Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-12-24 / 25-26. szám
A labdasportok az emberiség legősibb játékai közé tartoznak: már Homérosz eposzában, az Odüsszeiában is a hőst gondjaiba fogadó királylány, Nausikaa, a tengerparton labdázik barátnőivel, s az ógörög vázaképek tanúsága szerint nemcsak a lányok játszották a labda ügyes elkapásán alapuló játékokat, hanem sokszor „lovacskázva”, egymás nyakában ülve, a fiúk is. A rómaiak már a kitömött labda, a pila mellett a levegővel töltött, üreges labdát, a follist is ismerték. A középkorban is nagy divatja volt a labdajátékoknak, bár az egyház szigorú szeme túl világiasnak tartotta e játékot, amint a XVI. századi magyar Virginia-kódex dömés apácájának bűnbánó szavai is tanúsítják: „bwnt twtem, tanczolast... labtazást” (= „bűnt töttem, táncolást... labtázást”). De a források szerint nem mértek mindenütt ilyen szigorú mértékkel: Nagy Lajos király korában — tehát a híres-neves Toldi Miklós idejében — a pécsi és a váradi diákság körében örömmel játszották a labdaöklözést, s a spanyoloknál akkor kedvelt „láblabdát”... ami a labdarúgás egyik változata lehetett. A labdarúgás azonban nem spanyol, hanem angol nemzeti sportként vált ismertté s népszerűvé Európában, s így nálunk is. A football — ekkor még így, angolosan írva — alig száz éve, 1879-ben tűnik föl nyelvünkben, s akkori magyarítási kísérlettel „rugdaló”-nak próbálták fordítani. Néhány évvel később, 1884-ben viszont már arról olvashattak a hazai sportkedvelők, hogy „itt-ott divatba jött már nálunk is az angol. . . foot-ball (kirúgó labda)”. A millennium évében „angol rugósdi”-nak is próbálták elnevezni a szigetországi sportot, amelyet a Pallas Lexikon már 1894- ben „magyarosan” fut baí-nak írt. 1900-ban pedig már „a hároméves magyar footballsport”-ról írtak, s ugyanebben az évben a Pesti Hírlapban megszületett az angol labdasport mindmáig élő magyar neve, a labdarúgójáték. S közben az angol nemzeti sport nálunk is lassan nemzeti sporttá lett. Még az én gyerekkoromban is taccs (touch), henc (hands), korner (corner), ofszájd (off side) röpködött a levegőben, s bekk (back), center, half szaladgált a zöld gyepen, pedig már 1900-ban megszületett a hátvéd, a fedezet, a csatár, sőt a .kapuvéd is, amelyből hivatalosan kapuvédb (goal-keeper) lett, de a köznyelv megmaradt a kapusnál (habár ez portást is jelent különben). S a főcél éppen az, hogy a kapus mellett hálóba találjon a labda, vagyis megszülessék a...? A goal tudvalévőén az angol nyelvben azt a léokaput jelentette elsődlegesen, amibe a labdát is be kellett lőni, s így kezdetben — kissé körülményesen — „czél-korlát”-nak fordították nálunk, de már a kapuba jutott labdát meghagyták goalnak, s hamarosan magyarosan gólnak is írták. Amikor a taccsból, a taccsdobásból a harmincas évek sportnyelvújító mozgalmában partdobás, a taccsbíróból partjelző, a kornerból sarokrúgás lett, a gól megmagyarításával is próbálkoztak: a dugó, a dugesz mellett a fúró is szóba került, de egyik sem bírta a versenyt a rövidebb, csattanósabb, nemzetközivé lett angol szóval. A labdajátékok közül nemcsak a zöld gyepen, hanem a kék vízben is ügyeskedtek a magyar sportolók: így született meg a vízi sportsikerek mellé a vízipóló szerencsés magyar neve, a vízilabda is. A labdaütögetés — a tenisz és az asztali tenisz — nyelvében tartották legtovább magukat az angol kifejezések, de e sportágban is végbement a sikeres nyelvújítás: a forehanded 1 tenyeres, a backhandből fonák, a volley-ból röpte lett a harmincas években, a szerválás magyar megfelelője, az adogatás azonban már száz éve fölbukkant. A sportnyelvújítás napjainkban is folyik: a volley-A footballtól a labdarúgásig A magyar sportnyelv II. ball a háború után jött divatba nálunk, s 1950-ből van első adatunk a röplabda szóra (1896-ban, amikor először mutatták be hazánkban, még „repülő labdá”-nak nevezték.) S ha már elöljáróban a labdajátékokkal kapcsolatos latin közmondást idéztünk, jegyezzük meg, hogy a népszerű labdarúgásból is születtek szólásaink; ilyen például a nem rúg labdába (valaki, sőt valami): „a Budapesti Nemzetközi Vásáron nagyon kevés olyan terméket találtunk, amely — úgymond — nem rúghatott volna labdába” (vagyis: nem indulhatott volna esélyesen a BNV nagydíjáért) — nyilatkozta valaki a rádiónak. Remélhetőleg, labdarúgóink — nevükhöz híven — labdába rúghatnak egyszer-kétszer a közelgő világbajnokságon is. Ha dörren a pisztoly, futóink, úszóink startoltak, a startvonalról vagy a startkörőt. De ma már alig hallani, olvasni az angol eredetű startot: elfoglalta helyét a rajt, a rajta! (a rá! rá! indulatszó változata). A célegyenesbe az utolsó méterekhez érve sem finiseinek már, nem remek finist vágnak ki, hanem pompás hajrát, sőt, remekül hajráznak. (Ez az ige aztán átment a sport nyelvéből a közhasználatba is: már „hóvégi hajrá”-ról, „negyedévi hajrá”-ról is beszélünk, azaz kampányszerű gyors ,,záróakkord”-okról.) A rajt, a rajtol, akárcsak a hajrá, a hajrázik a 30-as évek sportnyelvújításának sikerült alkotásai. (A rajt 1931-ben, a rajtol 1937-ben tűnt föl a Nemzeti Sportban, a hajrá, s a hajráz is nagyjából egyidős velük: „a közönség hajráz... Tempó Magyarok!” — írta a Nemzeti Sport 1931-ben.) A hajrá azonban jóval régibb ennél: Bérczy Károly Vadászműszó tára 1860-ban még vadászati szakszóként közölte: „hajrá, te... figyelmeztetés, uszítás, lankadásban biztatása az agárnak”, de A csehek Magyarországban című történelmi regényében Jósika Miklós már 1839-ben csatakiáltásként is közölte. A „Tempó Magyarok”-at hamarosan kiszorította a „Hajrá magyarok”, sőt, a „Huj, huj, hajrá!” — (talán az angol „Hip, hip hurrah!” ritmikai megfelelőjeként). Ez már viszont egyes elemeiben jóval régibb. A derék Liutprand cremonai püspök több mint ezer esztendeje, 982 körül befejezett történeti művében megemlékezett a számunkra nem egészen fényes kimenetelű merseburgi ütközetről is, azt írván, hogy „ex eorum (parte) verő turpis et diabolica huj, huj frequenter auditur” — vagyis: „részükről valóban csúf és ördög huj, huj kiáltás hallatszik sűrűn”. Később a „Rá, rá, hajrá!” foglalta el a helyét (nem is egészen a derék cremonai püspök kritikája miatt). No, de valljuk meg, a biztatás el is kél gyakran a labdarúgás mellett a vízilabdában is, s nem árt az öttusában sem, amelyben szintén sikerült — ha nem is világhegemóniát — de legalábbis hírt és nevet szereznünk. A görög pentathlon megfelelőjeként 1932- ben tűnt föl az öttusa, illetve az ötpróba, s ekkor nevezték el a dekatlont is tízpróbának. Az atlétikában néhány görög eredetű szó — talán tiszteletadásként is e sportág klaszszikus megteremtőinek — megmaradt: maga az atlétika (a görög athlétész jelentése: „bajvívó, versenyző”), s a diszkosz is, amelyet Myron klasszikus szobra is megörökített. A görög s latin szavak iránt egyébként is türelmesebb volt nyelvünk: sok évszázados hagyomány kapcsolta őket hozzánk: inkább az angol s a német eredetű sportszavak megmagyarosítása volt a cél. így született meg a sprint helyébe a futásban a vágta, a vágtázás, az úszásban a gyorsúszás (a crawl-ozásra pedig a kallózás, a kallózik, az „üt, ver” jelentésű régi kall igéből). Régi magyar hadi sport volt a vívás is, s hosszú időn át a világ élvonalába tartoztak kardozóink, tőrözőink. A vívósport nyelvében a szőnyeggel fedett küzdőtér (plans) neveként 1939-ben tűnt föl a pást (voltaképpen „gyep” jelentésű pázsit nyelvjárási változata); ugyanekkor bukkant föl a csörte is, az asszó megfelelőjeként. (A kardot csörtet kifejezésből alkották meg leleményesen.) S ha már küzdősportokhoz érkeztünk: a távolkeleti, japáni judo is (a dzsiu-dzsicu egyik formája) pompás magyar nevet kapott 1943-ban: a cselgáncsot. S cselgáncsozóink igyekeznek is hívek lenni a talpraesett magyar szóhoz, legalábbis igyekeznek talpra esni vagy gyorsan talpra állni. Az angol boxolás magyar neve, az öklözés, az ökölvívás s az öklöző (ökölvívó már a 18. század végén feltűnik; a ring találó magyar neve, a szorító viszont csak 1931-ben, s azóta nem egy kiváló magyar öklöző szorítja sarokba a kötelek között ellenfelét. S végül az ügyességet kívánó szertornáról se feledkezzünk meg: a nyújtó, a korlát már a múlt században feltűnik, s az óriáskor, az óriáskelep szintén, míg a lólengés — amiből külön magyar szakszó is született: a „Magyar-vándor” — csak 1942-ben bukkan föl a sportsajtóban. A tornával rokon műugrás már 1904-ben, a toronyugrás 1924-ben bukkan fel nyelvünkben. Hegyek híján a sísportban nem értünk el olyan kimagasló eredményeket, mint más sportágakban, de a slalom magyar neveként 1936-ban már megszületett a műlesiklás. (A ski és a sí alak sokáig küzdött egymással, ahogy a síel és a sízik is: nyelvművelőink az utóbbit tartják helyesebbnek.) A korcsolyával nem volt vita: mai jelentésére már a 18. századból vannak adataink; eredetileg azonban a „borkorcsolyá”-t jelentette: azt a csúszdát, amin a hordókat a kocsira vagy a pincébe föl-le csúsztatták. S a síeléssel (volt aki lábszánkó nak nevezte) elérkeztünk napjaink sportnyelvújításához: néhány éve feltűnt a magyar tengeren is a „wind-glider”, „wind-surf” nevű vitorlás „vízisí’’-féleség, s magyar elnevezés után kiáltott. Kezdetben „széllovas”-nak, „hullámlovas”-nak nevezték a vizek újszerű bajnokait : igen ám, de nevet kellett adni a sporteszköznek is: „szélló”, „szélcsikó”, „hullámcsikó” legyen? Tavaly azután a tihanyi nemzetközi versenyre megszületett ennek is a találó magyar neve: a szélsikló (illetve a szélsiklózás). Mivel pedig a wind-gliding s a windsurfing nem egészen azonos: az egyik sporteszköz neve lehetne szélsikló, a másiké szélcsúszka. De hát akármelyik is marad meg: csak az eredmények legyenek jók, a rekordok: amelyeknek szintén megszületett jó magyar nevük: a csúcseredmény, sőt röviden a csúcs. (A rekorder meg csúcstartó lett.) S végezetül mit tehetnénk mást? Kívánjunk szép csúcsokat — sőt világcsúcsokat a következő nagy világversenyekre. SZILÁGYI FERENC 60
