Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 4. szám
Mint egy nagy család A Nők Lapja beaiutatkozik Nem biztos, hogy üdvös és egészséges dolog, de tény: valahogy úgy alakult az életem, hogy a lap megalapítása óta, harminchárom éve a munkatársa vagyok. Az én pályám ebben a szerkesztőségben nem valami kuriózum, vagyunk még néhányan több évtizedes „nőklapjás” múlttal. Aki csak tíz éve lépett be hozzánk, az nekünk, régieknek új munkatárs, aki kettő, három, öt éve dolgozik nálunk, az még gyermek. Apropó, gyerek! Az egyik lányom első lépéseit a Nők Lapja szerkesztőségében tette meg. Az akkori főszerkesztő szobájában volt egy kanapé, annak a szélébe kapaszkodva oldalazott, majd bátran elengedte a fogódzót, egész önállóan elindult, és csak a szoba közepén, a nagy íróasztallal szemben zöttyent le a szőnyegre. E föltűnő zsurnalisztikái jártasság ellenére nem lett belőle újságíró. Pedig ő már a harmadik generáció lett volna, anyám ugyanis a Nők Lapja elődjét, az Asszonyok című lapot szerkesztette. Kedves kolléganőm, sorstársnőm, Zsigmondi Mária is a Nők Lapja munkatársa volt már, amikor kislányát hordta. Ez a csecsemő most 170 centinél magasabb, és abszolút biztonsággal közlekedik a szerkesztőség folyosóin. Török Katalinnak hívják, és jó újságíró lett. A mamája pedig ma is sztár-riporterünk, Rózsa Ferenc díjjal kitüntetett újságíró, de ha valahol mint ilyent aposztrofálják, csöppet sem szerényen tiltakozik, mondván: nem ez a fontos, hanem az, hogy szült a lapnak egy kitűnő munkatársat. Szóval olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Az olvasók családja persze valamivel nagyobb a mienknél, egymillió példány a szakértők szerint legalább három millió olvasót jelent. Nyilvánvaló, ez az óriási család vegyesebb összetételű, mint a miénk. És az elmúlt három évtized alatt nemcsak számban gyarapodott, sokat változott is. Emlékszem, kezdő riporter koromban, ha eldadogtam egy-egy ajtóban, hogy kérem, én a Nők Lapjától jöttem, gyakran volt a válasz: nem akarunk előfizetni. Vagy: mi már elő vagyunk fizetve. Vagy: ja, a Magyar Űriasszonyok Lapjától! Manapság a riporter megjelenése már természetes, magától értetődő esemény. Gondolom, ebben nagyobb része van a televíziónak, mint a nyomtatott sajtó népszerűségének. És a mi népszerűségünk? Statisztikák, szociológiai felmérések készültek, újságíró—olvasó találkozókat tartottunk, rengeteg levelet kapunk. Nekünk, belsőknek nem mindig tetszik a lap. Főszerkesztőnk szerint ez még mindig jobb, mintha mi volnánk elragadtatva magunktól, és az olvasó szidna bennünket. De újra és újra felmerül a kérdés szerkesztőségi értekezleteken: mit szeretnek rajtunk? Már régen nincs monopolhelyzetünk: nem mi vagyunk az egyetlen női családi lap. A múltkor egy „félrégi” — mindössze huszonöt éve nőklapjás — kolléganőnk, Salamon Magda végre érdemi választ adott: „Mi már így fogunk elpatkolni, hogy nem tudjuk meg, mit ettek rajtunk”. OSVÁT KATALIN 3 8
