Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-11-14 / 23. szám

Melegük volt, valósággal bukdácsoltak a töltésen, mert néhol kiirtották egy-egy tisztásra az erdőt, s itt mintha összeszorult volna minden meleg. Egyszerre dörrenés. Rubek főhadnagy ordítva ugrott vagy hármat, megrázkódott, tapogatta magát, nem történt baja. Papp halványan, majdnem fehéren megállóit, nem remegett, előkereste hatalmas revolverét. Üjra dörrenés, golyósivítás, mint az előbb, de fél perc múlva már Papp mérnök úr lőtt, s alig nyolc lépésre tőlük valaki fölordított, öreg muzulmán volt, legalább hatvanöt éves, előkelő ruhájú és halott. Papp mérnök úrnak jó szeme volt, biztos keze, s a vén, szegény, bolond orgyilkos egyre-kettőre jutott el a hetedik Paradicsomba.

— Forduljunk vissza — mondotta elnyomott izgatottsággal, csöndes hangon Papp, a mérnök. — Egy vasárnapra éppen elég volt a mulatság, hazamegyek, és dolgozni fogok.

Rubek főhadnagy most kezdett rettenetes riadalmából szabadulni, s egész testét elfoglalta a düh.

— Hát te meggyilkoltál egy szegény fanatikus öregembert, s haza akarsz menni rajzolni?

— Természetesen, a rajzolás és a számvetés a legjobb idegcsillapító módszer, s én nem vagyok csodatevő, hogy az öregurat föltámasszam.

— De te. te hóhér, hát miért ölted meg azt az embert? — jajgatta Rubek.

— Mert, ha időt engedek neki, akkor ő öl meg engem, vagy téged. Te nagyon szereted az életet, mely neked nagyon szép, engem hazavár Boszniából az édesanyám, és mi fiatalok vagyunk.

Haragudott most már Papp, gyors léptekkel visszaindult a tábor felé a töltésen. Nem akart beszélgetni, hátra se nézett, mára jóllakott a főhadnagy úr társaságával is. Dolgozott egy keveset, a kantinba nem ment, nem akart ma Rubekkel találkozni, s korán lefeküdt. Nagyon kedves, hűs, altató éjszaka jött, de alig aludt valamit, fölébresztették.

Rubek főhadnagy úr jött, világosságot csinált a mérnök faviskójában, sápadt volt, ingadozott, mintha részeg volna.

— Mit akarsz? — kérdezte ásítva, megzavartén, bágyadt dühvei az álmos, pocakosodó. szőke mérnök.

— Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled, nagyon gyalázatos ember vagyok, de az angyalok is elromlanának ezen a tájékon. Sok pénz van nálam, és a pénznek legalábbis a fele téged illet, ha akarsz osztozkodni.

— De hát honnan vetted azt a sok pénzt, ami olyan sok lehet, hogy berúgtál tőle?

— Én, én ... — súgta akadozva Rubek —, én visszamentem az öreg halotthoz.

— Hát visszamentéi, ez a te dolgod, ha sok pénzt leltél nála, ez a te szerencséd, jogod volt hozzá. Ez a háború, ilyen ilyenkor a törvény, őrizd meg a pénzt, az a tied, s tudod, hogy én tudok hallgatni.

Rubek főhadnagy nem mert a mérnök szemébe nézni, s már látszott, hogy indulóban van.

— Te, te... én ezt a pénzt mind odaadnám az első valamirevaló asszonynak. A fizetésemet is odaadnám neki, félévi fizetésemet, ráadásul.

— Persze, persze — ásított a szőke mérnök —, de én nagyon álmos vagyok, s pusztulj innen a pokolba.

Valahol bús nótát dalolt a táborvárosban néhány magyar baka, kívánkozót, szerelmesét. Tilos volt ugyan ilyenkor már énekelni, de mindenki helyett énekeltek, s bizonyosan nem is történt érte semmi bajuk.

A Szárcsa és Feri

Hajnalban szánnal indult a Remete-erdőnek Kiske János, a szegény. Havazással, csúnya összevissza széllel pirkadt a hajnal, s a Szárcsa köhögött. Olajmécsest tartott a gazdának az asszony topogva, míg a lovakat befogta Kiske. A Szárcsa köhögött, sovány bordái ropogtak, meleg, beteg párája torzonborzzá tette a fejét. Olyan volt a Szárcsa, mint egy hektikás öreg paraszt, akinek elvadult már a fehér szempillája is. Sopánkodott, sírt Sára asszony, s reszketve, majdnem lopva simogatta a Szárcsát. Kiske János, a szegény, pedig ragasztotta az istrángot, bele-belefújt fagyos két markába. Szidta az asszonyt, az Istent, a világot, a Remete-erdőt. Imhol a saját házában egy kis füstöt napraforgókóróval csinál az ember. Ki kell zavarni, az ólból kizavarni, a nyavalyás, kehes állatot, hogy fát fuvarozzunk másnak. És ha a Szárcsa fölfordul az úton, akkor mi lesz? Fél lóval rosszabb élni, mint fél kézzel, s pénz nincs másik lóra. Akkor a kétpengős fuvarnak is vége, s tavaszig beszorul a kunyhóba az ember. És rakásra hull a kölykeivel együtt, és a megmaradt lónak szalmát se tud adni...

Káromkodott Kiske János, de istenáldjon nélkül közibük vágott a gebéknek. Sikongott egy kicsit a szán, s elkezdett futni, mintha paripák húznák. A Szárcsa felütötte szomorú fejét, s úgy szaladt, mintha a fiatalságára emlékezett volna. Kell is szaladni: jó négy óra járás a Remete-erdő fuvaros embernek. Kiske János, a szegény, csak egy óra múlva kezdett riadni keserű, téli-hajnalos némaságából. Hogy ni, mondta hangosan, hogy az asszonynak egy jó szót se mondott. Meg a Feri kölyökről sem kérdezte meg: az is addig sikankázott a jégen, hogy most szuszogni sem tud. Kétszer fricskázta meg az éjjel is a fejét, mert olyan nyögést csinált, hogy aludni se lehetett. Nem elegen vannak a kölykök, s nem elég bajos az élet így is. Dühösen húzott végig az ostorával a rudas lovon Kiske János, a szegény. A Szárcsát kímélte, s a Szárcsa a szerencsétlen kehes, mintha csak ki akart volna futni a világból.

A Remete-erdőn felrakták a fát a Kiske János szánjára. Dél elmúlt, mikor Kiske János, a szegény, visszaindult. El is maradt a többi fuvarosoktól, akik szintén a zsidó gőzmalomnak hozták a tüzelnivalót. A Farkasvölgyben pedig átkozott hóvihar várta Kiskét, a Szárcsát és a másik lovat. A Szárcsa már úgy kocogott lomhán, gépiesen, mint egy dög. Az emelkedőnél pedig egyszerre sírni kezdett a Szárcsa, mint egy ember. Göthösen, búsan, kétségbeesetten sirt a Szárcsa, s a két első lábával letérdelt a hófúvásban. Itt fog bennünket megenni a toportyánféreg, ordította Kiske János. A Szárcsa, mintha megértette volna, kiköhögte magát izzadásig, s rettenetes erőfeszítéssel megindult. Megható volt a Szárcsa iparkodása, s csak éppen hogy nem beszélt a Szárcsa. Igaz, szegény gazdám, Kiske János, én ezt most a becsületért teszem. Kihúzom, kibírom a gőzmalom udvaráig, akkor legyen, ami lesz.

Esett a hó szakadásig, s csak az Isten és a Szárcsa tették, hogy el nem tévedt Kiske Já-ILLUSZTRACIO: KOVÁCS LÁSZLÓ

nos, a szegény. Űgyis esti nyolc óra volt, mikor Kiskéék megérkeztek. A fát lehányták a gőzmalom udvarán. Kiske János, a szegény, megkapta a két pengőt. Most már megütötte ostornyéllel a Szárcsát; siessünk. A Szárcsa fájdalmasan elnyihogta magát, és futott a szán. Messziről már azonban észre veszi Kiske, hogy nagyon világos az ő háza. A fene egye meg őket, mondja, miért nem döglenek. Hiszen kilenc órakor istentelenség mécsest égetni. S befordul a nyitva hagyott kapun, káromkodva, amiként hajnalban távozott Kiske János, a szegény. A kapu fatalpában pedig egy retteneteset botlik a Szárcsa, és felfordul. Kiske János, a szegény, ijedt kiáltással leugrik a szánról. Leragasztja jajgatva a Szárcsa istrángját. A jajgatásra egész sereg ember tódul ki a házból. Kiske istenkedik, s észre se veszi, hogy tíz mécsessel jöttek ki a házból. Hogy itt az egész rokonság, az övé, a feleségéé. Hogy az emberek ünnepélyesek, kenetesek. Elmúlt ez úgyis hamar az ünnepélyeség, a kenetesség. A Szárcsa nem tréfált, rossz tüdejével egy retteneteset trombitált és elnyúlt. Sára asszony, s az összes asszonyrokonság rívásba fogott. Jajgattak és káromkodtak a férfiak. A Szárcsa egyszerűen megdöglött. Becsületesen, komolyan, erőszakkal tartogatta a páráját a kapuig. Nem bírta tovább. A másik lovat kifogták, a szánt a színbe tolták. A döglött Szárcsát pedig a fehér havon behúzták a kis udvar közepére. Majd holnap lehúzzák róla a bőrt. Közben érkeztek szomszédok és messze lakók. Sajnálkoztak és tanácsokat adtak. A hideget senki se érezte, s volt éjfél, amikor kiürült a Kiske-udvar. Mind elmentek, a rokonok is. Kiske János, a szegény, tettvett gyászosan a fehér éjszakában. Néha kijött hozzá az asszony. Szóval éjfél után tért be a házba Kiske. Elbámult: az asztalon feküdt fehérben, sárga arccal Feri, a fia. Sára asszony pedig zokogva mondta:

— Meghalt, még délben meghalt.

Kiske János toporzékolt a kemence mellett, melyben napraforgókóró lángolt. Rázta magáról a havat, melegedett, s csak egy fertályóra múlva sóhajtotta el magát:

— Ez is.

19