Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 4. szám
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, messze az Űjvilágban, valahol a Monongahela folyó vadregényes völgyében volt egy eldugott kis falu, amelyet mindenki csak Hunkietownnak nevezett. Ez a falu, ahol magyarok, szlovákok és ruszinok éltek békés egyetértésben, nem sokban különbözött Braddock, Duquesne, Homestead és még néhány Pittsburgh környéki településtől, amelyek a Monongahela-völgyben elszórtan fekvő acélkohók mellett épültek. Lakóik jórészt közép-európai bevándorlók, de akadt közöttük sok ír és wellsi is. Mindanynyian az acélkohókban dolgoztak, jó erejű, megtermett kezes-lábas emberek voltak. Hunkietown legnépszerűbb személyiségének akkortájt Steve Mestrovichot tartották, aki mint munkavezető dolgozott a közeli acélkohóban. Tehetős ember volt, kényelmes, nagy faháza az „old country”-ban kastélynak is beillett volna. Mindig jó kedélyű és tréfás, sohasem tagadta meg segítségét az arra rászorulóktól. De a mindig hahotázó és hátdöngető Steve népszerűségének igazi titka mégsem benne, hanem a leányában rejlett. A tengerkék szemű és aranyszőke hajú Mary Mestrovich a Monongahela-völgy legszebb virága volt. Talán mondanunk sem kell, hogy amikor tizenhetedik születésnapját ünnepelte, Mary kérőinek száma magasabb volt mint az évei száma. De amint hamarosan kitűnt, közülük egy sem kellett a Mestrovich-lánynak. Teltek a napok, hetek és hónapok. Az egyre jobban szaporodó kérők egyre türelmetlenebbé váltak, ami persze Mary apja előtt sem maradhatott titokban. Egy szép napon Steve Mestrovich hírül adta, hogy következő vasárnap délután mindenkit vendégül lát a falu főterén. Szilvórium, sör és pogácsa természetesen lesz bőségesen. Az ünnepély fénypontját egy súlyemelőverseny képezi, amelynek győztese a leánya kezére pályázhat, ha ennek tetszését is megnyeri. A bejelentés — érthető módon — lázba hozta az egész Monongahela-völgy acélkohóinak nőtlen vasgyúróit, még azokat is, akik a verseny nagydíját személyesen nem ismerték. Végre elérkezett a nagy nap. Maga Mestrovich volt talán a legizgatottabb az egybegyűltek között. Hol a homlokát törülgette zsebkendőjével, hol pedig a bajuszán csavarintott egyet. Végül is felállt és miután néhány szóval köszöntötte a jelenlévőket, a tér közepén fekvő három idomtalan acélrúdra mutatott. — Ezt a három „dolly”-t ma reggel hozattam ide a kohóból — mondotta. — Minden legénynek, aki a lányom kezére pályázik, jogában áll erejét rajta kipróbálni. Az első 350 fontot nyom; a második súlya 500 font; a harmadik pedig olyan nehéz, mint az előző kettő együtt... A bejelentést olyan csend fogadta, hogy még a legyek zümmögését is meg lehetett hallani. — Valamit szeretnék még kikötni — fejezte be mondanivalóját rátartian, de mégis mókásan a tréfás kedvű Mestrovich. — Azt, hogy aki már az első dollyt sem tudja felemelni a vállalkozók közül, annak a gyerekek közé kell mennie a korlát mögé. Aki pedig nem képes a másodikkal megbirkózni, az a deszkapadra fog ülni, az asszonyok mellé...! így is történt. Azon huszonegynéhány erőművész közül, akik felgyűrt ingujjal igyekeztek tudásukat bemutatni, egyre többen kullogtak a gyerekek vagy az asszonyok közé, a tömeg vidám nevetésétől kísérve. Végül is csak hárman maradtak a porondon a versenyzők közül: Pete Pussick, Eli Stanoski és egy ismeretlen valaki Johnstownból. Mind a hárman szálas, megtermett legények, akik nem csupán a 350 fontos, hanem az 500 font SZABÓ LÁSZLÓ (Argentína) Joe Magarác, a nagy erejű Joe Magarác az észak-amerikai folklór magyar híressége . . . Létezett valaha? Bár kilétéről jóformán semmit sem tudunk — még az igazi nevét sem ismerjük — nyugodtan megállapíthatjuk, hogy igenis, létezett. Egyéniségét a legenda, a mítosz köde burkolja be, de amint tudjuk, minden legenda, minden mítosz mélyén van egy reális mag. Még magyarságát is nehéz volna kétségbe vonni. Joe Magarác, a pittsburghi legenda hőse, aki népszerűségében Paul Bunyannel és Davy Crockett-tel vetekszik, az északamerikai folklór kutatóinak egyöntetű véleménye szerint „hunkie” volt, azaz magyar. A pittsburghi legendának több változata forog közszájon, de ezek alig különböznek egymástól. Owen Francis, a neves folklórkutató egyik munkájában rámutat arra, hogy a Magarác-saga tipikusan magyar jellegű. Benne van a magyar nép humora, lelkivilága, törekvései és munkaszeretete. Hűen tükrözi vissza a jóindulatú, békés és családjának élő „hunkie” munkás jellemét. súlyú acélrudat is könnyűszerrel emelték a levegőbe. De hátra volt még a legnehezebb, a 850 fontos. Eli volt az első próbálkozó, de csakhamar rájött, hogy nem tudja megoldani feladatát. Utána Pete következett, a legjóképűbb és daliásabb a versenyzők közül, de ő is kudarcot vallott, a deszkapadon ülő fehémép nagy bánatára. Most került a sor a johnstowni idegenre, aki még mielőtt a munkájához látott volna, nagyot húzott az egyik szilvapálinkás korsóból, megtörülte a bajuszát, beleköpött a markába, szétvetette a lábát és lehajolt, hogy a „big dolly”-t felemelje. A tömeg lélegzetét visszafojtva várta az eredményt. Hiába ... Kétszer kezdett hozzá sikertelenül. A harmadik kísérletnél, a hatalmas acélrúd csak éppen hogy megbillent. És ez volt az egész. Talán negyedszer is hozzákezdett volna, de ekkor a tömegből valaki vidám hahotázásba kezdett, olyan dörgő hangon, hogy még a közeli hegyek is visszhangoztak tőle. A levitézlett erőművész hirtelen felegyenesedett és arcán a szégyen pírjával, a tömeg felé fordult. — Ki az, aki itt csúfondároskodik velem — lihegte. — Jöjjön ide és emelje fel a big dollyt, mert ha nem, krisztusuccse, velem gyűlik meg a baja ...! Nem kellett sokáig várakoznia. A tömegben utat nyitva magának, hamarosan előtte állt a legtermetesebb ember, akit valaha is látott. Lengő sörényű, fiatal, vidám óriás, aki a nevetést még akkor sem hagyta abba, amikor a johnstowni idegenhez és az acélrudakhoz ért. Az óriás nem teketóriázott sokat. Jobb kezével a „big dolly”-t markolta meg; ballal pedig a felsült erőművészt, nadrágszíjánál fogva. Egyszerre emelte fel őket a levegőbe, könnyűszerrel, mosolyogva, az elszömyedt tömeg nagy bámulatára. Néhány perc elteltével visszatette őket a földre, gyöngéden, simán, minden erőlködés nélkül. A tömeg elámult. Ilyet még senki sem látott, mióta a világ, világ ...! Steve Mestrovich volt az, aki elsőnek tért magához és annyira össze tudta magát szedni, hogy megkérdezhesse a jövevényt, kilétét illetően. Hozzátette még azt is, hogy elismeri őt, mint a verseny győztesét, s ígéretéhez hűen, szívesen hozzáadja a leányát, ha az is belemegy ebbe. Az ifjú óriás még egyet hahotázott, mielőtt még válaszolt volna. — Az én nevem Joe Magarác — mondotta. — Engem mindenki csak így hív, mióta élek ... Joe Magarác. — Vasbányában születtem és az izmaim acélból vannak — folytatta az óriás, s amikor az ingujját felgyűrte, mindenki láthatta, hogy amit mond, az színtiszta valóság. — Nem a verseny hozott engem ide, hanem az, hogy munkát találjak itt valamelyik kohóban ... — Munkád az már van — szakította félbe Mestrovich. — Ami pedig a lányomat illeti... — Hagyjuk a lányodat — válaszolt mosolyogva Magarác. — Bizonyára van olyan jó, mint amilyen szép, a hozományáról nem is beszélve, de én nem lagzira jöttem ide, szerelmeskedni meg családot alapítani, hanem ... dolgozni. — Különben is — szólt és egyet kacsintott hozzá —r lányod, amint látom, már régen szemet vethetett erre a jóképű Pete-re ... Steve Mestrovich visszakacsintott, majd bólintott egyet. — Azt hiszem, igazad van — ismerte be. * Joe barátunk Hunkietownban, Horkayné asszonyság burdosházában talált otthonra, ahol öt nagy tál töltöttkáposztát fogyasztott el naponta, ugyanannyi rengőbélű cipó kíséretében. Magarác hihetetlen dolgainak felsorolása hosszú elbeszélés lenne és talán nem is tartozik ide. Elég ha megemlítjük azt, hogy amikor a hengerek tönkrementek a kohóban, hősünk mezítláb tapicskolta simára a forró acélt, hogy azután puszta kézzel szabjon belőle síneket. És így tovább. Mivel azonban a legendák hősei sem élnek örökké, Joe barátunk is elköltözött egyszer a halandók sorából. Igen ám, de hogyan! Egy napon a kohó tulajdonosa elhatározta, hogy bezárja az üzemet és mellé egy nagyobbat fog építeni. A tűz mindenütt kialudt a hetes számú kemence kivételével, amelynek olvasztóra Joe Magarác volt. — Ebből lesz az új kohó acéljának a magva — jelentette ki a tulajdonos, aki azonban másnap reggel sehol sem találta a hetes számú kemence olvasztómesterét. — Itt vagyok, „boss”, ne keressen tovább — szólalt meg váratlanul Joe Magarác, aki nyakig ült az olvasztótégely folyékony acéljában. — Mit csinálsz te ott — szörnyülködött el a kohó tulajdonosa. — Gyere ki onnan azonnal, mielőtt még elolvadsz! — ripakodott rá. — Éppen azért ültem bele, hogy elolvadjak — válaszolta Magarác. — Ez az acél lesz az új kohók számára ... Ha én benne leszek, a legjobb acél lesz a világon! — Többet nem is mondott, hanem csak egyszerűen elmerült a tégelyben. Igaza volt. Amikor a tégely tartalmát formákba öntötték, mindenki láthatta, hogy ilyen tiszta, finom és jócsengésű acél még nem volt a világon. Ez lett a magja a Monongahéla-völgy termelésének, Amerika legjobb acéljának, amelynek minden rúdjában Joe Magarác ereje feszül. 21
