Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-11-28 / 24. szám
NEGYEDSZÁZAD II. Helyes és szükséges néha megállni, visszapillantani a megtett útra; magunknak és barátainknak is hasznos és fontos, hogy lássuk, jó volt-e az irány, jól müködött-e az iránytű, a tájolási tudományunk, és ennek alapján bizhatuk-e abban, hogy ítélőképességünk, szemünk és műszereink jól vezetnek a következő negyedszázadban is, nem tévedünk el a sokszor ködös, útvesztőkkel, szakadékokkal teli, veszélyes tájakon. Résztvevői vagyunk, cselekvő alanyai e negyedszázadnak a fájdalmas kezdetektől a megszenvedett egyetértésig. A szorongó félelemtől, amikor alig merték vállalni a Magyar Híreket, a mai természetességig, amikor a lap meghitt jó barátként kopog be kéthetenként a családi otthonokba. Mi történt, miért történt minden 1963 után az évtized végéig, az amnesztiarendelettől az anyanyelvi mozgalom megindulásáig? Az amnesztiarendelet lezárt egy viharos, feszültségekkel teli . szakaszt. A magyar kérdés végleg lekerült az ENSZ napirendjéről. A nemzetközi politikában elindult az a fejlődés, amely Helsinkihez vezetett. A magyar kormány normalizálta kapcsolatait szinte valamennyi nyugati állammal. Az országon belül megtörtént a nagy lépés: a mezőgazdaság szocialista átszervezésével uralkodóvá váltak a szocialista társadalmi viszonyok. A nemzeti egység erősödött, eredményes tárgyalások folytak az egyházakkal, nagy fellendülés következett be a tudományok és a művészetek területén. Elkezdődött az új gazdasági mechanizmus megtervezése, majd az időszak végén a bevezetése. Űitra keltek a turisták százezrei nyugatra, és hazalátogató ezrek és tízezrek tapasztalhatták személyesen is az életszínvonal emelkedését, a viszonyok általános javulását az országban. Az ötvenhatosok közül a végleg letelepedő többség erre az időre állampolgárságot nyert, és velük együtt tömegesen kérték az állampolgárságot a negyvennégyesek azon ezrei is, akik végérvényesen rájöttek, hogy az átmenetiség reménytelen, vállalni kell a befogadó országokban a végleges letelepedést, minden következményével. Ezekben a fejlett ipari országokban ez az időszak a fogyasztói társadalom virágkora. Ugyanakkor ezen államokban súlyos nemzedéki válság robbant ki, amely a legfontosabb társadalmi értékek krízisét hozta. Az etnikai csoportok megerősödtek: a gazdanép és az etnikai mozgalom közötti konfliktusok elkerülésére az úgynevezett multikulturális koncepció szolgált. Sok helyen állami támogatást kapott az etnikai csoportok új nemzedékei számára szervezett anyanyelvi oktatás. Az első nemzedék minden országban átalakult. Megváltozott „hullámszerkezete”, átváltoztak a belső erőviszonyok. Lényege a folyamatnak az, hogy az első nemzedék kiöregszik, száma apad, de ez a csökkenés egyenlőtlenül oszlik meg a legfontosabb csoportokban. Az eddig — számszerűségében, vagy az emigrációs közéletben gyakorolt szerep miatt — domináns csoportok tagsága tűnik el, és ez befolyásolja a magyar etnikum életének minden dimenzióját. A magyarok létszáma a legtöbb nyugati országban jelentősen megnőtt; már az ötvenhatosok adták az első nemzedék nagy részét, sok helyen a többségét. Értékek ütközése Az ötvenhatosok értékskáláján magasan jegyezték a foglalkozási karriert. Az öreg amerikások és a negyvennégyesek, vagy ahogy később nevezték, „a dipik” többsége — elsősorban koruk miatt — kikínlódták maguknak az angol tudást, amelynek hiánya súlyos teherként nehezedett sokukra, hosszú éveken át. Az ötvenhatosokat segítették a nyelvtanfolyamok, a megkülönböztetett figyelem, türelem. Igyekeztek sokat teljesíteni, hogy sokat keressenek. Náluk az idegenség nem jelentkezett, mint hátráltató tényező, olyan erővel, mint például az öregeknél. Az első években szinte kötelező volt őket segíteni, és ha az előlegezett támogatás megérte, előrevinni a hivatási ranglétrán. A munkásoknál a megszerzett szaktudás szakmai biztonsága, a szakértelmiségiek magas képzettsége lehetővé tette számukra, hogy visszavonuljanak a politizáló zajos kalandozásból, és gyűjtsenek, gyarapodjanak, gyorsan elérjék kollégáik életszintjét, gyorsan megkapják a társadalmi elismerést. A többségének stabil munkahelye volt, nem volt nehéz a megkövetelt öt esztendő helybenlakás, ami viszont megadta a lehetőséget, hogy folyamodjanak és megkapják az állampolgárságot. Mindezt az is támogatta, hogy az ötvenhatosok szétrajzottak, kis csoportokban telepedtek le, mégpedig lehetőleg olyan helyeken, ahol nem éltek tömegesen magyarok. Általában nem érdekelte őket a magyar etnikai közélet. A többség nem kívánt belépni az egyesületekbe. Ekkor már sokuknak nem jelentetitek vonzást az egyházközségek, amelyek az etnikai összetartás fő keretei voltak. Akik az ötvenhatosok közül otthon valamelyest politizáltak — és abban a korszakban az ifjúsági mozgalomban a többséget legalább a felületen érte otthon politikai hatás —, azok szocializmust akartak, hibák nélkül, és nem restaurált kapitalizmust. A gyors beilleszkedés, amerikamzálódás és a másik oldalon a felületi, gyenge magyarságtudat, amely jellegében is más volt, minit az öregeké vagy az 1944—49-es hullámé, könynyen kovácsolta a vádat elleniük: az ötvenhatosok „beolvadók, magyartalanok”. Csakhogy éppen a biztonságérzetük, a gyors gyarapodás büszkesége, a vágy, hogy megmutassák otthon, családjuknak, mire mentek, hozta létre azt a remélt, de odakünn nagy meghökkenést keltő fordulatot, hogy közülük sokan és hamar éltek az 1963-as ammeszitiarendelet adta lehetőségükkel; kezdtek hazalátogatni — családdal, kisgyerekkel —, és fogadták otthonukban látogatóikat, rokonaikat. A nyitottságot hazafelé az öregeknél akadályozta magas koruk, elvesztett, vagy soha nem volt mozgékonyságuk, a háborús menekültek esetében pedig a megrögzött rendszerellenesség. A hazai emigrációs politika által kezdeményezett megbékélést tömegesen először az ötvenhatosok és az öregek haladó csoportja fogadták el. Viták Az amnesztiarendelet meglepte, nehéz helyzetbe hozta a politikai emigrációt. A jobboldal kezében levő lapok elkeseredett kampányt folytattak a hazai emigrációs politika, annak intézményei ellen, támadták az amnesztiarendeletet, kétségbe vonták a hitelét. Makacsul és szívósan állították, hogy csapda az egész, a hazalátogatókat bíróság elé fogják állítani. Amikor a tapasztalatok ezt hatástalanná tették, azt terjesztették, hogy a hazautazó fiataloknak — kettős állampolgárok lévén — le kell tölteniük itthon katonaidejüket. Az USA külügyminisztériuma érdeklődésére a magyar külügyminisztérium hivatalosan közölte, hogy az USA- ból hazalátogatókat hatóságaink amerikai állampolgároknak tekintik itt-tartózkodásuk egész folyamán. A tapasztalatok cáfolták a rémhíreket, újabb és újabb tömegek indultak út-~ nak évről évre, és a rokoni viszontlátogatások is zavartalanul folytak. Kovács Imre és néhány munkatársa kidolgozta és megpróbálta elfogadtatni a politikai emigrációval az új szakaszra — szerintük érvényes — koncepciót. A „Position paper” című helyzetelemzést New Yorkban készítették, 1964 februárjában. Ebben az iratban a kiinduló pont az volt, hogy a magyar politikai emigráció tudatára ébredt a világpolitika-új helyzetének. „A hidegháborús propaganda üres jelszavainak hangoztatásával, vagy a sokat emlegetett fegyveres felszabadítás komolytalan gondolatával nem lehetséges a kelet-európai népek problémáinak megoldása.” Az okmány szerzői a Magyar Népköztársaság helyzetének megváltozásáról, belső viszonyainak átalakulásáról, a letagadhatatlan fejlődésről írnak. Ami a gazdasági életet illeti, szerintük a rendszer engedményeket tesz a helyi és a világpiac megnövekedett követelményei miatt. „Mindez jobb lehetőséget teremt egy olyan politikai hadviselésre, amely a fokozatos, erőszak nélküli felszabadításra irányul.” A „Position paper” nyilvánosságra hozatala széles körű vitákat váltott ki a politikai emigráció lapjaiban, szervezeteiben. A horthysta centrumtól a szélsőjobboldalig elkeseredetten támadták ezt a tervezetet, azzal vádolva a szerzőket, hogy opportunista módon letértek az eddig sérthetetlennek tartott felszabadítási alapelvek útjáról, és tulajdonképpen a válságos helyzetben levő népi demokratikus rendszernek nyújtanak segédkezet, merő karrierizmusból. Az 1963-as amnesztiarendelet helyreállította a kapcsolatokat a nyugaton élő magyarság valamennyi — nem ellenséges — rétegével; lehetővé tette a hazautazást, feloldotta az ötvenhatosokat is az engedély nélküli határátlépés vétsége alól. Először csak néhány százan merészkedtek haza, de a közvetlen benyomásokból szerzett tapasztalataik hamar elterjedtek. Aki itthon járt, és viszszatért, a rémhírek eleven cáfolata voM. 1965-tőtl évente már 60—70 000 rokonlátogató kereste fel Magyarországot, közülük mind nagyobb arányban az ötvenhatosok. Ezrek és ezrek évről évre visszatérő programja lett a hazautazás. Ez meggyorsította és teljessé tette leválásukat a jobboldali emigrációról. A hazalátogatások erős vonzást gyakoroltak a szórvány magyarság minden rétegére. Az utazások ténye a nyugati magyarság közéletében egyfajta vízválasztónak bizonyult. A legtöbben családjukkal látogattak haza. Erre az időre a magyar családoknál már mindenfelé megjelent a következő nemzedék. Viszonylag magas életszínvonalat értek el, stabil munkahelyük volt, és nem utolsósorban a vágy, hogy az idegen házasltárssal történt családalapítás szilárd kereteket nyerjen, ösztönözte a gyermekáldást. A 60-as évek második felében a családok új helyzettel kerültek szembe: a magyarországi nagyszülők és a külföldi unokák nem tudtak beszélni egymással. Felmerült az intézményes megoldás szükségessége. (A hazalátogatók között voltak, akik egész éven át keményen dolgoztak, az itthon tartózkodás alatt azonban szórták a pénzt. Azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy a befogadó országban élvezett életszínvonaluk sokszorosa az itthoninak. Az ilyen viselkedésnek megvolt a negatív visszahatása. Egészében azonban a hazautazások mérlege pozitív: a rágalmak szétfoszlottak, a beutazók reális képet nyertek az itthoni helyzetről. A befogadó országok politikai vezetésének magyar tanácsadói közül mindazok, akik nem akartak beutazni, vagy nem jöhettek, elvesztették hitelüket.) Az 1956-osok többsége soha nem helyezkedett arra az álláspontra, amely a dipik magatartását a szülőföldön kialakult politikai berendezkedéssel szemben meghatározta: a negyvennégyesek nagy része ideiglenesnek tekintette, rövid átmenetnek tartotta a szocialista rendet, amely — szerintük — futó epizód az ezeréves haza életében. Az ötvenhatosok zöménél rendszer és haza nem válik el. Bár a konkrét modellt sokan nem fogadják el kritika nélkül, számukra természetes, hogy Magyarországon szocializmus épül. SZÁNTÓ MIKLÓS (Folytatjuk) 5
