Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 1. szám
A SÁPADTARCÚ BALLADÁJA Mátyás Ferenc Xántus Jánosról A karmester: Mindig rajongója voltam, s vagyok ma is a nagy emberek példamutató cselekvéseinek. Unszol a kíváncsiság, hogy azokhoz is közel kerüljek, akiket nem ismerhettem személyesen. Öröm volt hát számomra, hogy egyetlen esetben olyan kimagasló férfi alakjához közeledhettem, aki az emigráció kényszere folytán, tudása, hazafisága, bátorsága révén idegen földön vált történelmi hőssé. A világjáró természetkutató és szabadságharcos Xántus János ez a felejthetetlen ember. Amerikát. Európát, Ausztráliát bolyongta végig, miközben csaknem száz ismeretlen szigetet fedezett fel, és néprajzi, zoológiái anyagával a világ tudósainak figyelmét vonta magára. Ügy véltem, erkölcsi kötelességem, hogy tollat ragadjak és versbe örökítsem a történelem panteonjába illő, páratlan alakját. Xántus ábrázolása nemes költői feladat, mert a cselekvés színterein, s emigrációban végzett munkájával példát mutatott utókorának. Azért is figyelemre méltó megidézni tetteit, mert a kíméletlen idő kezdi elhomályosítani hősi szerepét. Nekem kettős ok adott ösztönzést, hogv róla szóljak „A sápadtarcú balladája” címet viselő, 17 fejezetből álló, verses elbeszélésemben. A legnyomósabb ok nyilván az, hogy egyenes ágon leszármazó dédunokáján keresztül kapcsolatba kerültem vele. és a mélyebb összeismerkedés személyes élménye parancsolja szinte, hogy bemutassam kalandos életét. Másrészt alakjának felidézése teljesen hiányzik a történelmünk nagyjait bemutató magyar költészetből. Tárgyi valóság, amit alakjának és szerepének megidézésével róla versemben elbeszélek. A világ tájain szétszórtságban élő magyar olvasó előtt — akárcsak honunkban — kevesen tudják, hogy a tudós kalandor Xántus nemcsak rendületlen híve volt hazájának, hanem ifjúsági olvasmányaink egyik kedves hősével is azonos. Ő az a sápadtarcú testvér, kit a német May Károly Winnetou című regényében Old Shatterhandként szerepeltet. Az is kitűnik elbeszélő versemből, hogy Xántus János a magyar szabadságharc egyik halálra ítélt vádlottjaként került emigrációba, olyan férfiként, aki karddal küzdött a győzelmet hozó pákozdi csatában. Kényszerből hagyta el az anyaországot, hogy aztán Amerika vadonjában a fajüldözést elítélve a pottavatomi, navajó indiánok mellé szegődve kiérdemelje a legnagyobb megbecsülést. Jávában rinoceroszra vadászik, Borneo szigetvilágában a fejvadász dajakokkal kerül barátságba. Az üldözöttség, magány fájdalma, keserűsége idegen földön sem emésztette fel erejét, szenvedélyét. Széchenyi példáján fellelkesülve Magyarország javára munkálkodott, midőn tudományos gyűjtésével Amerika és hazája múzeumait gyarapította, s hazatértekor megalapította a Néprajzi Múzeumot és a pesti Állatkertet. De adjon ízelítőt tovább a versben megidézett Xántus János életéről a következő részlet. Itt áll a fényes tükör előtt kerekre nyílt szemekkel a gyermek Xántus Luca, naponta láthatom, unokám, örömöm lehet, mint az álmok kisangyala, és sirathatom, fölmutatva a kétes jövendőnek. Naponta láthatom, frissen vasalt ruha rajt, csupa csipke, és szalag van hajában, úgy száll ki tenyeremből, mint madár a szabadságba, ha zord történelmi mesékkel untatom. All a tükör előtt, gyönyörködik gyermekmagában, labdobogással adja jelét, s miként az égen föltűnt új csillag, ha ragyogni kezd a sötétséget, s bennem a vénséget eloszlatva. Messziről hozták közénk a gének áldásnak, jeltelen pusztai parasztok, rebellis, kastélyos nemességek közül való, tudást, jellemet örökölt tán őseitől, — hitelem magam, — de el is borzadom, mi mindent még, ha végiggondolom. Mosolya szétsüt a szobában, mint aki szeretetre vadászik, lénye betör versembe, ceruzámat fogja, akár egy terrorista olasz bambino, hogy túsz legyek, Xántus ükapja foglya. Megteremtője, életrehívója ő akar lenni világbolygó, sorsverte ükapjának, — s általam, hogy végre lássák, tudja meg a magyar világ róla, ki volt valóban, s halála álhalál volt, neki élni muszáj, a halhatatlanság szelleme parancsolja. Nézz hát rám pogány nevű Lucám, fogd ceruzám, hadd lássam általad ősöd, miként hordozod alakját, ráemlékezietőn véred pírjában, s hogy éled fel sírjából Krisztusként, hadd lássam, vajon ő van-e vagy mi vagyunk kriptába zárva. Te integess kezével, tekintetedből ő jelezze nékem a múltból a jelent, hogy itt van, megjelent, egyenes ágú rokona vagy minden okmánynál hitelesebben, mutatja, szemed, szád, mozdulatod, te tudod kifejezni, mit üzen századok könnyével, terhes üdvözletével, te adhatod át őt az elmének, hogy fölismerje, mit mutat ivadék-végrendelete feledékeny utókorunknak. Szemed tükrében én hogyne látnám, daccal is eperédes szived elém riadóztatja, ahogy öltözködöl vagy éppen vetközteted lelked, — ö áll a tükör előtt, őt látom női ruhában, s akkor is, midőn visszavered, amit nem szabad, ha fegyelmezni próbál az élet, az a gátlástalan szabadság, ártatlan szembenézés, folyvást cselekvés, ahogy a zöld fűre lépsz és lehajolsz a virágért, zöldarany bogár, lepke után lecsap csöpp tenyered, teveled mozdul, benned munkál ükapád. — S akár a szép Gabriella tánca, ha te táncolsz, kecses őz, iramló vadmadár, úgy röpülsz izzó virág-derű, mint rég a nyenyerék nyelvén, ha beszélni kezd a láb, s lép tovább, egyenes derékkal illegeted magad, mint anyád, pávaként, gyönyöfv lejtéssel mutatod, hogy táncolt ükanyád, s rejtve már bokádban az ősi balladát. Váratlan beröppent cserfes madárka te ébredsz fel, s teremtsd meg hősöm alakját, életét, általad súgja fülembe a múzsa, ki volt a csóktalan, testvértelen száműzött rokon, a természet röntgenszemű látnoka, ki idegen kontinensek vadjait, virágait hordta haza hazafias buzgósággal, ki volt s hogyan élt a kínok királya. Mit tudhatunk mi mást annál, mit Steinbeck mondott életéről, hogy „óriások jártak akkor a földön.” — s mit May Károlynál is valósabb teljességet, a vad legendáknál is többet, hogy nem csak Winnetou sápadtarcú testvére a bátor humanista Old Shatterhand, noha több, nemzeti büszkeségünk, a tudomány panteonjába illő dicső hős Xántus János. Érte ragadok tollat hát, illendő tetteiről beszélni, személyéhez az élmény sokszorosan kötődik, számontartása több, mint kötelesség, hiszen én nem a poros tékából, vérszerinti hagyatékából veszem őrzésre e versbe emlékét. Táncolj csak pogány nevű Lucám, légy boldog tükre a boldogtalannak, éjszakából te süssél felkelő nap, elviselhetőbb lesz tán feledéssel sújtott árvasága, ha tebenned kezdem feltámasztani porköpönyegben járó szellemét. Mert hozzá közeledve jól tudom én, hogy a feledés pora kinek a temető sírját takarja, kit rejtegetnek levéltárak urnái szégyentelen közönnyel, — jól tudom én, kinek illik fejére koszorú, s énekem mért szól érte emeltebb hangon. Néhány éven belül 1981 novemberében harmadszor hallhattam Földes Andor zongoraestjét a Zeneakadémián. Vártam erre a koncertre, mert még bennem élt legutóbbi estjének élménye. Más, újszerű, több-e mint legutóbb? Nem tudom, csak azt, hogy ismét magával ragadott játékában a partitúrához való hűségnek, a bravúros technikának és az egyéni értelmezésnek, humanitásnak, melegségnek a sajátos szintézise. S amikor most pár nap múltán a Duna Intercontinental-szállóban beszélgetünk, lényében ugyanezt a szerencsés kettősséget érzem: mesterségbeli vonatkozásban az érzékeny, szigorú pontosságot, ugyan-FOTO: GESZTI ANNA KÉT KÖNYV INDIÁBÓL Két figyelemre méltó magyar vonatkozású kötetre hívjuk fel olvasóink figyelmét, melyek az elmúlt esztendőben angol nyelven láttak napvilágot a Delhi Magyar 14
