Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 4. szám
TÖRTÉNELMI TANULSÁGOK Részlet Száraz Györgynek a tatabányai országos elméleti tanácskozáson elhangzott előadásából Nincs mit tagadni: történelmi tudatunkkal még mindig bajok vannak. Ha az okokat keressük, egy kicsit vissza kell mennünk az időben. Sokáig tartotta — részben még ma is tartja — magát egy sztereotípia — a „bűnös” magyarságról, amely sztyeppéi hordaként zúdult a Duna-medence népeire, leigázta és részben magába olvasztotta őket, s egy évezreden át a rabtartó szerepét töltötte be ezen a tájon. Nos, a honfoglalók — más népektől űzve — valóban hódítóként jelennek meg a Kárpátmedencében, s kezdetben valószínűleg így is viselkednek. De a népvándorlás korát aligha lehet elvont történelemetikai szempontok alapján minősíteni. Az államalapítás utáni századokban pedig nyoma sincs faji-nemzeti elnyomásnak. Ha alapul vesszük — mondjuk — a 15. század politikai, gazdasági, stratégiai viszonyait, úgy, hogy közben kikapcsolunk mindent, ami későbbi korok eszmevilágához tartozik — kulturális és politikai nacionalizmust, faji imperializmust, etnikai szeparatizmust, utólag támasztott elsőbbségi igényeket —. akkor láthatjuk, hogy az „integer magyar állam” elve, de még a középponti síkságon elhelyezkedő nép viszonylagos vezető szerepe is: abban az időben szükségszerű és megtartó realitás. A történelmi Magyarország valóban földrajzipolitikai egység volt: jól védhető természetes határokkal, egységes vízrendszerrel, egymást gazdaságilag kiegészítő tájegységekkel, tehát sokoldalú termelőkapacitással, kitűnő belső cserelehetőségekkel. A környező világban nincs kifelé húzó erő, a határokon túlról csak rabló vagy hódító betörések várhatók, amelyek ellen közös érdek a közös védekezés. Az ország öszszes — magyar és nem magyar — etnikumai sem voltak elegendők a természetes határokon belüli terület benépesítésére. Részben ebből, részben a földrajzi-gazdasági egységből következett, hogy az államnak nem volt érdeke túlnyomulni a határokon. Nem volt feszítő túlnépesedés, sem szorító gazdasági kényszer. A különböző idegen etnikumok inkább befelé igyekeztek, nem terjeszkedési, hanem telepítési politikára volt szükség. A „dinasztikus-birodalmi” politika igazából az Anjoukkal kezdődik, s Mátyással már véget is ér. E politikának a magyarság — sem mint etnikum, sem mint „államalkotó” előnyeit nemigen élvezte, inkább terheit nyögte. A kép csak a nemzeti ébredések korában változik. A harc Ausztria ellen már nemzeti alapon is folyik, s elkezdődik a múlt etnikai „kisajátítása”. Az előbb csak nyelvikulturális, majd külön politikai jogokat követelő nemzetiségek ugyancsak megalkotják a maguk történelmi érvrendszerét, a közös múlt újraértékeltetik. A nemzeti ellenállás idején a „rút szibarita váznak” szüksége volt bizánci érckapuk döngetésére, „párducos” hun—magyar ősök fényes tetteire az „előidőkből”. Tragikus, hogy ami itt szükséges volt — mert növelte az ébredő nemzet önbizalmát — az másfelől ellenérzést, sőt gyűlöletet szított. Így vált az ezeréves történelem egyrészt kizárólagosan a magyar dicsőség, másrészt a rab nemzetiségek szenvedéseinek krónikájává. Az igazi tragédiát azonban 1867 hozta: a kiegyező Magyarország nem hagyott fel a délibábos történelemszemlélettel, sőt továbbfejlesztette és a „harminchárommilliós magyar imperium” ábrándjának szolgálatába állította, a nemzetiségek ellenében. Pedig a nemzetiségeket nem lehetett elmagyarosítani, és éppoly kevéssé meggátolni abban, hogy előbb autonómiára, majd elszakadásra törekedjenek. Változtak a gazdasági-politikai feltételek is, a határok közelében új, s a belül élő rokonokra erős vonzást gyakorló államok alakultak. Mindez együtt most már vitathatóvá tette a politikai-gazdasági egység elvét, s reménytelenné az erre alapozott magyar integritásigényt. A „magyar imperializmus” korszaka — 1867 és 1918 között — mindössze 51 év. A vád mégis ezer esztendőre terjesztette ki, s a trianoni békeszerződésben több évszázad bűneire mondták ki a „halmazati összbüntetést”. Tény, hogy a Párizs környéki békék legkeményebben büntetett áldozata Magyarország volt: míg húsz birodalmi német közül egy került idegen impérium alá, addig húsz magyarból hét került kívül az új határokon. Képtelenségnek tűnt, hogy a Mátyást szülő Kolozsvár, a Székelyföld, Arad, a vértanúk városa, de még a mező is, Világosvár alatt — egyszerre nem Magyarország többé, s hogy más ország polgárai a „jó palócok”, s Ady „pompás magyarjai” a Kalota partján. És már nem is az látszott alapkérdésnek, hogy el tud-e tartani nyolc és fél millió embert a 92 ezer négyzetkilométerre zsugorodott államterület, hanem, hogy az erejét, önbizalmát vesztett nemzet képes lesz-e megtartani önmagát. Elmaradt a nemzeti önvizsgálat, minden bajunk forrása Trianon lett, s mindenre gyógyír: a történelmi Magyarország visszaállítása. De kitűnően érvényesült a „bűvös körök” logikája is: a kisantant államok nemzetiségpolitikája felháborította a közvéleményt, alátámasztotta a Horthy-rezsim irredentizmusát : ennek fokozódása odaát ismét kisebbségellenes intézkedésekre vezetett, ami idebent megint csak az ingerültséget növelte. A legtragikusabb mégis az volt, hogy látszatra kettévált a nemzet és haladás ügye, az illegalitás körülményei. Mivel a tömegek útja balra el volt reteszelve, a konzervatív-reakciós rezsim iránt növekvő szociális és nemzeti elégedetlenség végzetes „kivezető” utat talált: a nacionalizmust és „szocializmust!’ együtt kínálgató fasiszta vagy fasisztoid ideológiák felé. Az évtized végére tisztul a légkör. A német veszedelem kezdi egy táborba hozni a kettétépett progresszió erőit. A nyilaspárt amilyen gyorsan duzzadt tömegpárttá, ugyanolyan gyorsasággal zsugorodik össze a negyvenes évek kezdetén. De a fáziskülönbség most már behozhatatlan: sorsunk közben a náci Németországhoz köttetett, s a rezsim urai előbb — az „országgyarapítás” bűvöletében — nem akarják, később pedig már nem tudják elszakítani a szálakat. így lett 1945 egyszerre felszabadulás és újabb nemzeti trauma. Az első világháborút mindkét oldalon imperialista célokért vívták. Magyarország a Monarchia tagjaként sodródott bele: s bármily nagy volt is a büntetés, annak igazságtalan volta, ha a fájdalmat nem is, a szégyent csillapíthatta. És volt Tanácsköztársaság, és volt fegyveres önvédelmi harc. De a második világháborúban volt rossz és jó oldal, és mi a rossz oldalon álltunk. Koncként kaptunk Trianon által elvesztett területeket, vérrel fizettünk érte egy rablóhadjáratban; s mindezt betetézte a magyar zsidóság szörnyű sorsa, Szálasi totális háborúja. 1920-ban felfújt nagynemzeti tudatunk kapott léket, de reménykedhettünk egy igazságosabb rendezésben; 1944 után nemzeti önbecsülésünk károsodott. Még érveink sem voltak: a 25 éves ellenforradalom mindent kompromittált. Történelmünk egészét beárnyékolta az „úri” történetfelfogás, az ezeréves határokat követelő irredentizmus emléke; igazából nem emelhettünk szót még őshonos magyar tömegek jogfosztása, kitelepítése ellen sem, mert közvetlen múltunkban ott volt Üjvidék, ott voltak a zsidótörvények és deportáló vonatok. El kellett fogadnunk, hogy mi csináltuk az első prefasiszta rendszert Európában, hogy mi voltunk Hitler utolsó csatlósai — s ezzel akaratlanul belenyugodtunk a sommás ítéletbe: „fasiszta nép” vagyunk. Pedig a logika kicsavart volt. Horthy rendszere nem „népi talajon” termett, hanem idegen fegyverek kényszerítették a nemzetre, és így éltek vele a történelmi osztályok. Szálasi pedig a rendszer végterméke volt. A nyilas pártszolgálatosok pedig nem kisebbíthetik a 19-es vöröskatonák érdemeit azért, mert Szálasi közelebb van hozzánk az időben, mint Stromfeld Aurél. Kialakult viszont — már a fordulat éve tájékán — bizonyos „csak népi” történelemszemlélet: történelmietlen ugyan, de jogos, mint igazságtevés, az előző „csakúri” felfogás ellenében. Az elődök története négy eseményre zsugorodott: a Dózsa-felkelésre, a Rákóczi-szabadságharcra, 1848—49- re és 1919-re. De mivel még a népi-nemzeti szemléletbe is beszüremkedtek a nagyon eleven nacionalizmus bizonyos elemei, az aggály megszülte a nemzeti történelmet alábecsülő „csak internacionalista” végletet, s a végletnek is végén a felfogást, amely szerint 1945-ben nem új szakasza kezdődött a történelmünknek, hanem akkor kezdődött a történelem. Az 50-es évek elején aztán valahogy megédesedett ez a plebejus történelem. Beleszüremkedtek még az egykori „úri” szemlélet sémái is: már-már Thaly Kálmán érzelmes nyalkaságaira emlékeztetett a kuruc kort idéző operettszínpad, csak épp tűzről pattant pórleányok mórikálták magukat az udvarházak szende leányasszonykái helyén, s cukorszínű népfiak fújták a nótát a szattyáncsizmás brigadérosok helyett. Voltak persze ennek az időszaknak tragikusabb torzításai is: hisz aligha kaphatott valós értékelést az az 1919, amelynek egyes legfőbb vezetőit a munkásmozgalom árulóiként tartottak számon, s az a magyar ellenállás, amelynek életben maradt kommunista szervezői koncepciós perek áldozatainak szemeltettek ki. Csak az ötvenes évek végére következett el — nem kevés tapasztalat birtokában, és immár sürgető igénnyel — az, amit nevezhetünk történelmi önvizsgálatnak, újraértékelésnek is, de amit én legszívesebben úgy neveznék: történelmünk teljes birtokbavételének folyamata. 7
