Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-11-28 / 24. szám
KITTENBERGER KALMAN A mézkalauz Száz éve született Kitlenberger Kálmán Afrika-kutató, zoologus, író, a Nemzeti Múzeum állattarának egyik megalapozója. Nála szelidebb vadász aligha járta Afrika veszélyes ösvényeit. Az öreg kontinens felfedező-kedvű, mindenre kiváncsi, mindenről számot adni akaró utazója volt a magyar vadász, akinek írásai nemegyszer néprajzi tanulmánynak is beillenek. Egyik legsikeresebb, „A Kilimandzsárótól Nagymarosig" című könyvéből választottuk az alábbi részletet. Gyermekkoromban, egyre-másra olvasva az afrikai útleírásokat, nem győztem eleget álmélkodni egy bizonyos madárfajtán, amelynek az a természete, hogy az embert céltudatosan odavezeti a vadméhek fészkéhez. Akkor magam is hajlandó voltam rá, akárcsak a régi szobatudósok, hogy mesének tartsam ezt a jótékony madarat. Mikor aztán eljutottam Afrikába, hamarosan meggyőződhettem róla, hogy az útleírások — legalábbis e tekintetben — nem hazudtak, hiszen magam is sokszor felhasználtam a mézmadár segítségét, s kalauzolása mellett sok-sok vedernyi mézet öszszeszedtem karavánom embereivel. A mézkalauz — tudományos nevén Indicator — a harkályfélékhez tartozó, seregély nagyságú, zöldesen szürke tollazatú madár, s valóban az a tulajdonsága, hogy a szavannaerdőn kószáló embereket a vadméhek fészkéhez vezeti. Folyton csacsogva, fáról fára száll, igy hívogatja maga után az embert, és csak akkor hallgat el, ha a szerencsés vadász rátalált a méhek finom lépesmézére. Persze, mindebben nem valami önzetlen jótékonyság vezeti a mézmadarat, hanem az a nagyon is céltudatos szándék, hogy a lépek kiszedése után lakmározhassék a méhlárvákon, amelyekhez különben nem juthatna hozzá. Nincs olyan kelet-afrikai bennszülött, aki ne ismerné a mézmadárpak ezt a tulajdonságát, és ne követné örömmel a madár csacsogó hívogatását. Csakhogy, amilyen kellemes és hasznos az indikátor a mézszerzésnél, olyan kellemetlen a nagy vad követésénél. Ilyenkor bizony, gonosz madár, amelyet a pokolba kíván minden vadász. Vadászútjaimon nekem is sokszor meggyűlt vele a bajom: hiába bombázták embereim kövekkel, hajítóbuzogánnyal, nemhogy elhallgatott volna, hanem még izgatottabban kezdett csacsogni, tak-tak-olni. Így aztán a nyomon követett vad — ismeretében az évezredes tapasztalatnak, hogy ember jön a mézkalauz fecsegése nyomán — azonnal felfigyelt, és idejekorán elmenekült a veszélyes környékről. Volt rá eset, hogy valami nagyvad után cserkészve, neun tehettem egyebet, elő kellett vennem 22-es kis Winchesteremet, és lelőnöm az alkalmatlankodó madarat. A 22-es alig ad hangot, ezért egy kis körültekintéssel nem kellett attól tartanom, hogy a lövés felzavarja a követett nagyvadat. A mézmadárra aztán a bennszülötteknek is megvan a maguk panasza: azt állítják, hogy az indikátor néha nagyon is „rossz madár”, és méz helyett veszedelembe sodorja az embert. Hívja, csalogatja a gyanútlan mézkutatókat, bevezeti őket valami sűrűbe, ahol aztán nem a méhekkel lesz találkozása, hanem oroszlánnal, leopárddal, vagy kígyóval. Sir Frederick Jackson, a híres természetvizsgáló is azt írja. hogy őt egyszer a mézmadár egy bokorhoz vezette, amelyből leopárd ugrott ki, más alkalommal meg egy szerválmacskához kalauzolta, amit aztán Jackson el is ejtett. Nekem is volt a mézmadárral egy hasonlóan furcsa esetem. 1914 januárjának második napján egy elefántbika teteméhez igyekeztem. Ez a bika, éppen újév reggelén, rám támadt a Lugogo papirusz-mocsarainál, és így kénytelen-kelletlen lelőttem. Másnap felvételeket akartam készíteni a dögön veszekedő keselyű- és marabú-gyülekezetről, de az elefántra, csodálatos módon nem találtak rá a hiénák, és így a keselyű-népség' is távol maradt, mivel a vastag elefántbőrt nem tudták egymaguk kikezdeni. A felvételből tehát nem lett semmi, de ahogy embereimmel visszafelé bandukoltunk a leégett szavannán, egyszerre csak egy indikátor repült felénk csacsogva. Mivel egyéb dolgunk úgysem volt, és a táborban a cukrunk is megfogyatkozott, készségesen követni kezdtük a madarat. Két kilométernyi utat tehettünk meg a madár nyomán, amikor egy cserjével borított termitadomb mellett az indikátor leszállt egy fára, és onnan fecsegte most már megállapodva tak-tak-jait. — Itt lesznek a méhek! — örvendeztek az embereim, s magam se gondoltam egyebet, minthogy a madarunk megállapodott. Végigkutattuk a hatalmas kiszáradt fát, de hírmondóját se láttuk a különben folyton sürgő-forgó méheknek. — Talán a termita-dombon vannak ? . . . Ámde a méheket a cserjés dombon is hiába kerestük, és már bosszúsan tovább akartunk állni, amikor az egyik teherhordóm hirtelen felkiált — Allah! — és a lándzsájával le is szúrja rögtön, ami a rémületét okozta: egy hatalmas pufogó viperát. Amikor a mézmadár látta, hogy a kígyóval szerencsésen elbántunk, maga is menten elhallgatott, éppúgy, mintha megtaláltuk volna a méhek fészkét. Az a szokása ugyanis, hogyha a követői rátaláltak a mézre, ő maga rögtön elhallgat, mintegy jelezve, hogy ez volt a célpont, amelyhez az embert el akarta vezetni. Embereim, ez alkalommal persze, felháborodva szidták a madarat, amiért a gonosz portéka nemcsak hogy becsapott, hanem még majdnem veszedelembe is sodort bennünket, és nyújtották is felém buzgón a puskát, hogy csak szedjem le az álnok madarat, de én nem bántottam... Itt van azonban a kérdés — s ki tudna rá felelni —, miért vezetett bennünket a mézmadár a viperák családjának legcsúnyább tagjához, a pufogó viperához? ... És hogy lehet megmagyarázni a mindig szavahihető Jackson kalandját a leopárddal és a szervállal? . . . Szerintem mindkettőnk esetét egyetlen módon lehet csak megmagyarázni, éspedig azzal, hogy a macskákban és a kígyókban ellenségeit látja a mézmadár, és mivel ő maga nem árthat nekik, éppúgy, mint a méheknek sem, alkalomadtán rájuk vezeti a vadonság lakóinak legnagyobb ellenségét: az embert. Érdekesen erősíti meg ezt a feltevést a bennszülöttek egyik ősi mézmadármeséje is, amely szintén elsősorban a bosszúálló hajlandósággal jellemzi a madarat. Én az egyik vasasi törzsbeli fegyverhordozómtól hallottam a mesét, ahogy itt következik. * A mézmadarat, bizony, nem tanácsos magára haragítani egyetlen állatnak sem. Tudják ezt jól az állatok, hiszen ismerik a méhek szomorú sorsát, amelyek csúnyán megjárták a mézmadárral. . . Réges-régen történt, hogy a mézmadár (akkor még más volt a neve), egy napon nagyon megkívánta a mézet. Hogy miért kívánta meg? Lehet, hogy beteg volt, azt nem tudom megmondani . . . Elég annyi, hogy nagyon vágyott a mézre és elment a méhekhez. A méhek egy száz meg száz esztendős fának az odvábán laktak, két szűk lyukon keresztül onnan zsongtak folyton ki meg be. — Jó méhek, adjatok nekem, szegény, gyenge madárnak, aki titeket sose bántott, egy kevéske mézet. Hiszen a mimózák úgyis tele vannak virággal, van elég mézetek, van honnan gyűjtsetek . . . De a méhek, amilyen szorgalmasak, éppolyan fösvények. Alamizsna helyett megszúrkálták fullánkjaikkal és elkergették a szegény madarat. Nagyon bánkódott a mézmadár, és törtetörte a fejét, hogy álljon bosszút a gonosz méheken. Éspedig olyan bosszút, hogy egy kis mézhez is hozzájusson. Először a méhészborzra gondolt. Az nagy ellensége a méheknek, olykor-olykor el is bánik velük, csakhogy a méhészborz este indul az útjára, s a mézmadarak olyankor már elülnek. Aztán meg a méhészborz borzasztóan zsugori, tőle se kapná meg azt a kis mézet. . . Sokáig gondolkodott a mézmadár, s egyszer aztán ráeszmélt, hogy a méheken csak úgy állhat bosszút, ha a leghatalmasabb ellenséggel, az emberrel szövetkezik. Meg is tette, és azóta mindig elárulja a méhek fészkét az embernek. Azzal se törődik, hogy az emberrel kötött szövetségét mennyire zokon veszi tőle a póri többi lakója. Az emberek pedig kikutatják a méhek fészkét, elveszik tőlük a mézüket, de a mézmadárnak hagynak egy keveset, meg nekiadják a lárvákkal telt sejteket is — ez a mézmadár jutalma... 23
