Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-11-14 / 23. szám
NEGYEDSZÁZAD I. I960 tavaszán történt, de mintha ma lenne az a nap. Nehéz feladatra vállalkoztam: Szakosíts Árpádtól, a nagy múltú politikustól, a remek, tapasztalt szerkesztőtől kellett átvennem a Magyar Hírek irányítását. Ahhoz, hogy megtegyem az első lépéseket, meg kellett ismerkednem a lap olvasóival, akiknek kimondott és kimondatlan kérdéseire válaszként készült - és ma is íródik - a lap minden cikke. Új volt számomra minden. Annyit tudtam csak, hogy a hazai olvasókon kivül többségükben a világban szétszórtan élő magyarok olvassák írásainkat, olyan egykori kivándorlók, akik fejlett, gazdag, polgári berendezkedésű országokban élnek már évtizedek óta, és a kisebbség az, amely fejlődő, szegény államokban talált otthont. És sok tízezren vannak olyanok, akik csak nemrég távoztak el Magyarországról. Túl közel volt még 1956. Tudtam, hogy olvasóink messze vannak a szülőföldtől - sokan nemcsak földrajzilag -, elszigetelten tőlünk, hanem számosán indulatokkal telve állnak szemben mindazzal, ami ezekben az években - 1956. és 1960. között - Magyarországon történt. Szeretném feleleveníteni közös sorsunkat, együttes történetünket, kedves olvasóink. A világért sem szeretnék begyógyult sebeket felszaggatni, fájdalmat okozni. Úgy érzem azonban, tanulságos lesz visszalapozni erre a negyedszázados történelemre. Helyes és szükséges néha megállni, visszapillantani a megtett útra; magunknak és barátainknak is hasznos és fontos, hogy lássuk, jó volt-e az irány, jól működött-e az iránytű, a tájolási tudományunk, és ennek alapján bízhatunk-e abban, hogy ítélőképességünk, szemünk és műszereink jól vezetnek a következő negyedszázadban is, nem tévedünk el a sokszor ködös, útvesztőkkel, szakadékokkal teli, veszélyes tájakon. Résztvevői vagyunk, cselekvő alanyai e negyedszázadnak a fájdalmas kezdetektől a megszenvedett egyetértésig. A szorongó félelemtől, amikor alig merték vállalni a Magyar Híreket, a mai természetességig, amikor a lap meghitt jó barátként kopog be kéthetenként a családi otthonokba. Lapozzunk vissza, induljunk el együtt 1955-től, a tragikus események előzményeitől, hogy világossá váljon, mi történt és miért történt minden 1956 őszi hónapjaiban. Miért kerülhetett sor arra, hogy a felszabadult, lelkesedéssel tele néhány év után a szocializmust építő országból kétszázezres hullám csapott át a határokon. | Q C C decemberében Magyarország az ENSZ tagja lett. A világ fellélegzett, hogy a hidegháborús jégkorszak után beállt az olvadás. Joggal éreztek az emberek megkönnyebbülést, mert Genfben csúcstalálkozó zajlott le, a négy nagyhatalom vezetői először találkoztak a háború befejezése óta. Magyarországon örömmel fogadták a világszervezet tagságát: „Közvéleményünk nemcsak azért köszönti hazánk és több testvéri népi demokratikus ország felvételét, mert ez indokolt és jogos nemzeti kívánságokat vált valóra, hanem azért is, mert tudja: ez a lépés elősegíti a nemzetközi helyzet kedvező alakulását” — írta az ország vezető lapja. Egy cikkében — nemrég — Péter János nyugalmazott külügyminiszter arról írt, hogy ez a korszak a feszültségek és enyhülések hullámzásának időszaka volt. A hidegháború nem szűnt meg, hiszen 1956 januárjában Dulles, az USA külügyminisztere egy tanulmányában meghirdette „a háborús szakadék szélén táncolás” politikai koncepcióját, sőt az atombomba bevetésével is fenyegetőzött. Magyarországon is feszült volt a helyzet. Az SZKP XX. kongresszusának megrázó leleplezései és új politikai elveinek hatása nyomán Rákosi Mátyás és Nagy Imre csoportjai között kiéleződött belső harcok és a bomlás jelenségei arra késztették a politikai emigráció minden irányzatát, hogy felkészüljön a várható fejleményekre. És ezzel már érintettük az 1956- os ellenforradalom négy fő okát. Rákosi Mátyás csoportja a hidegháborútól megrettenve, siettetni akarta a gazdasági, politikai fejlődést. Túlfeszített ötéves tervet készítettek, amelyhez a mezőgazdaságtól, a fogyasztási iparoktól vonták el az erőforrásokat, a dolgozók életszínvonala visszaesett. A gazdasági válságot politikai krízis követte és súlyosbította. Ez a csoport az osztályharc „feltétlen éleződése” hibás koncepcióját hirdette; politikájuk megsértette minden társadalmi réteg érdekeit, elidegenítette a tömegeket. Ellenséget kreáltak ott is, ahol nem volt: a pártban, és ennek eredményeképpen kivégzés, börtön lett a sorsa sok derék hazafinak, a haladás, a szocializmus számos kipróbált harcosának is. Ezek a súlyos tévedések és bűnök tették lehetővé később Nagy Imre és hívei szervezkedését és növelték nagyra ennek az irányzatnak a veszélyességét. A régi rend visszaállítását szorgalmazó emberek ezért nyerhettek teret és ezért számolhatott a nemzetközi imperializmus a hazai rendszer bomlásával, felismerve, hogy Magyarország a szocialista világrendszer gyenge láncszeme, így azután a Nyugaton működő széteső, erőtlen, belső harcokba merült politikai emigráció is lázasan készülődhetett a fordulatra. 1956 elején jelent meg Kovács Imre tanulmánya, amelynek már a címe is jellegzetes: „Kijózanult emigráció”. Kovács szerint el kell vetni a régi „háborús felszabadítás álláspontját, mert a fellazítás a helyes út”. Cikkében felvetette az úgynevezett szakszerűségi kérdést. Ezzel egyrészt világossá tette, hogy várakozásuk szerint egyre nagyobb lehetőségeket látnak a politikai fejlődés alakulásában, másrészt hadüzenetet küldtek a rivális jobboldalnak. „Csak a demokratikus politikusok léphetnek fel egyenrangú tárgyaló partnerként otthon, mert velük nem a bűnös múlt, a Horthy-rezsim térne vissza.” Gondolatmenetét így fejezte be: „Olyan csoportot kell összeválogatni, amely mint hivatalnok-kormány, alkalomadtán elláthatja a szakszerű vezetést.” Nemsokára Nagy Ferenc is megszólalt. Cikkében valóságos programot adott, és írásának hangja jelezte, hogy már a robbanásra érett, otthoni állapotokkal is számolt. „Egy szabad országba akarunk visszatérni, ahol otthon maradt honfitársainkkal együtt közös erővel munkálkodhatunk a magyar nép által remélt, igazságos berendezésű társadalomnak a felépítésén, amelynek körvonalait mi, a nyugati világban élve, ma talán jobban meg tudjuk határozni, mint ők.” Az egész jobboldal felháborodott cikkekkel válaszolt. Aztán bekövetkezett 1956 októbere; az események elsodorták a vitákat. A jobboldal — elsősorban a Szabad Európa Rádiónál — a maga módján kapcsolódott bele az eseményekbe. A felkelés leverése után jelent meg Nyugaton a magyar emigráció új nagy tömegű hulláma. Néhány évvel ezelőtt Szépfalusi István egy írásában azt közölte, hogy 1956—57-ben 211 726 ember kért menedékjogot. A menekültek hatalmas tömegében minden réteg képviselve volt. Jöttükre megmozdult — mint a korabeli lapokban olvashatjuk — a befogadó országok társadalma és a magyar etnikai közösség egyaránt. A fogadtatás tüntetőén meleg volt, bőséges gondoskodással. Az USA- ban például gazdasági fellendülés volt, kellett a szakképzett munkaerő. Ez biztosította az 56-os hullám zökkenőmentes beilleszkedését, és viszonylag rövid idő múlva már nem volt szükségük a magyar intézmények konfliktuscsillapító szerepére. Az öregek csodálkoztak az újonnan érkezettek igényein, és haragudtak is, mert sokan az érkezők közül mindent azonnal akartak, hitelbe vettek mindenféle árut, és élvezni akarták rögtön mindazt, amit a jóléti társadalom nyújtani tudott. A háború utáni menekültek először örömmel fogadták az 56-osokat, mint politikai magatartásuk igazolását. természetes szövetségeseiket a hazai rendszer ellen. Csodálkoztak is, mert az 56-osok közül sokan visszamentek Magyarországra, és haragudtak is, mert az újak a magyar egyesületekből gyorsan kiváltak, sokan szakmai karriert akartak, beilleszkedtek. Közben itthon a fegyveres harcok után a politikai feszültség néhány hónapja következett, majd a lassú megbékélés tavasza, a felejthetetlen május 1-i gyűlés Budapesten, amikor a nehéz lázakból felocsúdó emberek megkönnyebbülten és gyógyultan örültek a békés tavasznak, az új reményeknek. Az ENSZ-ben napirenden tartották az úgynevezett magyar kérdést, miközben itthon az alkotómunka nyugodt mindennapjaiban világossá vált, hogy idegen szándékok szeretnének gáncsot vetni a magyar népnek. 1960-ban Kádár János felszólalt az ENSZ- közgyűlésen. „Mindenki nagyon jól tudja, hogy az 1956-os magyarországi események a történelem által lezárt, túlhaladott kérdések, és a múlt problémái közé tartoznak. Az úgynevezett magyar kérdés az ENSZ közgyűlésén és bizottságaiban nem 'volt más, mint hidegháborús célokat szolgáló áskálódás és rágalomhadjárat.. . Vannak, akik tájékoztatást kérnek a magyarországi helyzetről. Valóban lenne itt olyan ember, aki ne tudná, hogy nálunk évek óta törvényes rend van, és olyan rendezett közállapotok uralkodnak, hogy azokat nem egy kapitalista ország megirigyelhetné? Aki viszonyainkra kíváncsi, jöjjön el hozzánk, és nézze meg saját szemével, mi a helyzet hazánkban.” A hisztéria fenntartása szerves része volt az ellenséges politikának, a diplomáciai hadjárathoz szolgáltatta a szükséges tömeghátteret. A szilárd belpolitikai helyzet és a békés külpolitika alapján formálódott ki ebben az időszakban az úgynevezett emigrációs politika is. Igyekeztünk hazatelepíteni a megzavarodott, világgá futott emberek közül mindenkit, aki erre kész volt. Ehhez kellett megteremteni a szükséges intézményi kereteket: így került sor a Magyarok Világszövetsége, majd 1959- ben a Magyar Hírek újjászervezésére. ötvenezer csalódott ember tért vissza — viszonylag rövid, egy-másfél év alatt. A kintmaradtak egyrésze nem döntött: sokan előbb világot akartak látni, utazni akartak. Egy nagy tömegű csoport várakozási álláspontra helyezkedett. Tagjai féltek a Rákosirendszer visszatértétől és a befogadó országok reagálásától az átmeneti időben, amíg hazatelepülési szándékuk realizálódik. Volt egy nagy csoport, amely hazatért volna, de a megtorlástól félt. 1962-ben a magyar kérdés lekerült az ENSZ napirendjéről. Itthon emelkedett az életszínvonal, a mezőgazdaságban is létrejöttek a szocialista termelési viszonyok. A különböző társadalmi rétegek hazafias egysége tovább erősödött, elhangzott Kádár János sokat idézett politikai elve: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” A magyar vezetés megbékélésre törekedett a nyugati magyarság nem ellenséges rétegeivel. Az 1963-ban kiadott amnesztiarendelet lezárt egy történelmi szakaszt, és a kapcsolatok fejlesztésének széles lehetőségeit nyitotta meg a nyugati magyarság és a szülőföld között. SZÁNTÓ MIKLÓS (Folytatjuk) 5
