Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-12-24 / 25-26. szám
ESTERHÁZY PÉTER TALÁN Biztos, hogy ebben a pillanatban olvasol. Eddig ennyit olvastál : Esterházy Péter. Talán biztos, hogy ebben a pillanatban olvasol, eddig ennyit olvastál. Ez így rendben is lenne: te olvasol, én írok. Talán ott ülsz az ágyon, bent a kisszobában, lábadat magad alá húztad: mindenesetre cipőd a sárga, nagy kockás takarón, melyet édesapád hozott Csehszlovákiából, az NDK-ból, a Szovjetunióból, Lengyelországból, Romániából, Bulgáriából, esetleg Jugoszláviából vagy Albániából, s nevetve mesélte, talán, édesanyádnak, hogy ezt ő a vámosoknak nem mondta meg, mire édesanyád igen okosan azt válaszolta : — Érdekli is őket egy takaró! -- Tájékozó ttan megkérdezhetnéd: „No és Kuba? Mi van Kubával?!” Talán apád tényleg Kubából hozta a takarót, de — legyünk őszinték — ez nem valószínű. Így vagy úgy, ha most édesanyád benyitna, igaz, nem kellene ezt az újságot kapkodva eldugnod — ami talán már előfordult — egy sebtiben kirántott fiókba, na de, hogy a lábad a takarón ...! — Nem megmondtam ezerszer s a többi. — Anyád hangja talán éles lesz, kissé sipító, végtelenül unja, hogy mindig szólnia kell, és te is végtelenül unod, hogy mindig szól. Én most jöttem haza. Fociztam egész délután. Talán ismered azt a szédítő érzést, amikor elhúz az ember két áruló hátvéd között, fél szemed a labdán, fél szemmel meg őket figyeled, a máié szájukat, azt, hogy nem sokat értenek a körülöttük zajló eseményekből, sok időd nincs, mert részint belülről megindult keresztezni egy hosszú, csontos fiú, a középhátvéd, s jól tudod, hogy őt célszerű elkerülnöd, részint pedig lassan már lövőtávolságba kerülsz, felelősséged egyre nagyobb, egyre inkább olyan területre érsz, ahol mindennek nagyobb a tétje, jobban is figyelnek, talán már lőni kéne, vagy még egy csel? és ha végzetesen kisodródsz? és ha kisodródsz, de még középre tudsz ívelni? jól? vagy mégis lőni kéne? de ballal? de jobbal? Bonyolult. Könnyen lehet persze, hogy te magad vagy a hátvéd. Nem kérek bocsánatot. Nem szeretem a hátvédeket, többnyire sunyik. (Nem okvetlenül szándékosan durvák, de nem tesznek meg semmit, hogy ne legyenek durvák — mondotta egy volt barátom.) Lehet, hogy te is sunyi vagy; nem kizárható; bizony az irodalombarátok közt is van ilyen. De legyünk optimisták: ha hátvéd vagy is, talán olyan vagy, mint Ádám Bandi. Na arról ne is álmodj, hogy annyi ritmusérzéked, helyezkedési érzéked, labdaérzéked legyen, mint neki van, de talán megtanulhatod azt a mackós jóindulatot, szeretetet és önismeretet, amit érzek belőle kisugározni minden összecsapásunk után, amikor készségesen fölsegít a földről. „Bocs, Petikém, előbb a labdát rúgtam”, mondja lelkesen, és rohan tovább. Most jöttem haza, egész délután fociztam, és fáradt vagyok. Talán már ismered a fáradtságot. Ahogy ülsz két félidő közben az iskolaudvar egy nem túl érdes, de azért szabálytalan alakú, ezért kényelmetlen kövén, hátad hajlott, mint a Duna-kanyar (ó a festői Visegrádi az ormok! a királyok! és a szegény királynék, talpig ékszerben!), a tornatrikód felcsúszik, és a pihe szél élesen vág az izzadtságtól nyirkos derekadba, fejed lehajtva, és két kezedet reménytelenül lógatod a térdeid közé, hajad a homlokodban, és homlokodon izzadságcsöppek gyűlnek, egy kevésbé válságos pillanatban talán megfigyelhetnéd, ahogy lecsöppennek, és a por szinte felrobban tőlük, de most ingerülten végighúzod időnként az alkarodat a homlokodon, s a nézők közt van olyan, aki téged figyel, és azt látja, és picit megijed, ahogy a vörös salak elmázolódik, mint a híg vér; és az is lehet, hogy az ellenfél vezet: ez már a fáradtság. (Elég hosszú volt a mondat; ha olvasásától elfáradtál, vigasztaljon téged az, hogy én is elfáradtam. Iksz.) Fuci után benéztem a szüléimhez. Már nem lakom ott. (Felnőttem. Ennek nem örülök, de nem is bánkódom miatta.) Van ott a belső szobában, egy nagy, barna karosszék. Jó puha és barna. Kicsit olyan mint egy jóságos óriás. Abba vetettem bele magam, kezem, lábam széjjel szórtam — ahogy talán te is szoktad, és talán sose maradsz megjegyzés nélkül. — Hogy ülsz? Ezért dolgozom én s a többi. — De talán apád, ahogy olvas, beszélget anyáddal, fur-farag, vagy az intézetből hazahozott munkája fölé hajol, egy pillanatra fölemeli a fejét, tekintetetek találkozik, ő mintha bólintana, te bocsánatkérő pofát vágsz, de természetesen nem mozdulsz, és minden rendben. Fájt a bokám. Fásliznom kell, mert elég egy rossz mozdulat, egy alattomos rög vagy mélyedés, és máris kimegy, fuccs. Mondhatnám: ez a kimenő bokám, és viccelhetnék: ez már az öregség jele. Marci (az öcsém) azt mondta: — Snapszlizzunk. — Snapszlizni vagy snapszerezni? Vajon hogyan kell ezt mondani? — Faterkám — szóltunk édesapámnak, mert bizony mi már elszemtelenedtünk, mint a piaci legyek — faterkám, beveszünk a partiba. — Az „öreg” bólintott, leült közénk, kevert — keze járt, mint a motolla —, és osztott. De hiába: tök utolsó lett. Talán mert tök volt az adu? Korántsem. Azért lett tök utolsó, mert mi csaltunk. Én átadtam az asztal alatt a makk alsót Marcinak, ő pedig átcsúsztatta nekem a tök királyt. Az asztal fölötti részünk, főként az arcuk, jól nevelt volt, tisztességben és becsületben őszültünk. Én lehívtam a tök ászt, aztán bemondtam a negyvenet, és kész. Simán nyertünk. Ügy láttam — sőt, ebben egészen biztos vagyok —, hogy édesapám észrevette a manővert, nem szólt, csak gyűrögette a homlokát. Félelmetesen jól tudja gyűrni a homlokát. Azután fölált, s mi azt mondtuk : — Faterkám, vesztettél. — Ö pedig azt mondta: — Mamlaszok — azzal visszaült az írógépe mögé vagy elé, hogy A burgonya Magyarországon című lélegzetelállító tanulmányt német, angol vagy francia nyelvre ültesse át, mert neki ez a dolga. Talán lehet, tehát, hogy esetleg ... esetleg talán lehet, hogy tehát... tehát lehet, hogy talán esetleg ott ültél fáradtan az iskolaudvaron, körben a többiek, szótlanul, csatakosan. Rosszul állt a szénátok, talán. Ekkor szétnyílt a külső karéj, amely a szurkolóitokból tevődött össze, s tetemes része lányokból állt: ott álltak a lányok, kicsit vihorásztak, kicsit kinevettek titeket, de hidd el, a lelkűk mélyén nagyon szerették volna, ha győztök. De most ez a szép kör, mint árvízkor a gát, szétnyílt, és bezúdult Pálpusztainé tanárnő gömbölyded alakja, akit és amelyet nem szerettek igazán. Sőt, mondjuk meg ahogy van: utáljátok őt. Van ilyen. — Tessék figyelni! — fordult hozzátok és a szurkolókhoz egyszerre úgy, hogy játékos és néző közt minden különbség megszűnt. Már ez sérelmes. Fölemeled a fejed, amely Pálpusztainé kalácskatérdeivel van egy magasságban, míg ő beszél, csak ezt figyeled, ahogy a bőr meg-megmozdul, s gödröcskék keletkeznek és elmúlnak. Mulatságos. Pálpusztainé hadarva beszél — ez az egyetlen jel, mely sejteti, hogy észrevette: egy meccs szünete folyik éppen —, úgy beszél, mintha egyetlen mondatot mondana, és azt a mondatot nagyon unná. Ebben Pálpusztainéval közös platformon vagytok: ti is unjátok. — Figyelni. Felolvasom a körözvényt. Üttörőnyár milyen szépen hangzik, mennyi vidámság, meglepetés, kedves emlék, feledhetetlen tábortűz, éjszakai riadó, fáradságos munka öröme tölti ki ezt a szót ezernyi színt az öregkorban is ne povedálj édes fiam, mert nyakoncsaplak az öregkorban is édes emléket idéző élményt jelent minden úttörő egyik leghőbb vágya, mely az egész évi munkánk betetőzése és egyben felkészülése a jövő tanév feladataira. Pálpusztainé levegőt vesz, mellén a nagy borostyán tű föl-le emelkedik, mint egy elfuserált lift. Két térde elválik egymástól — te vagy a tanú! de ne félj! —, s ő úgy áll ott, mint egy őrmester. — A következő felszerelést kell vinni sapkakendő viharkabátigazolvány varrókészlet W. C.papír zsebpénz ötdarabzsebkendő. Ekkor halkan azt dönnyögöd magad elé: — Meg van ez a nő őrülve? — ESTERHÁZY PÉTER 1950-ben született. Első írása öt évvel ezelőtt jelent meg, azóta rendszeresen publikál, s évente adják ki egy vagy több novelláskötetét, regényét. Nevével gyakran találkozunk az irodalmi folyóiratok hasábjain, ma az egyik legolvasottabb írónk. Legnagyobb sikerét a címében is ironikus, önéletrajzi és családi vonatkozású elemeket gazdagon tartalmazó, 1979-ben megjelent „Termelési-regény'-nyel érte el. 38
