völgyön, beomlik a Tárkányi-patakba, mely az Eger vizét duzzasztja fel, s annak medrében torlódik, míg a Tiszával nem egyesül. Akár egy vízhányó vulkán, úgy tör ki az Imó, s órákon belül követi a másik völgyben, a görgeteges, vad Vöröskő alatt, a páratlan szökőkút. A hatalmas nyomás itt fölfelé préseli a vizet, amely két méter magasra felszökve — jéghideg „gejzír” —, dübörgőn zuhog lefelé a Vöröskő-völgyön, hogy harmadikként csatlakozzék hozzájuk a muflon járta Feketelen bércének kibuggyanó zuhatagja. Ilyenkor harsogva visszhangzik robajuktól a bércek közé zárt völgy, s a hangot, akár a labdát, egymásnak dobálja a Kuklya-hegyese, a Lök-bérc és a Nádas-bérc, amelynek tisztásain, csípős őszön éjjelente fölhevült szarvasbikák bőgnek, egymással feleselve. A „lipicaiak" a Nagymezőn Odafent pedig, a Bükk-fennsíkon — s ki ne ismerné a Bécsi Lovasiskola arisztokratikus tartású lipicai lovait? —, nos, a Bükkfennsíkon, ahol számtalan víznyelő és dolina teszi gödrössé a tájat, s a dolinák alján júniusban bontja kék szirmait a szibériai nőszirom, nevelődik az értékes lipicai csikóménes, a fajta eredeti élőhelyéhez, a lipizzai fennsíkhoz megszólalásig hasonló környezetben. A Nagymezőt, Európa egyik legérdekesebb növényvilágú karsztrétjét, télen méteres hó borítja. Ilyenkor a csikók a szilvásváradi istállókban telelnek; a lovaspályát és a fedett lovardát is bemutatja majd a könyv. A Nagymezőt téli csend üli meg, és csak néhány kilométerrel távolabbról szűrődik át a kristályos levegőn vidám zsivaly: Bánkútról, ahol az ország egyik legnépszerűbb síterepén, a Garadna-völgye fölött síelők siklanak a lejtőkön. Ezek egyikének ölén, a sas fészkelte Ablakoskő szurdokvölgyének fejében húzódik meg a Csurgói erdészház. Itt született meg, hóviharban, erdei emberek, szilvási orvos és szülésznő áldozatos összefogásának köszönhetően, Kovács Ilonka, az erdész leánya, s vele az egyik legszebb magyar film, Déry Tibor „Simon Menyhért születéséinek a nyersanyaga. A könyvben az eredeti történet jelenik meg, a „nyersanyag”, az azóta elhunyt újságíró, Lakos György egykori írása. „Találkozás a Pogányoltáron' A magyar irodalomban időről időre feltűnik a Bükk számtalan, mindig új arca. A Bükk bújtatta az 1848-as szabadságharc bukása után Jókai Mórt, az akkor még fiatal írót. Tardonán, az északi- Bükk eldugott kicsi falujában húzódott meg az üldözés elől, és feljárt a karrok-csipkézte örvénykőre, amelyet más néven „Pogányoltár”-nak neveztek, s ott egy szál magában nézett szembe a hallgatag hegyekkel, nem lévén más társasága, mint saját képzelete. Ennek az ősznek—télnek volt gyümölcse „A tengerszemű hölgy”, akivel képzeletben „találkozott a Pogányoltáron”, s ránk hagyta ezt a lélekmélyi találkozást a valóságos környezetben. Megjelenik a könyvben Petőfi levele is, amelyben úgy jellemzi a Hámori-tó völgyét, hol a Szinva és a Garadna találkozik, mint „Helvécia valamelyik szebb vidéké”-!. Ez a hely Herman Ottót is úgy megragadta, hogy ott telepedett meg, és nem véletlenül épült oda, a tó partjára a Palota-szálló s, vált magyar Davos-szá Lillafüred. Lillafüred, ahol a hegyek sörényét nézte, s a vízesés szabadon szálló robaját hallgatta József Attila, megírva, szinte a táj részévé hasonultan, a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versét, az Ódát. Ma tábla jelöli a vers fogantatásának helyét; jobbra fent a Szeleta-barlang, ahol a Bükk első ősembernyomait fedezte fel Herman Ottó; balra, erdőktől takartan az egykori Szentlélek-kolostor néma romjai, s még azon is túl az ómassai völgy, ahol az oldalakon, az ezüstszürke bükkök alatt nyílik a bükki flóra féltett kincse, a rigópohár, más néven „Boldogasszony papucsa”, aranysárga, önmaga kínáló kelyhével, a csüngő termésű salamonpecsét társaságában. Szabadtéri Erdei Múzeum Szép tája sok van a világnak. Olyan nemzeti parkjai is, mint a Yellowstone, a Colorado vagy a Szerengeti. Ám olyan 38 ezer hektár, amely természeti szépségekben is az elsők közt helyezett, de egyszersmind magába foglalja a szervetlen és szerves anyag minden változatát a karbonidőktől kezdve, növényvilága százméteres körzeteken belül együtt kínálja a mediterrán és a szibériai flórát, s ugyanott az emberiség történetét az ősöktől, a bronzkoron át a középkorig, sőt, a 18. századi ipari forradalomig, s még azon is túl, napjainkig, s tovább, lezáratlanul, ma is változóban, útban a jövő felé; mely még most is ezernyi titkát rejti a természetnek, nem könnyen tárva föl a tudomány előtt egy-egy új meglepetést, amilyen az Esztázkő cseppkőbarlangja, de ugyanakkor gazdaságtörténeti tanulmányokra — s gazdaságpolitikai-ökológiai vitákra is! — alkalmat ad, költészetet és tudományt táplál, miközben egy nagy táj oxigénszükségletéről gondoskodik, és százezreknek teremti újra munkaerejét, lelki egyensúlyát — nos, az ilyen 38 ezer hektár (benne a szabadtéri Erdei Múzeummal) megérdemli, hogy megőrizzük országnak-világnak — az egész emberiségnek, kései utódoknak is. SÁNDOR ANDRÁS 31
