Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 4. szám
1. Az első nemzedék: Heidfogel Géza és felesége — Nemigen — állítja Öss. — Inkább csak ők segítenek nekünk. — Kölcsönös ez — igazítja helyre a felesége —, hiszen te is átmész édesanyának segíteni, ha férfimunkáról van szó, például szénahordásról. De éppen így besegít édesanyám is nekünk a kukoricakapálásnál vagy a babszedésnél. Utoljára a babot ő szedte meg, ő is tisztította. Szóval: odavissza. .. Ahogyan én látom, inkább „vissza”, mint amennyire „oda”. Azaz az öregek talán többet tesznek a fiatalokért, mint fordítva. És ez másutt is így igaz, szóval megint nem kivétel, „extra”, hanem tipikus. A viszonzás, amit az „öregek” (azért az idézőjel, mert az elsőgenerációsok egy része tulajdonképpen nem is öreg; Heidfogel Géza például 54, felesége pedig kereken 50 esztendős) várnának vagy éppen elvárnának, véleményem szerint nem anyagi támogatás, nem is munkasegítség, hanem valami egészen más, az, ami megvan — így is írhatnám: még megvan — az első és a harmadik nemzedék tagjai között. — összejárnak-e gyakran a szülőkkel? — faggatom Ősséket. — És ha igen, beszélgetnek-e, kérnek-e tőlük tanácsot? Töprengenek a válaszon. Mert az első kérdésre egyszerű a fele-2. A középnemzedék: Őss Árpádné matematika-fizika szakos tanárnő 3. A két nemzedék találkozása: Öss Árpád és kislánya, Ildi FOTO: GABOR VIKTOR let, a másodikra azonban már nehéz válaszolni. — Az én szüleim Kétújfaluban laknak, apám kőműves segédmunkás, naponta bejár Pécsre, anyám téesztag. Szóval nem vagyunk egymás szomszédságában. Azért mi el-ellátogatunk hozzájuk, de nem olyan sűrűn, mint az itteniekhez. Inkább a hétvégeken vagy az ünnepnapokon. Össné: —- Édesanyámékhoz naponta átjárunk, de nem hosszabb időre, beszélgetésre, hanem tejért vagy tojásért. Édesanyám is benéz hozzánk pár percre, ha mondjuk, megy a csarnokba, vagy édesapám ránk nyitja az ajtót, ha hazafelé tart a raktárból... — És közös beszédtéma, öröm vagy gond akad-e? A kérdésre megint csak kis szünet után jön a válasz: — Hát a családi örömek, gondok azok közösek. Amikor a nagyobbik öcsém nősülni készült, vagy amikor a kisebbik főiskolára ment, megbeszéltük. Eljárni ők se, mi se járunk sehova. A tévé itt is, ott is megvan. A sportot a két férfi megbeszéli. Aztán itt vannak a gyerekek. Körülöttük néha voltak vitáink, igaz, nem édesanyámmal, hanem inkább a nagymamával. Ő mindig beleszólt, hogyan öltöztessem vagy etessem őket. Például nagy probléma volt, hogy a pár hetes Árpit miért nem tartom pólyában... — Én is voltam pólyásbaba? — néz föl hirtelen a játékból Ildi. — És amikor pólyásbaba voltam, akkor is szép voltam? Édesanyja meg se hallja a kicsi kérdését. Töprengésbe merül. Aztán egy idő múlva kimondja: — Az a helyzet, hogy most már ők se kérnek tőlünk, mi se tőlük tanácsot, útbaigazítást. — Dehogynem! — szól a férje. — Miért mondod, hogy nem?! — Mert nem. Mondj valamit, amiben az utóbbi években tanácsot kértünk volna! — Amikor a motort vettük, megbeszéltük. Ugyanúgy, mint mielőtt belevágtunk az új tévébe. — Persze, hogy ha kell, tudnak-e segíteni. Ezért. „Az adatok azt mutatják, hogy minél fiatalabb életkorúakról, minél inkább a közelmúltban megkötött házasságról, minél magasabb iskolázottságúakról van szó, a fiatal házasok és a szülők annál inkább elkülönülnek... a többgenerációs családokban — pontosabban ott, ahol az együttélésnek elsősorban a lakáshiány, vagy egyéb anyagi okokból kényszerjellege van — a generációk közötti konfliktus megnő, sőt, a házasfelek között is gyakoribbá válnak a nézeteltérések.” (H. S. J.) Egyenesen megkérdezem: — Hogyan látják, hogyan érzik: hogy így beszűkült a közös témák köre, annak a korkülönbség, a foglalkozás eltérése vagy az iskolázottságbeli differencia az oka? — Talán a három együtt — mondja háziasszonyunk. — Mert a mérnök öcsém és édesapám több közös témára lel, ők gyakran beszélnek szerelési dolgokról. De amivel én foglalkozom, a matematika és a fizika, nagyon távol áll tőlük, éppen úgy, mint tőlem a mezőgazdaság. Ami pedig érdekelné őket a szakmámból, azt az alapok hiánya miatt lehetetlen megmagyarázni. Például azt, hogyan kerül a tévébe az eleven kép. Ezt nagyanyám igen-igen sokszor megkérdezte már. — Vagy ha mi foglalkoznánk intenzív mezőgazdálkodással, akkor ők adhatnának nekünk hasznos tanácsokat — nézi az ellenkező végéről a dolgot Őss Árpád. — Mert bizony sok öreget megkérdezhetnének a fiatalok, de nemigen teszik . . . Ha itt fejezném be a riportot, nem adnám a teljes valóságot. A hiteles képhez hozzátartozik az is, hogy a generációk között a különbségeket így vagy úgy enyhítő „áthallások” vannak. Őssék például termesztenek a ház mögött egy kis kukoricát. De ez nem különleges felfedezés, ezt teszi majdnem valamennyi paraszt származású falusi értelmiségi. De az már meglepett, hogy Heidfogeléknél egész sor könyvet találtam. — Annak idején, amikor még kicsi voltam — magyarázta őssné —, valóban nem volt a házban könyv, néhány mesekönyvet nem számítva. Olyan tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor rákezdtem: vegyünk könyvet, hogy nekünk is legyen. És vettünk, és így édesanyáméknál is gyűltek a kötetek. Mi több, nemcsak gyűltek, hanem olvassák is őket, ha idejükből telik, pedig a szemük nem szokott úgy hozzá a betűhöz, mint a miénk. Vagy itt vannak a lemezek: a lemezjátszót mi vettük, de az egész család, ők is hallgatták, megszokták, megszerették a zenét. Mintegy összefoglalásként, hozzáteszi : — Én úgy látom, és nemcsak a szüléimén, hogy az idősebbek igényei, szokásai módosulnak. Legalábbis azé a korosztályé, amelyikhez édesanyámék tartoznak. A nagyanyámnál persze, aki már nyolcvanéves, nem ez a helyet. .. Ezek szerint könnyen lehetséges, hogy amire én úgy rácsodálkoztam, az nem is olyan „extra”, s hogy ismét semminemű „különlegességről” nem sikerült hírt adnom? GARAMI LÁSZLÓ 7
