Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-12-24 / 25-26. szám
Monsieur, Önnek mit mond ez a fotó? A Diadalívtől a taxi tíz perc alatt odatalál Almásy Pál villájához. Kint vár a kapuban. Széles mozdulatokkal invitál beljebb. A falakon plakátok: kiállításainak krónikája. Szokványos, de elkerülhetetlen kérdéssel kezdem a beszélgetést: — Hogyan lett fotóművész? — Ráfoghatnám a véletlenre is. Érettségi után külföldre kerültem, Németországban jártam egyetemre, majd egy svájci lapnál lettem újságíró. Egyszer a főszerkesztőm bejelentette, hogy a következő héten utazom Brazíliába. Gondoltam magamban, a riportkészítést arra is felhasználhatom, hogy csinálok magamnak néhány fényképet, csak úgy, emléknek. Akkor Lausanne-ban laktam, és bementem az egyik fotóüzletbe s előadtam a kívánságomat: nem sokat értek a fotózáshoz, ezért olyan gépet kérek, amivel nem kell sokat bajlódni, s a képek is tűrhetően sikerülnek. Vettem egy Leicát. — És Brazíliában lett fotóművész? — Nem. Amikor visszajöttem, a Berliner Illustrierte közölte néhány riportomat, s egykét képemet. A főszerkesztőm azt mondta: ezek a képek ugyan nem érik el a hivatásos fotósok szintjét, de megütik a közölhetőség mértékét. Nem sokkal ezután az 1936-os berlini olimpia előtt nagy szenzációnak számított a finn atléták pompás teljesítménye, s mindenki több aranyérmet várt tőlük a versenyeken, így hát kiküldtek Finnországba, hogy nézzem meg, miként edzenek a finn sportolók, és írjak róluk. Kijelölték a lap fotósát is, aki majd a képeket készíti. Elutazásunk előtti este a fotós megbetegedett, ezért a főszerkesztőm rámbízta a fotózást is. Lesz, ami lesz. Ez volt a véletlen, amellyel a fotós pályám elkezdődött. Jelen voltam az atléták edzésein, figyeltem az életüket, s elképedve láttam, hogy a forró szaunából kirohannak a hidegbe és meghemperegnek a hóban. A hőmérő mínusz húsz fokot mutatott. Annyira lenyűgözött ez a hőmérséklet-különbség, hogy fogtam magamat és lefotóztam a mínusz húsz fokot mutató hőmérőt. Odahaza a főszerkesztő nézte-nézte ezt a képet, és végül kijelentette: Egy fotósnak soha nem jutott volna eszébe, hogy ezt lefényképezze, mert neki ez a hőmérő önmagában véve nem téma. De maga újságíró, s megértette, hogy a mondanivaló lényege éppen ez a hőmérő. Mától kezdve egyedül utazik, ön írja a riportot és ön készíti hozzá a felvételeket is. — És ettől kezdve csak fotózott? — Csak a háború után foglalkozhattam alaposabban a fotózással, s akkor rájöttem, hogy bizonyos információkat kép formájában jobban közölhetek az olvasóval, mint írásban. A jó kép nemcsak megmutatja a téma lényegét, hanem szellemileg is, érzelmileg is szuggerál, sugall valamit. Nekem az volt a fontos, hogy a képeimet az olvasó úgy értelmezze, ahogyan én akarom, azt lássa, amit én láttatni akarok. Persze nagyon kíváncsi voltam, hogy ez mennyire sikerült, ezért aztán amikor megjelent egy-egy képem, vagy képriportom, másnap reggel odaálltam az újságoskioszk elé, és figyeltem, ki veszi meg a lapot. Amikor aztán láttam, hogy valaki éppen az én képeimet nézi, lecsaptam rá: „Bocsánat, Madame, vagy Monsieur, tetszik önnek ez a kép? Önnek mit mond ez a fotó?” S akkor fedeztem fel, hogy az olvasók egy része egyáltalán nem úgy értelmezi a képet, ahogyan én szerettem volna. Almásy Pál párizsi otthonában A SZERZŐ FELVÉTELE Évek óta levelezünk. Ígérgetjük egymásnak, hogy majd Pesten, hogy Párizsban találkozunk. Ám a találkozás mindig elmaradt. A rövidre szabott hazaruccanások idejét előadások, szakmai tanácskozások töltötték ki. Most végre telefonon utolérem párizsi otthonában. Térkép nélkül is eltalálnék lakására oly szakszerűen magyarázza el az utat. — Ezen hogy segített? — Kezdtem keresni, hol követtem el a hibát, s éppen ez a kutatótevékenységem lett a későbbi elméleti munkásságom alapja. Azóta is rendszeresen foglalkozom elméleti kérdésekkel, több könyvem jelent meg a témáról, tanítok a Sorbonne-on, Lille-ben az újságírófőiskolán. — Kérem, ismertesse fotóművészeti elméletét. — Nézze meg ezt a képet. Három elemből áll. Van rajta egy élő elem, egy ember. Itt egy másik kép, ezen élőlény nincs, de van rajta egy mozgó elem: egy felhő. A mozgó elem lehet füst, láng, mozdony, akármi. Ezen a harmadik képen meg csak álló, fix elemek láthatók, itt egy ház. Ha egy fotón van élő elem, legyen az századrésze annak a képnek, a néző ott kezdi el olvasni a képet. Ha nincs rajta élő elem, akkor a mozgó elem a döntő. Ennek az elméleti rendszerezésnek az ismeretében a fotós előre eldöntheti, mit akar: a néző hol kezdje el a fotó olvasását. — Tehát ennek alapján mindenki egyformán szenzációs riportfotókat készíthet? — Nem egészen. A sajtófotósok is különböznek egymástól, tehetségben, felfogásban, temperamentumban és így tovább. Véleményem szerint négy kategóriára oszthatjuk őket, van, aki beszámol, referál a látottakról, van, aki csak tanúja az eseményeknek, s van, aki megfigyelőként dolgozik, s van olyan, aki kutató, vizsgáló, tényfeltáró. És egyáltalán nem biztos, hogy ha valaki az egyik kategóriában kiválót alkot, akkor a másikban is megállja a helyét. Ahhoz, hogy egy fotós nevet szerezzen magának, sok minden egyéb is kell. — Világhírét nyilván elsősorban a tehetségének köszönheti. Mégis: játszott-e szerepet sikereiben az a tény, hogy magyar? — Mint minden művészetnek, a fotóművészetnek is letagadhatatlanul vannak nemzeti sajátosságai. A nyugaton élő fotósok például elvontabban fogalmazzák meg témáikat. Mi, közép- és kelet-európai fotósok eszmeileg is, temperamentumban is sokkal közelebb állunk a realitáshoz. Én mindig azt a helyzetet, szituációt keresem a valóságban, amit a szememmel látok, s ezen a képen keresztül igyekszem kifejezni valamilyen érzelmet vagy eszmét. A fotó tárgya mindig a realitás. Nem szeretem a konstruált képeket. Nekem semmit nem mond az a felvétel, ahol, mondjuk, négy pár női mell úszik egy fürdőkádban. Őszintén szólva, nem tudom, kinek mondhat valamit is egy ilyen kép. De hogy a kérdésére feleljek: úgy vélem, a valósághoz való kötődésemet a magyarságomnak köszönhetem. — Milyen képi emlékei vannak gyerekkora Magyarországából? — Dunántúl, az Alföld, Törökszentmiklós, Tahitótfalu, Visegrád. Nagy kirándulásokat csináltunk a Börzsönyben. Mintha tegnap lett volna, úgy látom még ma is azt a fát, amelynek a tövében reggeliztünk. Világosan emlékszem, ahogyan anyámmal együtt, egy kompon átkeltünk a Tiszán valahol. Emlékszem az emberek arcára, a révész arcvonásaira. Pedig ennek már jó néhány évtizede. Fontosak ezek a tiszta emlékképek, de azóta a felnőttkor képei is csatlakoztak hozzá. Rendszeresen járok haza Magyarországra, s a képeket most már fotókon is magammal hozom. — Mit jelent önnek az a tény, hogy magyarnak született? — Ritkán van alkalmam magyarul beszélgetni. A feleségem norvég, s sem ő, sem a gyerekeim nem tudnak magyarul. Magyar barátaimmal gyakran találkozom, többször együtt vacsorázunk velük, az asztalnál a társalgás nyelve mégis a francia, hogy francia vendégeim is értsék, miről van szó. Szerintem, aki pár év, vagy évtized után törve beszél magyarul, az csak affektál. Az anyanyelvet nem lehet elfelejteni. Persze, aki öt-hat éves korában kerül ki külföldre, annak nem maradnak sem nyelvi, sem kulturális emlékei, sem érzelmi kötődései. Én kamaszfejjel kerültem ki külföldre, de Magyarországgal máig megtartottam kapcsolataimat. Francia állampolgár vagyok, s ehhez az országhoz tartozom: ez becsület kérdése, de nemegyszer előfordul, hogy barátaimmal vitatkozva valamilyen témán, a beszélgetés hevében azt mondom, chez nous, azaz nálunk, és ilyenkor ez a „nálunk” mindig Magyarországot jelenti. APOSTOL ANDRÁS 34
