Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-11-14 / 23. szám
KONDOR BÉLA Egy nem mindennapi tehetség Ne féljünk az ember teremtőképessége legnagyobbjainak fenntartott szavaktól, ha valóban érdemest illetnek. Maradandóságát Kondor Béla már rövidre mért életében, s mindössze másfél évtizednyi alkotó korszakában bizonyossá tette azok számára, akiknek szemük van a látásra, és szívükben bátorság a nyilvánvaló igazság kimondására, elfogadtatására. Hogy mekkora a kritikusok és kortársi műélvezők felelőssége, az köztudott, gyakran hangoztatott, de a kisebb vagy közepes tehetségűekkel szemben elkövetett méltánytalanságok oly megszokott kísérői a művészeti életnek, hogy ritkán figyelünk fel rájuk. A tévedés vagy késlekedés, az elmulasztott elismerés csak akkor ráz meg bennünket, ha kiemelkedő alkotót sújtott. Kondor Béla 193Í-ben született Pestlőrincen, 1949-ben érettségizett, utána villanyszerelő a Ganz Hajógyárban, az üzem képzőművész körében kezdett rajzolni. Egy tehetségkutató akció során figyelt föl rá a Képzőművészeti Főiskola két tanára. Főiskolás 1951— 1956-ban, de emberi alkata, tehetségének természete egyaránt nehezen fért meg az akkori főiskola és stílus keretei között. A festő tanszakon kezdett, de vitákat provokáló magatartása, s persze másféle művészi ízlése, ambíciója és őszintesége miatt ki akarták zárni. Akkor azonban már olyan mesterek szerették őt, mint Barcsay Jenő, Kmetty János, Koffán Károly, nekik köszönhető, hogy a főiskolát grafikusként befejezhette. S mindjárt olyan (1954—56-ban készült) diplomamunkával, a rézbe metszett Dózsa-sorozattal, mely megint csak vitát kavart. Szerencsére akadtak kritikusok (Németh Lajos), akik már azokon a lapokon fölfedezték egy nem mindennapi tehetség jelentkezését, önálló kiállítással 1960- ban mutatkozott be először, attól kezdve szinte évenként szerepelt egyéni és közös tárlatokon, itthon és külföldön, hazai és nemzetközi díjak is kísérték pályáját, s bár a rendkívüli, iskolateremtő tehetségét üdvözlő kritikák is szaporodtak, az őt megillető elismerés mégsem volt teljes, s csak 1972 decemberi, váratlan halála után mondatott ki cáfolhatatlan érvényességgel. Meglepő, mennyire hasonlóak a megkésetten elismert alkotók főbb jegyei. Köztük is talán az újdonság, a szokatlanság a legáltalánosabb, a nagy tehetségnek az a kiváltsága, ritka képessége, hogy a kor általánosan elfogadott tartalmi-formai normáinak világában egyszercsak új tartalmakat, új vagy megújított formában szólaltat meg. Kondor már főiskolás korában mohón tanulmányozta a művészettörténelem óriásait, s — kedves tanárai mellett —, olyan mesterekről tanult, mint Hyeronimus Bosch, Dürer, Rembrandt, Picasso. A mesterség tudnivalói mellett az ő példájuk erősítette, bátorította igazságszeretét, újat kereső, kísérletező szenvedélyét. Ök és az irodalomból magához közel állónak érzett William Blake, Rimbaud, Apollinaire és Ady Endre, Nagy László teljességre törő igénye kísérte végig életútján, belőlük is merített, és művészi szándékaival hozzájuk igazodott. A megszokottól való tartalmi és formai eltérés azonban nála is egzisztenciális következményekkel járt: nem egy pályázati munkáját végül a megrendelő nem fogadta el. A legnagyobbakat jellemző másik tulajdonság is sajátja volt: az igazság, a kor s benne az egyes ember és közössége (népe. társadalma), igazságainak fáradhatatlan keresése, s kimondásukban, azaz grafikai és festői ábrázolásukban való meg nem alkuvás. Emberi kapcsolataiban sem mindig tudta elnémítani érdességeit, még barátaival, szerelmeivel szemben sem, akiknek ő csak „Samu” volt, a zsenifiú — a divatnak szinte kötelező uniformissá vált, nem mutatós, kopott cuccaiban is. Rajzaival illusztrált két verseskönyvében (Boldogságtöredék, 1971; Jelet hagyni, 1975) is e jellemvonásai határozzák meg költői hangját. Noha poétaként is eredeti, a legnagyobb költőbarátok avatják egyenrangú pályatárssá, tehetsége mégis grafikusként és festőként teremtett halhatatlant. Grafikus vagy festő volt-e inkább? Mindkettőben egyformán nagy, mert a divatoktól olyannyira megszédített korunkban, ő változatlanul, meg nem zavarhatóan, el nem csábíthatóan folytatta elődei, a régi mesterek küldetéses munkáját, megtanulta tehát a mesterség minden csínját-bínját. Elég, ha legjellemzőbb képeit nézzük meg, amilyen az Emberpár, 1959; Késes ember (Gyilkos), 1959; Darázskirály, 1963; Pléhkrisztus, 1964; Férfifej, 1968; Szentek bevonulása a városba, 1971—72, vagy rézkarcai közül: Készülődés a nagy vár védelmére (Dózsa-sorozat), 1956; Romantikus tanulmányok II., 1964; Bomba, 1966. Bécsi utcai műtermében körülvette magát különféle, magacsinálta szerkezetekkel, repülőgép-modellekkel, talán hogy mélyebbre hatolhasson ember és találmányai-gyártmányai szörnyűségesen ellentmondásos drámájába, talán hogy még intenzívebben átélhesse, miért fordul az ember ellen oly sok pompásnak ígérkező eszköze, s miért annyi lelemény az embertársai elpusztítására való, egyre félelmetesebb fegyverek gyártásában. A manapság már egészen ártalmatlannak látszó magánemberi hazugságokat is gyűlölte, mennyivel inkább a milliók legyilkolására, népek irtására gyártott és felhasznált modern fegyvereket, s magát az ördögien nagy Játszóteret, a Háborút. Mennyi rajza, rézkarca és festménye üvöltő tiltakozás az emberiség legérthetetlenebb esztelensége, az erőszak ellen! Rövid életpályáján olyan művészi ábrázolását alkotta meg korának, kortársainak, hogy műveit nem nézhetjük megrendültség nélkül. Már életében több külföldi szereplésével (Lugano, New York, Párizs, Tokió, Säo Paulo, Bécs. Zágráb) igazolta, milyen figyelemre méltó mestere ő a jelenkori magyar s egyetemes művészetnek. GERGELY MIHÁLY 16
