Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-20 / 4. szám

Pálóczi Viktor, egy lelkes fiatalember, szórakozottan lapozgatta az újságot, és a szeme — végigsétálván az utolsó lapokat is — egyszerre megakadt a következő apróhirdetésen:

„FŐVÁROSNÁL ÁLLÁST SZERZEK CSINOS TANÍTÓNŐNEK, HA HÁLÁS LESZ IRÁNTAM. LEVELEKET «■BEFOLYÁSOS BARÁT« CÍMEN KÉREK A KIADÓHIVATALBA.”

Viktor elolvasta ezt az apróhirdetést, nem hitt a szemének, és elolvasta újra. Elolvasta újra, és halvány arca piros lett attól a dühtől, amely lángot vetett a lelkében. Ez mégis a teteje minden arcátlanságnak, és minden szemérmetlenségnek! A világnak az a képe, amely egy ilyen napilapban tükröződik, amúgy is elég szomorú; a nő sorsa itt a földön amúgy is a megalázottság és a szenvedés; az a vásár, amely az apróhirdetésekben bonyolódik le, amúgy is alantas és tisztátlan, de ez; ez felülmúl mindent. — Viktornak amúgy is régi szándéka volt, hogy valami módon harcra kel a világ aljasságai ellen; állandóan ködös háborútervek kóvályogtak a fejében, és ha forró vágya szerint egyszer valami kereszteshadjárat indult volna meg a Budapesten szétterpeszkedett ordináréság ellen, ő lett volna az első, aki felvette volna a hadjárat jelvényét; időről időre az is eszébe jutott, nem lehetne-e egy titkos szövetséget szervezni a budapesti titkos gazságok, titkos csalások, titkos panamák, a törvény kezét kikerült, vagy törvényesen nem is üldözhető visszaélések ellen; mindmáig ezekből a vágyakból semmi meg nem valósulhatott; az apróhirdetés olvastára azonban úgy érezte végre Viktor, hogy töprengésnek és habozásnak itt nincs többé helye. Nem lehet többé várni. Itt a cselekvés ideje.

Viktor felugrott, és hozzálátott a cselekvéshez. Leült az íróasztalához, és megírta a következő levelet:

Igen tisztelt uram! Csinosnak, sőt szépnek mondott, tizenkilenc éves lány vagyok. Odaadó barátnője lennék, ha nekem a fővárosnál tanítónői állást szerezne. Ha be tud és be akar juttatni a fővároshoz, írjon Remény címen poste restante levelet a főpostára, hol keressem fel.

Undorral olvasta át még egyszer ezt a levelet, amelyet igyekezett az apróhirdetések hangján megírni, parfümös és színes borítékba helyezte, elküldte a lap kiadóhivatalába, és türelmetlenül várta a választ.

Harmadnap megkapta. A főpostán átvette a Remény jeligéjű levelet, és dobogó szívvel bontotta fel. A levélben ez állott:

„Ha komoly a szándéka, írja meg nekem a nevét, a lakását, a családi viszonyait (van-e családja, kikből áll stb.), és küldje el az arcképét (újabb időből valót) Krizantém címen a főpostára.”

Viktor állott a Koronaherceg utcában; a kezében tartotta a levelet, a keze remegett, és az arca elsápadt a dühtől. A fogát csikorgatta mérgében.

— Ó, te óvatos gazfickó — mondta mintegy belesziszegve önmagába —, hát te ilyen óvatos gazfickó vagy? A magad nevét nem árulod el, de hálás kis barátnődnek már a családi viszonyait is ismerni óhajtod? Félsz tőle, hogy találkozik valami haragos atya vagy feldühödött bátya, aki utólag megfizetteti veled csömörletes nagylelkűségedet. No, megállj!

Berohant a kávéházba, tintát, tollat, levélpapírt kért, ráírta a borítékra: Krizantém, beletett egy üres levélpapírt, és indult, hogy a levelet bedobja a legközelebbi levélszekrénybe. De azután megint leült, eltépte a levelet,

Bíró Lajos (1880-1948)

A modern magyar irodalom egyik „keresztelő Jánosa" - Ady nevezte igy, Bálványrombolók című novelláskötetének megjelenésekor a Nagyváradi Napló hasábjain aki külföldön (Bécsben) született, és külföldön (Londonban) is halt meg. Gyerekkorát Hevesen töltötte, Egerben és Budapesten járt iskolába, majd újságírói pályára lépett, s 1900 tavaszától, miután hazatért Párizsból, Nagyváradon dolgozott, ahol nyomban barátságot kötött Ady Endrével, akinek a zsenijét elsőként ismerte fel. Adyval együtt lett 1905 tavaszán a Budapesti Napló munkatársa, később szerkesztője. A Fejérváry-íéle úgynevezett „darabont-kormány" bukása után helyzete lehetetlenné vált, s apósával, Vészi Józseffel együtt évekre Berlinbe költözött. 1909-ben tért vissza, polgári radikális szellemű újságok (Az Újság, Világ) munkatársaként, ahová az első világháború éveiben bátor hangú, antimilitarista cikkeket írt. A Károlyi-kormány külügyi államtitkárrá nevezte ki. A forradalmak bukása után emigrációba kényszerült; Bécsben, Rómában, Párizsban élt, majd Londonban telepedett le. Novelláival és regényeivel a modern naturalizmus szemléletének és stílusának egyik képviselője; „realista szellem, az élet tényei érdeklik, nem a hangulati mellékzöngéi, szeme inkább a társadalom, mint a lélek titkaira van beigazítva” (Schöpflin), s a képmutató erkölcsű polgári társadalom titkairól - Kosztolányi Dezső kifejezésével - rövid, távirati stílusú mondatokban írta meg előítéletektől mentes, bátor szellemről tanúskodó leleplezéseit novellásköteteiben (Harminc novella, 1906; Huszonegy novella, 1908; Kunszállási emberek, 1912), s főként drámai erejű regényében, a Szolgák országában, amelynek anyagából sikeres színdarabját, a Sárga liliomot is írta. Darabjai azonban már a francia társasági színmű dramaturgiai receptje szerint íródtak, mint kora sikeres szerzőinek: Herczeg Ferencnek, Lengyel Menyhértnek, Molnár Ferencnek és a többieknek a darabjai. A háború után végleg elpártolt a prózától; „az emigrációs sors szorításából ő is a siker felé tört ki - állapította meg róla Illés Endre -, s közben az amerikai és angliai filmgyártás fogaskerekei közé került"; filmforgatókönyveket írt az USA és a London Film Production számára, amelynek egyik alapítója volt s haláláig munkatársa.

D. M.

A protektor

új borítékot címzett meg, és ebbe már nem tett üres levélpapírt. Az üres levélpapírnak elriasztó hatása lehetne. Inkább írjunk egy szép levelet. Ezt írta:

Nem szolgáltathatom magamat ki addig, amíg nem tudom a nevét, és nem tudom, komolyak-e a szándékai. Kérem, ne vezessen félre egy ártatlan lányt. Remény.

Ezt a levelet bedobta egy levélszekrénybe, felindultan járt-kelt a városban egész nap, és este korán feküdt le, hogy másnap korán felkelhessen. Másnap reggel nyolc órakor felkelt, és kilenc órakor már ott volt a főpostán. Meghúzódott a poste restante levelek rekesze előtt és várt. Tegnapelőtt küldte el a levelet — gondolta —, tudja, hogy rögtön választ kap, ma tehát el fog jönni a levélért.

Türelmesen várt, az órák lassan múltak, a poste restante rekesz előtt hosszú és tarka

vándorcsapat vonult el időközben — nők és férfiak, gyereklányok és öregurak —, de a Krizantém jeligéjű levélért senki sem jelentkezett. Eljött a dél; Viktor átrohant egy kávéházba, két sonkás zsemlét és egy narancsot tétetett a felöltője zsebébe, azután sietett vissza az őrhelyére. Megkezdődött a délután, és sivár-unalmasan vánszorgott előre. Viktor elfogyasztotta a két zsemléjét és az egy narancsát, a hivatalos óra letelt, és nem jött senki. Viktor fáradt volt, de csüggedést nem érzett. Ha ma nem jött — gondolta —, holnap annál bizonyosabban jön.

Kimerültén ült be egy kocsiba, megkocsikáztatta magát egy kissé a Stefánia úton, jól kiszellőzötten beült egy vendéglőbe vacsorázni, azután korán hazament, hogy másnap korán kelhessen fel. Másnap reggel nyolc órakor kelt fel, és kilenc órakor ott volt a főpostán.

Az őrtállás kétségbeejtően unalmas volt, és déltájban Viktor szinte kezdte elveszíteni a reménységét. De amikor már-már elcsüggedt, és már azt mondta magának, hogy lehetetlenségbe fogott bele, vagy legalábbis rosszul kezdte a dolgot, akkor egyszerre világos felöltőben, bottal a kezében és virággal a gomblyukában egy kövéres és derülten világos úr lépett be az ajtón. Viktornak megdobbant a szíve, és kimerült tagjain új energia forró hulláma futott végig.

A kövéres és világos úr jókedvűen csörtetett végig a helyiségen, és legényesen, udvariasan és otthonosan szólt be a poste restance ablakon: — Kezét csókolom, nagysád, Krizantém címen van-e levelem?

A postáskisasszony keresett egy másodpercig, a derült úr egy egész csomó levelet kapott a kezébe, legényesen köszönt, és indult kifelé. Viktor a felindulástól reszketve követte.

— Gazfickó — gondolta magában —, a krizantém a kedvelt virágod, regényes vagy, derült vagy, boldog vagy, jól megy a boltod, egy csomó levelet kaptál... de most itt vagy már a kezemben.

A derült úr ringva sétált ki a napfényes utcára. Kint egyenként bontogatta fel a leveleit, fotográfiákat szedett ki belőlük, és édesded mosolygással nézegette a fotográfiákat. Viktor ezalatt szemügyre vette. Sárga a felöltője és kerek a feje; sárgás a bőre és világos a bajusza; krumpliorra van, színtelen szeme, erősen pohosodik, és negyvenéves lehet. Tűrhetetlenül világos jellege van az egész embernek, és szinte fickándozik a buta, a ravasz életörömtől. No, majd elrontjuk ezt az örömet.

Viktor végigkísérte a derülten sétáló urat egy csomó utcán; azután lekísérte a Dunaparti korzóra; tanúja volt egy csomó meleg üdvözlésnek, baráti kézszorításnak, és aszszonyok felé áradó széles mosolygásnak; fél kettő tájban elindult vele az Andrássy út felé, egy negyedóráig a nyomában járt még, azután megérkezett vele egy ház elé, amelynek kapuján a derült úr derülten befordult, mint aki jól végezte dolgát, és most megy haza ebédelni. Viktor felment volna mögötte egészen a lakásáig, de a ház kapujában ott állott a viceházmester, és köszönt neki. Viktor erre várt egy másodpercig, azután két koronát a kezébe nyomott a meghökkent viceházmesternek, és megkérdezte, ki volt ez az úr itt, ez a világos kabátú, testes, derült...

— Ez? Ez a Lehnert nagyságos úr.

Többet nem tudott róla. Viktor bement a kapu alá, és a lakók névsorában ott találta ezt a névjegyet:

LEHNERT ALADÁR, törvényhatósági bizottsági tag

Viktornak ez egyelőre elég volt. Elment ebédelni, gyorsan megebédelt, és délután keserves fáradsággal megszerzett minden ada-18