Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 4. szám
1. Dr. Frank Judit: „Férjet kísérő szerepben nehéz elképzelni.. 2. Dr. Sebestyén Gyula és titkárnője, Oltai Jánosné: „Egy nőnek több érzéke van a rendhez ..„Vezetőnek azonban jobb a férfi.. 3. Tóth Gézáné csoportvezető: „Kell hogy legyen egy erősebb kéz..." 4. Romancsik Ernő üzemvezető: „A női vezető vagy túl gyenge vagy diktatórikus ..." S. Balkányi Józsefné csoportvezető: „A nők hajlithatóbbak ...” FOTÖ: GESZTI ANNA — Egy férfi mindig érzékenyebb, mint a nő — állítja Zlatos doktornő. — Nehezebben viselik el a kritikát, különösen nehezen, ha a kritizáló nő. Munkatársnőim körében egy új dolog bevezetésekor sem kell akkora ellenállást legyőzni, mint a férfiaknál. — Való igaz — helyesel Balkányiné, — a nők hajlithatóbbak. Eltöprengek: „hajlíthatóbbak ...” — ez meg honnan ered? Megvitatjuk hármasban a dolgot, és végül egyetértünk abban, hogy az alkalmazkodóképesebb, hajlíthatóbb nő típusa bizonyára az évszázados, évezredes alávetettség, alárendeltség következménye lehet. * Mint ahogy érdemes lenne annak is megvizsgálni a gyökerét: a monoton, nagy türelmet igénylő, úgynevezett pepecsmunkák nagy többségét miért nők végzik? Valóban türelmesebbek, figyelmesebbek lennének a nők? Az injekciós ampullákat töltő, sterilező, azokat automatákkal ellenőrző Kikészítő I. üzemben van rá példa — ugyan csupán egy —, hogy férfi is megállhatja itt a helyét. Nem arról van-e szó inkább, hogy nem honoráljuk a férfiak számára is vonzóan ezeket a tevékenységeket? No meg a szakképzetlenek száma hazánkban még mindig magasabb a nők körében, s a szóban forgó munkakörök legtöbbször csak betanítást igényelnek. „S ha azonos munkát végez nő és férfi — vajon egyformán fizetik-e őket?” — ezt a fermentációs üzemben kérdezem, ahol körülbelül egyenlő a nő—férfi arány. Balkányi Józsefné csoportvezető válaszol: . — Szakszervezeti titkárunk nagyon figyeli, hogy ne legyen különbség. Nem mondom, hogy végképp eltűntek az indokolatlan differenciák, de sajnos, ezek nem számolhatók fel maradéktalanul egyik napról a másikra. Amikor a családi körülményekre terelődik a szó, dr. Zlatos Gabriella üzemvezető is megjegyzi, félig komolyan, félig tréfásan: — Éppen ideje volt, hogy férjem, aki szintén mérnök, munkahelyet változtatott, mert nyomasztott már, hogy én viszem haza a több pénzt. * Bizony, régi-régi beidegződésről van szó . . . A családfenntartó természetesen a férfi. Pedig asszonyaink között manapság már alig akad háztartásbeli, dolgoznak, egyre többen tanulnak, és előbbre is szeretnének jutni a ranglétrán. Ezt az utat, az érvényesülés útját azonban nem csupán előítéletek nehezítik, de olyan körülmények is, melyekkel még nehezebb perbe szállni. (Csaknem objektív körülményeket írtam, ám ha kicsit megkaparjuk a dolgok felszínét, látnunk kell, hogy sokszor az előítélet, vagy mondjuk így, a szokásjog kedvez — „objektív” körülményként — a férfiaknak, s jelent hátrányt asszonyainknak.) Frank doktornő nem ment férjhez. Azt mondja, azért nem, mert úgy érezte, választania kell: vagy a hivatás elmélyült művelése, vagy a család. — Ügy láttam — mondja —, mindkettőre nem telne az erőmből. Ezért különösen tisztelem azokat, akik családanyák és eredményes kutatók egyszemélyben — jegyzi meg tárgyilagosan. — Magam is azon vagyok, hogy hozzásegítsem ehhez munkatársnőimet. Egyikük például éppen most fejezte be doktorátusát. és nyelvet tanult a gyermekgondozási segély évei alatt — ezt elvártam tőle. Ha azonban a férj és a feleség egyaránt kutató, egyikük karrierje óhatatlanul alárendelődik a párjáénak, s aki enged, az legtöbbször a nő. Ha beteg a gyerek, szinte mindig a feleség marad otthon, még akkor is, ha éppen az ő munkája sürgetőbb, fontosabb. Említettem, hogy egyik munkatársnőnk elkísérte a férjét külföldi ösztöndíjára. Férjet ilyen kísérő szerepben nehéz elképzelni. Ha a nő nem jut ki hosszabb ösztöndíjra addig, amíg egyedülálló, később már bajosan engedheti meg magának ... — Egy férfi, ha harmincéves koráig csak a szakmájának él, az előbbre jutásáért hajt, még nem késett le semmiről, sőt, kapós korba került, hiszen már egzisztenciája is van. Egy harmincéves nő férjhezmenési esélyei azonban már erősen csökkentek — fejtegeti dr. Zlatos Gabriella. — Most vegye még ehhez hozzá, hogy vezetőként is helyt akar állni. Ha a férj nem érti meg, hogy feleségére vezetőként több hárul, az a nő nem is lesz vezető. — Az öné ezek szerint megérti? — 0, neki nagyon szerencsés a természete. Idegességemre — ha munkahelyi problémák foglalkoztatnak — nem válaszol idegességgel. Szentendrén lakunk, naponta kocsival közlekedünk. Az is előfordult már, hogy kisfiámmal együtt, estébe nyúlóan várakoztak rám egy hordozható tévé társaságában, hogy egy rendkívüli feladat miatti túlórázás után ne kelljen holtfáradtan busszal, HÉV-vel hazabumliznom. És takarít is, mosogat is most már, pedig édesanyja és a húga elkényeztette legénykorában. Az otthoni munkamegosztásról riportunk minden szereplőjét megkérdeztem. Csodákcsodája, e téren csaknem teljes elégedettséget tapasztaltam, a férjek buzgón segítenek. De épp itt a bökkenő. Nem „mosnak”, „főznek”, „bevásárolnak”, „takarítanak”, hanem „segítenek”. Sokszor csak abban, amihez kedvük van, s bizony elvárják — elvárjuk — a köszönetét. Mi azonban mikor köszönjük meg hitvesünknek, hogy kivasalt? * Tárgyilagos riportot ígértem, szubjektivizmus nélkül. Most azonban tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy indulatok, érzelmek nélkül a nők helyzetéről írni lehetetlen. Mert miközben kétségtelen, hogy az egyenlő jogok egyre teljesebben érvényesülnek, az előítéletek, az „alkalmazkodóbb”, „hajlíthatóbb”, „engedékeny vagy diktatórikus”, „precízebbek és türelmesebbek”, „rapszodikusak” — féle címkéket jobbára ma is anélkül ragasztjuk, hogy kétkednénk bennük, firtatnánk eredetüket. BALÁZS ISTVÁN 11
