Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-12-24 / 25-26. szám
Milyen filmszínész volt Latinovits Zoltán? Különös kérdés. Mintha azt kérdezné tőlem valaki — föltéve, hogy személyesen ismerhettem volna ;— vajon tudott-e fütyülni Bartók Béla. Igen. Tudott. Fütyülni is tudott. Hát aztán! Kuglizni is tudott, sakkozni is tudott, túrós csuszát tepertővel készíteni is tudott. Sok minden mást is tudott. De hát elsősorban ő volt Bartók Béla. És — úgy tűnik — mégiscsak ez a lényeg. Vagy legalábbis az kéne hogy legyen. Igen. Csakugyan ragyogó filmszínész volt Latinovits Zoltán. A legjobb magyar filmszínész volt Latinovics Zoltán. Valószínűleg egész Európa legnagyobb filmszínésze is volt, ha nem az egész világé. Nem tudom. Hát aztán ! Tudom, jól tudom, kikerülhetetlenül közeledik az idő, amidőn Latinovits Zoltánra már csak a filmjei révén emlékszik majd a nagyiközönség — és előre vérzik már a szívem emiatt. Mert hisz mi a filmszínész? Többé-kevésbé képlékeny, akarat nélküli (mert akaratától, képzeletétől eleve megfosztott) nyersanyag csupán a film egyedüli alkotójának, a rendezőnek a kezében. Gyakran alig fontosabb, mint egy befényképezett inzert, egy díszletelem, vagy egy kellék. A rendező mindenható akaratának kiszolgáltatva, többnyire ismeretlen koncepciójának csupán szerény függvényeként, ő a létrehozandó mű egyik, nem is legfontosabb építőköve. Szakmai tolvajnyelven, némi rosszindulattal, ezt úgy fogalmazzák: idomított fóka. Hacsak... Hát igen. Hacsak nem Orson Wellesről, hacsak nem Jean Gabinről, hacsak nem Marion Brandóról, hacsak nem Zbygniew Czybulskiról... hacsak nem Latinovits Zoltánról van szó. Hacsak nem ilyen szuverén művészegyéniséggel hozza össze (bal-) sorsa a rendezőt. Mert akkor csakugyan felborulhat a szokott képlet, csakugyan bekövetkezhet a tehuva-bevu, mert akkor csakugyan megtörténhet, hogy az idomított fóka akkorát és olyat füttyent, hogy a cirkuszszolga, a bohóc, az artista, sőt — urambocsá! — még a cirkuszigazgató is annyira berezel, hogy azontúl úgy táncol, ahogy a fóka fütyül. Erős a gyanúm, hogy ez lehet a titka annak a 6—8 magyar filmnek is, amelyet Latinovits Zoltán neve fémjelez, és amely szerény megítélésem szerint magasan kiemelkedik hazánk' (talán még Európa, vagy felőlem akár az egész világ) filmtermésének szürke átlagából. Mert e filmek vetítésekor nézői lehetünk egy jelenségnek, amely úgyszólván páratlan a maga nemében. Szemtanúi lehetünk a transzszubsztanciációnak, az átlényegülésnek, vagy ha úgy tetszik az Ige testté válásának. Amikor már nem a téma a fontos többé, hanem az „ami” a lényeges, hanem az „ahogyan”, a „mennyire”, és amikor már csak dadog a lélek: a „csakugyan, honnan tudja ezt így?”, a „hogyan ismerheti ezt ennyire?”, az „Istenem ments meg engem ettől a kísértéstől”, az „igen, igen tudom, tudom, tudom, mindig is tudtam !”-tól egészen az „Isten irgalmazz bűnös lelkemnek !”-ig, pedig nem történt más, mint hogy egy isten áldotta komédiás pofákat vágott a képernyőn vagy a mozivásznon, tehát nem is tehetett egyebet, mint ahogy igen szűkre szabott korlátok között, rendkívül kedvezőtlen körülmények között, rendkívül rövid idő alatt, többnyire igen talmi szövegre, rögtönözni volt kénytelen, más szóval tehát: onnan meríthetett csak, ami ilyen körülmények között egyedül rendelkezésre állott, a géniuszából. Ez pedig igen ritka jelenség. Száz évben egyszer ha megnyilvánul. Latinovits Zoltán filmjeit nézve csakugyan tanúi lehetünk a szokott egyensúly felborulásának és egy új, magasabb rendű egyensúly létrejöttének. Mert hisz jóhiszeműen csakis ebből indulhatunk ki a mi szakmánkban: végül is mégse az táncoltatja a többieket, akit erre hivatalból kijelölnek, hanem az, aki a legszebb nótát tudja fújni. Márpedig „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, Ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.’’ ... és talán már nem is vérzik annyira a szivem, ha arra gondolok, hogy Latinovits Zoltánból ennyi mégiscsak megmarad az utókorra. Bizony nincs ebben a mi szakmánkban úgynevezett örök, maradandó érték. Hóembereket gyúrunk éjszakáról éjszakára, de reggelre, mire megvirrad, mind elolvad. Marad hát a konzerv. A film. Ügy látszik, vállalni kell ezt is. Latinovits Zoltán példája bizonyítja, hogy még ebben is lehet „maradandót” alkotni. (Persze ez az „öröklét” is csak addig tart, amíg végül is, rendeltetésének megfelelően körömlakkot nem gyártanak a film celluloid szalagjából.) De Latinovits Zoltán mégis megmutatta, hogy a zseni egyetlen mosolyával, egy grimaszával, egy hangsúlyával, egy gesztusával is többet közöl, mint az egész könyv, az egész „rendezői koncepció”, mert legbelülről, egész lényével mutatja fel az igazságot. Igen. Azt hiszem, ez a titok: Korunkban Latinovits Zoltán volt ama pokolbéli dudás, ő volt a Hamelni patkányfogó, akinek varázsfuvolájára egyaránt hallgattak állatok és gyerekek, ő volt a varázsló, aki helyettünk is vállalta és teljesítette a sötét szerződést az alvilágiakkal, a démonnal. Csakugyan ő volt dr. Faustus személyesen. Milyen filmszínész volt hát Latinovits Zoltán? Vagy másképpen: tudott-e fütyülni Bartók Béla? Igen. Tudott. Olyannyira, 'hogy bizony máig is úgy táncolnak az egerek, ahogyan ő fütyült. DARVAS IVAN Az én Latinovitsereklyém Nem láttam őt sem színpadon, sem filmen, sem életében, sem holtában. Nem az én bűnöm. Mohamedán is akad, hogy sohasem jut el Mekkába. Sorompós századunk vigasza mégis az emberi csodatevések megörökítésének ezernyi okos módozata. Itt van tehát asztalomon a baráti ajándék: Latinovits Zoltán Ady-lemeze. A József Attila vért-szivárogtató nyomdokába lépett művész hangja, lélegzete, Ady szavait formálva. Egy számyatörött viharmadámak fekete körözése és háromszori jajkiáltása létünk szakadékai fölött. Ez az én Latinovits-ereklyém. A tévelygő keresztények krisztus-kereszt-krisztus-koporsó-forgácsa. Veronika kendőjének csücske a Jóság és Tisztaság arcvonásainak pihemaradványaival. Az ereklyéket imádni kellett; ez imádatra ébreszt, Adyhoz vezeti el újra meg újra a szíves invitálásra melléje telepedőt; a rajongót, a közömböst, a bizakodót és kiábrándultat, a fogékonyát s a nemzetközi nihilizmus vastagbőrűségében szenvedőt. Ady bennünk él, a közülünk kiszakadottakban hal meg naponta. Latinovits versmondó művészetének tüzéből főnixmadárként száll föl Mindenki számára, közösségi élménnyé forrósodik a mi nagy-nagy szükségünkben, a század elidegenedéseiben. „Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban .. .” Milyen csodálatos mégis a darabjaira törött művész-hangszerfa részeket egybehívó hangja! Ady mindenkori feltámadásainak színterét szenteli föl bennünk. A mi dolgunk, hogy e tenyérnyi téren egybefonjuk a részekben lobbanó lángot: Ady teljes örökségét a reánk mért felelősségben. Latinovits Ady-villanású tekintete is ezt a felelősséget vallatja bennünk. SÜTŐ ANDRÁS 45