Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-12-24 / 25-26. szám

MENTHETŐ MAGYAR ÉRTÉKEK

SZENVEDÉLYES KUTATÓI

Kő Ignác tiszteletes úr 77 éves. Egy amerikai keresztyén gyülekezet vezetője, s meggyőződéssel vallja, hogy Isten után a kultúra a legfontosabb, mert — mint mondja —: ahogy az étkekkel és italokkal testünkbe juttatott anyagok, úgy a kultúra is áthatja egész bensőnket és alakítja.

Véletlen úti társként együtt érkeztem vele a Hajdúság fővárosába, vonaton. Nagyiván községbe készült a Hortobágyra, egy Brazíliába kivándorolt juhásznak a fiútestvérét remélte még élve megtalálni. Tulajdonképpen csupán egy feltételezés és egy tapasztalat indította hosszú útjára a fiatalnak éppen nem mondható, de fiatalos, fürge mozgású férfit. Kő Ignác ugyanis, Brazíliában jártakor, egy ott szintén véletlenül fellelt magyar kárpitos kisüzem tulajdonosától arról értesült, hogy az illetőnek él itthon egy bátyja (ha él még, mivel nem leveleznek egymással). Ez a feledett testvér gyerekkorukban sök-sok gyönyörű dalt tudott. Közös hozományukból a hajdani bojtár fel is idézett néhányat mutatóba, akadozó dallamszövéssel.

És ez elég volt ahhoz, hogy a szenvedélyes amatőr folklorista öregen nekivágjon Magyarországnak.

— Ismerem jól Kodály és Bartók közzétett népdalkincsét — tájékoztatott —, és néhány újabb gyűjtő munkájával is találkoztam. Éppen ezért merem állítani, hogy azok között a dalok között, melyeket Brazíliában vettem

hangszalagra, akad eredeti, ebben a változatában fel nem dolgozott. S, ha akadt annál, akire ez csak úgy tessék-lássék ragadt rá, mennyivel több lehet annál, aki még szerette, értette is a nótázgatást, s el sem hagyta a hazai földet. Ezért akarom megkeresni.

Nem tudom milyen szerencsével távozott Kő Ignác —újbóli találkozásra sajnos nem nyílt lehetőség. Ha rátalált alanyára, bizonyosan nem távozott tőle üres kézzel. Amit pedig magával vitt, az nem megy veszendőbe.

Gyűjti, rendszerezi, lelkiismeretesen tárolja. Mindent magnószalagra vesz, készségesen várva, hogy szakemberek rendelkezésére bocsássa, ha majd „ideje eljön annak”.

Mesélt Kő Ignác kanadai favágókról, akiktől neszmélyi dallamot és hozzá számára ismeretlen magyar dalszöveget hallott. A favágók egykori magyar munkatársaik hagyatékaként őrizték a szívükbe hatolt éneket. Járt bálnavadászhajón, ahol egy őszbe csavarodott kolozsvári születésű férfi gyönyörű citeraszó mellett hosszú balladákkal szórakoztatta a legénységet. Szövegét csak Kő Ignác érthette. Egy floridai magyar villa tulajdonos magyar kertészének magatehetetlen nagyanyja mindig a Tisza után sóvárgott és Kő Ignác a Kriza János gyűjtésében álló versezetekhez hasonlóakat rögzíthetett tőle.

— Van még mit menteni, bár lennének olyanok is, akik mentik

— mondja. — Tudok olyan francia zeneszerzőről, aki Kanada régi magyar kivándorlók lakta vidékén lassan másfél éve szinte csak magyarok között gazdagítja zenei ismereteit. Magyar tudóssal, gyűjtővel, azonban nem találkoztam.

Nemcsak szép dalok, szép mesék, vidám, gúnyos és szellemes mondőkák, rigmusok, vándoroltak ki a Nyugaton élő nagyszámú magyarral, hanem még újak is keletkeztek ott közöttük. Vannak települések az amerikai és az ausztráliai kontinensen, ahol számottevő magyar kolóniák élnek anyagilag meglehetősen jó életkörülmények között, de kulturális értelemben elhagyatottan. Holott nagy kincs birtokosai, mert sokat megőriztek az említett magyar folklórértékekből, néha olyasmit, amit csak ők tudnak, habár egykor az magyar földön termett.

Utolsónál utolsóbb évek a most folyók, amikor még megmenthető mindez — dokumentumok, iratok, könyvek, hanglemezek, fényképek, rajzok stb. — a végső enyészettől. Csecsebecseként porosodnak vitrinek mélyén régi népi faragású, festésű, fonású tárgyak és egyebek. Különösen az első generációs kivándorlók kulturális értékeinek a mentése most még lehetséges, később soha.

SZÉP ZOLTÁN

(A Népszavában megjelent cikk nyomán)

K

resz Géza

1982-ben lesz száz éve, hogy megszületett a nagyszerű hegedűművész, Kresz Géza. Életét, munkásságát két kontinens — Európa és Amerika — közt osztotta meg, munkásságának eredményei

mindkét hazájában — Magyarországon és Kanadában — a zeneélet maradandó részeivé váltak.

Budapesten született, édesapja dr. Kresz Géza orvos — nevét ma utca viseli — a Budapesti önkéntes Mentő Egyesület megalapítója volt.

Hegedülni itthon Hubaynál, majd Prágában Sevciknél és Belgiumban a századforduló ünnepelt virtuózánál, Eugén Ysayenál tanult. Élete első nagy hangversenyét is mestere Ysaye ve-KATARZIS, NEMZETI ÖNTUDAT ÉS NÖVÉNYEMBEREK

Balassa Sándor magyar zeneszerző a párizsi Magyar Intézet előadótermében vizsgálgatja a lemezjátszót, az erősítőt. „Az ajtón kívül” című operájának a lemezbemutatójára készülődik. Egy erős kávéra félrevonulunk, s a pár perces munkaszünetben arról faggatom, hogy jó-e, szép-e a modem zene.

— Szerte a világon tanúi vagyunk olyan zenei próbálkozásoknak, amelyek nem tartanak igényt arra, hogy katarzist ébresszenek a hallgatókban. Ha nincs meg bennük ez a szándék

— véleményem szerint —, akkor jó a darab, ha nem is születik katarzis. Magyarországon is vannak ilyen próbálkozások, de a művészek zöme inkább a „hagyományos” utat választja. Mondani akarnak valamit a világról a világnak. Be akarják vonni a hallgatókat a nemesítő szándékokba, hogy zeneszerző, muzsikus és hallgató együtt élje át a világra gyakorolt hatás élményét.

— Hogyan fogadják külföldön a magyar zenét?

— Nem a folklórra kíváncsiak. Legyen a zene huszadik századi,

de ugyanakkor magyar. Eredeti elképzelésekre és eredeti gondolatokra várnak mindenütt. A magyar zene az utóbbi időben nem fejlődött látványosan, mert nem a külsőségekre épített. Nem a divat kapta fel és nem a divat fogja ejteni. És ha a műveket a szerzők magas színvonalon komponálják meg, akkor maradandót közöltek.

— Mi a helyes arány a zenében az egyetemes és nemzeti között?

— Ez az arány koronként változik. Gondoljon például azokra a nemzetekre, amelyek a szabadságukért küzdöttek, küzdenek.

Ezeknek a nemzeteknek fontos, hogy zenében is deklarálják különállásukat, nemzeti egységüket, hogy a nemzet minden egyes tagja vérremenően érezze: ha kell, az életét is adja a nemzeti eszményekért. Ebben a fázisban természetesen igen fontos a nemzeti jelleg hangsúlyozása. Manapság más tendencia kezd érvényesülni. A nemzeti öntudatra ébredés megtörtént, s ma már a Föld-öntudatra ébredés felé halad az emberiség, s vele együtt a zene is. Megőrizve a nemzeti sokféleséget, az emberiség közös nyelvre, közös problémák feltárására, közös megoldásokra törekszik. A nemzeti és az egyetemes jellegnek együtt kell megfogalmazódnia: tudnunk kell minden zenéről, hogy ez most cseh, marokkói vagy magyar, s mindegyiknek ugyanazt kell mondania, de más-más nemzeti akcentussal.

8