Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-20 / 4. szám

KRÚDY GYULA Miért sárga a Zagyva? ILLUSZTRÁCIÓ: LUX KATA A máramarosi hegyek között a Tisza még gyermekcipőben jár, nemigen van mit kér­kedni az erejével. Hát még a forrásnál mi­lyen apró! Ha egy pajkos gyerek befogná a tenyerével a Tisza forrását, akkor talán mind elmenne a víz még Szeged alól is. De talán mégse. A Tiszának sok forrása van. Valamennyit bajos volna bedugaszol­ni. De még a mellékfolyók is elég vizet öntenek a Tiszába. Ezek a mellékfolyók a Tisza unokái: úgy futnak, sietnek hozzá, mint gyermekek a mesélő nagyapához. Persze, nem mindig voltak a Tiszának mel­lékfolyói. Valamikor sok háborúság volt a folyók között, hogy melyik legyen közöt­tük a legöregebb, a legtekintélyesebb. A kis folyók így szóltak: — Minket se a gólya költött! Minek le­gyünk mi csak a Tisza mellékfolyói? Mikor magunk is lehetünk nagy-nagy folyók. A haragos Zagyva vitte a kis folyók kö­zött a hangot. — Én bizony nem folyok többé a Tiszá­ba. Minek vegyüljön az én vizem a Tisza vizébe, mikor az én vizem jobb, az én vi­zem tisztább. Maradok a magam portáján. így beszélt a Zagyva, és többé nem folyt a Tiszába. De miután csak valahová kellett folynia, inkább szétterült a lapályon, és ak­kora tó lett belőle, hogy még a nap is gyö­nyörködve nézte magát benne. Ott feküdt a Zagyva a lapályon, és kéje­sen ringatta hullámait a napsugárban. — Szabad vagyok, a magam ura vagyok! — mondogatta, és a vadludak, amelyek erre jártak, szálltak a nagy tóra, és meg­­fürösztötték tollaikat a Zagyva vizében. A Zagyva erre nagyon büszke volt. A Tisza pedig eleinte nem sokat törődött a Zagyvával. — Sok gyerekű apa gyerekei között mindig akad egy, amelyik engedetlen — mondogatta. — Kitagadom a Zagyvát a gyerekeim közül — szólt, és lustán folyt tovább a partjai között. De megijedt ám akkor, midőn a Zagyva példáját más folyók is követni kezdték. Tetszett a kis folyóknak a Zagyva dolga. Melyik kis folyó ne szeretne tó lenni? Vize megmaradna, és az emberek azt monda­nák: — A Zagyva tava! Vagy: — A Sajó tava! A Latorca tava! Ez bizony szebben hangzik, mintha azt mondják, hogy a Tisza mellékfolyója. Min­denki szeretne első lenni. S a folyókat sor­ban elfogta a nagyravágyás. Most már egyik sem folyt a Tiszába. Nagy tavak tá­madtak a Tisza partján. Minden folyónak egy tava. Csupa mocsár, nádas volt a fél ország. — Megbolondultak ezek a folyók? — kérdezgették az emberek. Csak a vadludak örültek a sok tónak. Minden reggel máshol fürödhettek meg. A Tisza pedig eleinte erőlködött: — Már csak nem hagyom magam le­győzni ezektől a kis folyóktól! — mondta, és a forrásaiból ömlött a víz, és folyton esőért könyörgött. A nagy hegyek megszánták a Tiszát. — Valamikor mi akartunk eltaposni — szóltak —, de most, ha már élni hagytunk, hát segítünk rajtad. És esténként, mikor a nap lenyugvóban volt, és a vén hegyek mind felvették piros kabátjaikat, amelyben aludni szoktak, a felhőket mind összefogdosták az ég négy tájáról. A felhők dörögtek haragjukban, de a hegyek el nem engedték őket, és vi­züket mind kifacsarták a Tiszába. A Tisza pedig körülnyaldosta a hegyek lábát. — Köszönöm, öreg hegyek! — szólt, és felfrissülve folytatta útját. De csak a hegyek között volt elegendő vize, mire kiért a nagy Alföldre, akkor szo­morúan tapasztalta, hogy medrét nem tud­ja megtölteni. Száradt a Tisza bánatában. A nagy me­derben az iszap között csak itt-ott kanyar­góit valami vizecske. A halak mind elhagy­ták a Tiszát, és a halászok mérgesen ültek esténként a partokon. — Hová lett a Tisza? — kérdezgették. Hanem a mellékfolyók sem jártak job­ban. A nap kiszárította a nagy tavakat, amelyek eleinte büszkén hullámoztak a sík­ságokon. A szél még a mocsarakat is eltün­tette. Folytak, folytak még a kis folyók, de mindig kevesebb lett vizük. Az emberek pedig szidták a folyókat: — Itt hagytok bennünket. Víz nélkül maradunk. Közel volt az idő, mikor valamennyi fo­lyó meghalt volna, hisz egymás nélkül meg nem élhettek, mikor messze tájról, délvi­dékről egy nagy fekete hattyú vetődött a Tisza mellékére. — Ez így nem jól van, hogy ti haragban éltek. Valamennyien elpusztultok. Térjetek vissza a Tiszába. Ö a legöregebb. — Nem igaz — kiabált a Zagyva —, én vagyok a legöregebb. Én akarok a főfolyó lenni. A nagy fekete hattyú elégedetlenül csat­togtatta széles szárnyait. — No megállj, te kutya Zagyva, majd elbánok én veled — mondta magában, és sorba járta a folyókat, és gyűlésre hívta őket éjfélre a tokaji kopasz hegyre. A folyók mind eljöttek, csak a duzzogó Zagyva maradt otthon. — Megállj, Zagyva, ezért meglakolsz — mondta a hattyú, aztán addig beszélt a fo­lyók lelkére, míg azok megadták magukat, és kibékültek újra a Tiszával. — Hát a Zagyvával mi legyen? — kér­dezte a fekete hattyú. — Büntesd meg őt — szólt a Tisza. — Ő kezdte az egész háborút. — Megbüntetem. Megbüntetem arra, hogy örökké szennyes, zavaros legyen a vi­ze. Ember meg ne igya, állat ne kívánja. És hiába fut majd szégyenletében a Tisza habjai közé: a Tiszában mindenütt meglát­szik majd, hol fut belé a Zagyva zavaros, sárga vize. így is történt. A Tisza újra megnőtt, újra hatalmas lett, a kis folyók boldogan, meg­elégedetten öntötték vizüket a jó Tiszába. Hisz jobb helyre nem mehettek. Csak a Zagyva maradt meg szennyesnek, zavaros­nak, amint a fekete hattyú megátkozta. So­ha meg nem tisztálkodhatik, még a Tisza vizében sem tud elvegyülni. Azóta nem is volt baja a Tiszának a mel­lékfolyóival. Élnek békességben, csendes­ségben, mint jó nagyapáink unokáikkal. 23

Next

/
Thumbnails
Contents