Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-12-24 / 25-26. szám

A labdasportok az emberiség legősibb játé­kai közé tartoznak: már Homérosz epo­szában, az Odüsszeiában is a hőst gondjaiba fogadó királylány, Nausikaa, a tengerparton labdázik barátnőivel, s az ógörög vázaképek tanúsága szerint nemcsak a lányok játszot­ták a labda ügyes elkapásán alapuló játéko­kat, hanem sokszor „lovacskázva”, egymás nyakában ülve, a fiúk is. A rómaiak már a kitömött labda, a pila mellett a levegővel töltött, üreges labdát, a follist is ismerték. A középkorban is nagy divatja volt a lab­dajátékoknak, bár az egyház szigorú szeme túl világiasnak tartotta e játékot, amint a XVI. századi magyar Virginia-kódex dömés apácájának bűnbánó szavai is tanúsítják: „bwnt twtem, tanczolast... labtazást” (= „bűnt töttem, táncolást... labtázást”). De a források szerint nem mértek mindenütt ilyen szigorú mértékkel: Nagy Lajos király korában — tehát a híres-neves Toldi Miklós idejében — a pécsi és a váradi diákság kö­rében örömmel játszották a labdaöklözést, s a spanyoloknál akkor kedvelt „láblabdát”... ami a labdarúgás egyik változata lehetett. A labdarúgás azonban nem spanyol, hanem angol nemzeti sportként vált ismertté s nép­szerűvé Európában, s így nálunk is. A foot­ball — ekkor még így, angolosan írva — alig száz éve, 1879-ben tűnik föl nyelvünkben, s akkori magyarítási kísérlettel „rugdaló”-nak próbálták fordítani. Néhány évvel később, 1884-ben viszont már arról olvashattak a ha­zai sportkedvelők, hogy „itt-ott divatba jött már nálunk is az angol. . . foot-ball (kirúgó labda)”. A millennium évében „angol rugós­­di”-nak is próbálták elnevezni a szigetországi sportot, amelyet a Pallas Lexikon már 1894- ben „magyarosan” fut baí-nak írt. 1900-ban pedig már „a hároméves magyar football­­sport”-ról írtak, s ugyanebben az évben a Pesti Hírlapban megszületett az angol labda­sport mindmáig élő magyar neve, a labda­rúgójáték. S közben az angol nemzeti sport nálunk is lassan nemzeti sporttá lett. Még az én gyerekkoromban is taccs (touch), henc (hands), korner (corner), ofszájd (off side) röpködött a levegőben, s bekk (back), center, half szaladgált a zöld gyepen, pedig már 1900-ban megszületett a hátvéd, a fede­zet, a csatár, sőt a .kapuvéd is, amelyből hi­vatalosan kapuvédb (goal-keeper) lett, de a köznyelv megmaradt a kapusnál (habár ez portást is jelent különben). S a főcél éppen az, hogy a kapus mellett hálóba találjon a labda, vagyis megszülessék a...? A goal tudvalévőén az angol nyelvben azt a léokaput jelentette elsődlegesen, amibe a labdát is be kellett lőni, s így kezdetben — kissé körülményesen — „czél-korlát”-nak for­dították nálunk, de már a kapuba jutott lab­dát meghagyták goalnak, s hamarosan ma­gyarosan gólnak is írták. Amikor a taccs­­ból, a taccsdobásból a harmincas évek sport­nyelvújító mozgalmában partdobás, a taccs­­bíróból partjelző, a kornerból sarokrúgás lett, a gól megmagyarításával is próbálkoztak: a dugó, a dugesz mellett a fúró is szóba került, de egyik sem bírta a versenyt a rövidebb, csattanósabb, nemzetközivé lett angol szóval. A labdajátékok közül nemcsak a zöld gye­pen, hanem a kék vízben is ügyeskedtek a magyar sportolók: így született meg a vízi sportsikerek mellé a vízipóló szerencsés ma­gyar neve, a vízilabda is. A labdaütögetés — a tenisz és az asztali tenisz — nyelvében tartották legtovább ma­gukat az angol kifejezések, de e sportágban is végbement a sikeres nyelvújítás: a fore­handed 1 tenyeres, a backhandből fonák, a volley-ból röpte lett a harmincas években, a szerválás magyar megfelelője, az adogatás azonban már száz éve fölbukkant. A sport­nyelvújítás napjainkban is folyik: a volley-A footballtól a labdarúgásig A magyar sportnyelv II. ball a háború után jött divatba nálunk, s 1950-ből van első adatunk a röplabda szóra (1896-ban, amikor először mutatták be ha­zánkban, még „repülő labdá”-nak nevezték.) S ha már elöljáróban a labdajátékokkal kapcsolatos latin közmondást idéztünk, je­gyezzük meg, hogy a népszerű labdarúgásból is születtek szólásaink; ilyen például a nem rúg labdába (valaki, sőt valami): „a Buda­pesti Nemzetközi Vásáron nagyon kevés olyan terméket találtunk, amely — úgymond — nem rúghatott volna labdába” (vagyis: nem indulhatott volna esélyesen a BNV nagy­díjáért) — nyilatkozta valaki a rádiónak. Re­mélhetőleg, labdarúgóink — nevükhöz híven — labdába rúghatnak egyszer-kétszer a kö­zelgő világbajnokságon is. Ha dörren a pisztoly, futóink, úszóink star­toltak, a startvonalról vagy a startkörőt. De ma már alig hallani, olvasni az angol ere­detű startot: elfoglalta helyét a rajt, a rajta! (a rá! rá! indulatszó változata). A célegyenes­be az utolsó méterekhez érve sem finiseinek már, nem remek finist vágnak ki, hanem pompás hajrát, sőt, remekül hajráznak. (Ez az ige aztán átment a sport nyelvéből a köz­­használatba is: már „hóvégi hajrá”-ról, „ne­gyedévi hajrá”-ról is beszélünk, azaz kam­pányszerű gyors ,,záróakkord”-okról.) A rajt, a rajtol, akárcsak a hajrá, a hajrá­zik a 30-as évek sportnyelvújításának sikerült alkotásai. (A rajt 1931-ben, a rajtol 1937-ben tűnt föl a Nemzeti Sportban, a hajrá, s a hajráz is nagyjából egyidős velük: „a közön­ség hajráz... Tempó Magyarok!” — írta a Nemzeti Sport 1931-ben.) A hajrá azonban jóval régibb ennél: Bérczy Károly Vadászműszó tára 1860-ban még va­dászati szakszóként közölte: „hajrá, te... fi­gyelmeztetés, uszítás, lankadásban biztatása az agárnak”, de A csehek Magyarországban című történelmi regényében Jósika Miklós már 1839-ben csatakiáltásként is közölte. A „Tempó Magyarok”-at hamarosan kiszo­rította a „Hajrá magyarok”, sőt, a „Huj, huj, hajrá!” — (talán az angol „Hip, hip hurrah!” ritmikai megfelelőjeként). Ez már viszont egyes elemeiben jóval régibb. A derék Liutprand cremonai püspök több mint ezer esztendeje, 982 körül befejezett történeti mű­vében megemlékezett a számunkra nem egé­szen fényes kimenetelű merseburgi ütközet­ről is, azt írván, hogy „ex eorum (parte) verő turpis et diabolica huj, huj frequenter audi­­tur” — vagyis: „részükről valóban csúf és ör­dög huj, huj kiáltás hallatszik sűrűn”. Ké­sőbb a „Rá, rá, hajrá!” foglalta el a helyét (nem is egészen a derék cremonai püspök kri­tikája miatt). No, de valljuk meg, a biztatás el is kél gyak­ran a labdarúgás mellett a vízilabdában is, s nem árt az öttusában sem, amelyben szintén sikerült — ha nem is világhegemó­niát — de legalábbis hírt és nevet szerez­nünk. A görög pentathlon megfelelőjeként 1932- ben tűnt föl az öttusa, illetve az ötpróba, s ekkor nevezték el a dekatlont is tízpróbának. Az atlétikában néhány görög eredetű szó — talán tiszteletadásként is e sportág klasz­­szikus megteremtőinek — megmaradt: maga az atlétika (a görög athlétész jelentése: „baj­vívó, versenyző”), s a diszkosz is, amelyet Myron klasszikus szobra is megörökített. A görög s latin szavak iránt egyébként is tü­relmesebb volt nyelvünk: sok évszázados hagyomány kapcsolta őket hozzánk: inkább az angol s a német eredetű sportszavak meg­­magyarosítása volt a cél. így született meg a sprint helyébe a futásban a vágta, a vágtázás, az úszásban a gyorsúszás (a crawl-ozásra pedig a kallózás, a kallózik, az „üt, ver” je­lentésű régi kall igéből). Régi magyar hadi sport volt a vívás is, s hosszú időn át a világ élvonalába tartoztak kardozóink, tőrözőink. A vívósport nyelvé­ben a szőnyeggel fedett küzdőtér (plans) ne­veként 1939-ben tűnt föl a pást (voltaképpen „gyep” jelentésű pázsit nyelvjárási változata); ugyanekkor bukkant föl a csörte is, az asszó megfelelőjeként. (A kardot csörtet kifejezés­ből alkották meg leleményesen.) S ha már küzdősportokhoz érkeztünk: a távolkeleti, japáni judo is (a dzsiu-dzsicu egyik formája) pompás magyar nevet kapott 1943-ban: a cselgáncsot. S cselgáncsozóink igyekeznek is hívek lenni a talpraesett ma­gyar szóhoz, legalábbis igyekeznek talpra esni vagy gyorsan talpra állni. Az angol boxolás magyar neve, az öklözés, az ökölvívás s az öklöző (ökölvívó már a 18. század végén feltűnik; a ring találó magyar neve, a szorító viszont csak 1931-ben, s azóta nem egy kiváló magyar öklöző szorítja sa­rokba a kötelek között ellenfelét. S végül az ügyességet kívánó szertornáról se feledkezzünk meg: a nyújtó, a korlát már a múlt században feltűnik, s az óriáskor, az óriáskelep szintén, míg a lólengés — amiből külön magyar szakszó is született: a „Ma­gyar-vándor” — csak 1942-ben bukkan föl a sportsajtóban. A tornával rokon műugrás már 1904-ben, a toronyugrás 1924-ben bukkan fel nyelvünk­ben. Hegyek híján a sísportban nem értünk el olyan kimagasló eredményeket, mint más sportágakban, de a slalom magyar neveként 1936-ban már megszületett a műlesiklás. (A ski és a sí alak sokáig küzdött egymással, ahogy a síel és a sízik is: nyelvművelőink az utóbbit tartják helyesebbnek.) A korcsolyá­val nem volt vita: mai jelentésére már a 18. századból vannak adataink; eredetileg azon­ban a „borkorcsolyá”-t jelentette: azt a csúsz­dát, amin a hordókat a kocsira vagy a pincé­be föl-le csúsztatták. S a síeléssel (volt aki lábszánkó nak ne­vezte) elérkeztünk napjaink sportnyelvújítá­sához: néhány éve feltűnt a magyar tengeren is a „wind-glider”, „wind-surf” nevű vitor­lás „vízisí’’-féleség, s magyar elnevezés után kiáltott. Kezdetben „széllovas”-nak, „hul­­lámlovas”-nak nevezték a vizek újszerű baj­nokait : igen ám, de nevet kellett adni a sport­eszköznek is: „szélló”, „szélcsikó”, „hullám­csikó” legyen? Tavaly azután a tihanyi nemzetközi ver­senyre megszületett ennek is a találó magyar neve: a szélsikló (illetve a szélsiklózás). Mivel pedig a wind-gliding s a windsurfing nem egészen azonos: az egyik sporteszköz neve lehetne szélsikló, a másiké szélcsúszka. De hát akármelyik is marad meg: csak az eredmények legyenek jók, a rekordok: amelyeknek szintén megszületett jó magyar nevük: a csúcseredmény, sőt röviden a csúcs. (A rekorder meg csúcstartó lett.) S végezetül mit tehetnénk mást? Kíván­junk szép csúcsokat — sőt világcsúcsokat a következő nagy világversenyekre. SZILÁGYI FERENC 60

Next

/
Thumbnails
Contents