Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-20 / 4. szám

1. Az első nemzedék: Heidfogel Géza és felesége — Nemigen — állítja Öss. — Inkább csak ők segítenek nekünk. — Kölcsönös ez — igazítja hely­re a felesége —, hiszen te is át­mész édesanyának segíteni, ha férfimunkáról van szó, például szénahordásról. De éppen így be­segít édesanyám is nekünk a ku­koricakapálásnál vagy a babsze­désnél. Utoljára a babot ő szedte meg, ő is tisztította. Szóval: oda­­vissza. .. Ahogyan én látom, inkább „vissza”, mint amennyire „oda”. Azaz az öregek talán többet tesz­nek a fiatalokért, mint fordítva. És ez másutt is így igaz, szóval megint nem kivétel, „extra”, ha­nem tipikus. A viszonzás, amit az „öregek” (azért az idézőjel, mert az első­­generációsok egy része tulajdon­képpen nem is öreg; Heidfogel Géza például 54, felesége pedig kereken 50 esztendős) várnának vagy éppen elvárnának, vélemé­nyem szerint nem anyagi támoga­tás, nem is munkasegítség, hanem valami egészen más, az, ami meg­van — így is írhatnám: még meg­van — az első és a harmadik nem­zedék tagjai között. — összejárnak-e gyakran a szü­lőkkel? — faggatom Ősséket. — És ha igen, beszélgetnek-e, kér­nek-e tőlük tanácsot? Töprengenek a válaszon. Mert az első kérdésre egyszerű a fele-2. A középnemzedék: Őss Árpádné matematika-fizika szakos tanárnő 3. A két nemzedék találkozása: Öss Árpád és kislánya, Ildi FOTO: GABOR VIKTOR let, a másodikra azonban már ne­héz válaszolni. — Az én szüleim Kétújfaluban laknak, apám kőműves segédmun­kás, naponta bejár Pécsre, anyám téesztag. Szóval nem vagyunk egymás szomszédságában. Azért mi el-ellátogatunk hozzájuk, de nem olyan sűrűn, mint az itte­niekhez. Inkább a hétvégeken vagy az ünnepnapokon. Össné: —- Édesanyámékhoz naponta át­járunk, de nem hosszabb időre, beszélgetésre, hanem tejért vagy tojásért. Édesanyám is benéz hoz­zánk pár percre, ha mondjuk, megy a csarnokba, vagy édes­apám ránk nyitja az ajtót, ha ha­zafelé tart a raktárból... — És közös beszédtéma, öröm vagy gond akad-e? A kérdésre megint csak kis szü­net után jön a válasz: — Hát a családi örömek, gondok azok közösek. Amikor a nagyob­bik öcsém nősülni készült, vagy amikor a kisebbik főiskolára ment, megbeszéltük. Eljárni ők se, mi se járunk sehova. A tévé itt is, ott is megvan. A sportot a két férfi megbeszéli. Aztán itt vannak a gyerekek. Körülöttük néha vol­tak vitáink, igaz, nem édesanyám­mal, hanem inkább a nagymamá­val. Ő mindig beleszólt, hogyan öltöztessem vagy etessem őket. Például nagy probléma volt, hogy a pár hetes Árpit miért nem tar­tom pólyában... — Én is voltam pólyásbaba? — néz föl hirtelen a játékból Ildi. — És amikor pólyásbaba voltam, ak­kor is szép voltam? Édesanyja meg se hallja a kicsi kérdését. Töprengésbe merül. Az­tán egy idő múlva kimondja: — Az a helyzet, hogy most már ők se kérnek tőlünk, mi se tőlük tanácsot, útbaigazítást. — Dehogynem! — szól a férje. — Miért mondod, hogy nem?! — Mert nem. Mondj valamit, amiben az utóbbi években taná­csot kértünk volna! — Amikor a motort vettük, megbeszéltük. Ugyanúgy, mint mielőtt belevágtunk az új tévébe. — Persze, hogy ha kell, tud­nak-e segíteni. Ezért. „Az adatok azt mutatják, hogy minél fiatalabb életko­­rúakról, minél inkább a kö­zelmúltban megkötött házas­ságról, minél magasabb isko­­lázottságúakról van szó, a fia­tal házasok és a szülők annál inkább elkülönülnek... a több­­generációs családokban — pon­tosabban ott, ahol az együtt­élésnek elsősorban a lakás­hiány, vagy egyéb anyagi okokból kényszerjellege van — a generációk közötti konfliktus megnő, sőt, a házasfelek között is gyakoribbá válnak a nézet­­eltérések.” (H. S. J.) Egyenesen megkérdezem: — Hogyan látják, hogyan érzik: hogy így beszűkült a közös témák köre, annak a korkülönbség, a fog­lalkozás eltérése vagy az iskolá­zottságbeli differencia az oka? — Talán a három együtt — mondja háziasszonyunk. — Mert a mérnök öcsém és édesapám több közös témára lel, ők gyakran be­szélnek szerelési dolgokról. De amivel én foglalkozom, a matema­tika és a fizika, nagyon távol áll tőlük, éppen úgy, mint tőlem a mezőgazdaság. Ami pedig érde­kelné őket a szakmámból, azt az alapok hiánya miatt lehetetlen megmagyarázni. Például azt, ho­gyan kerül a tévébe az eleven kép. Ezt nagyanyám igen-igen sokszor megkérdezte már. — Vagy ha mi foglalkoznánk in­tenzív mezőgazdálkodással, akkor ők adhatnának nekünk hasznos tanácsokat — nézi az ellenkező végéről a dolgot Őss Árpád. — Mert bizony sok öreget megkér­dezhetnének a fiatalok, de nem­igen teszik . . . Ha itt fejezném be a riportot, nem adnám a teljes valóságot. A hiteles képhez hozzátartozik az is, hogy a generációk között a kü­lönbségeket így vagy úgy enyhí­tő „áthallások” vannak. Őssék például termesztenek a ház mö­gött egy kis kukoricát. De ez nem különleges felfedezés, ezt teszi majdnem valamennyi paraszt szár­mazású falusi értelmiségi. De az már meglepett, hogy Heidfogelék­­nél egész sor könyvet találtam. — Annak idején, amikor még kicsi voltam — magyarázta őss­­né —, valóban nem volt a házban könyv, néhány mesekönyvet nem számítva. Olyan tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor rákezdtem: vegyünk könyvet, hogy nekünk is legyen. És vettünk, és így édes­­anyáméknál is gyűltek a kötetek. Mi több, nemcsak gyűltek, hanem olvassák is őket, ha idejükből te­lik, pedig a szemük nem szokott úgy hozzá a betűhöz, mint a miénk. Vagy itt vannak a leme­zek: a lemezjátszót mi vettük, de az egész család, ők is hallgatták, megszokták, megszerették a zenét. Mintegy összefoglalásként, hoz­záteszi : — Én úgy látom, és nemcsak a szüléimén, hogy az idősebbek igé­nyei, szokásai módosulnak. Leg­alábbis azé a korosztályé, amelyik­hez édesanyámék tartoznak. A nagyanyámnál persze, aki már nyolcvanéves, nem ez a helyet. .. Ezek szerint könnyen lehetséges, hogy amire én úgy rácsodálkoz­tam, az nem is olyan „extra”, s hogy ismét semminemű „különle­gességről” nem sikerült hírt ad­nom? GARAMI LÁSZLÓ 7

Next

/
Thumbnails
Contents