Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-10-31 / 22. szám

GÁBOR ANDOR Ellopom a kabátomat Vidékre kellett utaznom teg­nap hajnalban. Vidéken hi­deg van, vidéken nem le­het városi télikabátban járni. Megállapodtunk a barátom­mal, akivel utazandó voltam, hogy reggel fél hatkor találkozunk a Csésze kávéházban. Ö odahoz ma­gával egy szép, kurta bekecset, azt veszem fel, és úgy megyek vidék­re. Hozta is a barátom a bekecset, föl is vettem, indulni is akartunk, mikor fölmerült a kérdés, hogy mit csináljunk a városi téiikabá­­tommal. Haza már nem vihetjük, arra már nincs időnk, de majd be­tesszük a ruhatárba, és este, ha megérkezem, bejövök érte a kávé­házba és hazaszállítom. Azonban reggel fél hatkor nincs még ruhatár a Csésze kávéházban. Sebaj, odaakasztom a kassza mellé a télikabátot, szólok a kasszáskis­­asszonynak, hogy néha nézzen oda, megvan-e még, majd bejövök érte. Elutaztunk vidékre, jól érez­tük magunkat vidéken, és este be­mentem a Csésze kávéházba a ka­bátomért. Odamentem a kassza mellé, leakasztottam a szegről, fel­dobtam a vállamra, és menni akartam vele. — Nana — mondta a hátam mögött egy hang. Megfordultam. Egy pincér volt. — Hova viszi azt a kabátot? — Hazaviszem. — Maga csak úgy mirnix-dirnix leakaszt egy kabátot a fogasról, és el akarja vinni? Ez jó. — Hát persze hogy el akarom vinni. Az én kabátom. — A maga kabátja? Magán már van egy kabát, barátom. Tegye csak le szépen azt a kabátot, és gyerünk, gyerünk. Én nem csapok lármát, én jó ember vagyok. — De tessék megérteni: reggel hagytam itt a kabátomat. — Ne vicceljünk. Most az egy­szer nem sikerült. Ennyi az egész. Próbálja másutt. — Ejnye na! Csak elvihetem a saját kabátomat! — Hogyne, ha elkéri attól, aki­nek adta reggel. De fiatal a mese. A kassza felé fordulok. Ott most egy másik nő ül. Megnézem a fő­pincért. Az is más. Mindenki más, mint reggel volt. — Az Isten áldja meg magát. Hogy jutok én a kabátomhoz? — Nézze. Ha igaz, amit mondott — de leteszem rá a főesküt, hogy nem igaz —, akkor bejön holnap reggel fél hatkor, és megkapja a kabátját. De most ide a kabátot, mielőtt szólok a rendőrtisztviselő úrnak. Látja, ott ül a sarokban. Jobb, ha gyorsan meglép; a rend­őrtisztviselő úr biztosan ismeri magát. Nem az első kabátja ez magának. Ezen nincs mit gondolkodni. Visszaadtam a kabátomat, és szép csendesen kimentem a Csésze ká­véházból. Beállítottam a vekkert tegnap ötre, de mikor felébresztett, alig néhány órai alvás után, úgy gon­doltam: képtelenség ötkor felkel­nem a saját, jól megérdemelt ka­bátom miatt. Nevetséges. Csak hozzá tudok jutni másképp is. Hi­szen az én kabátom! Aludtam tovább. Délután lementem a kávéház elé. Benéztem a nagy tükörabla­kon át. Megint a másik személy­zet. Ott lóg a kabátom a kassza mellett. De ott forog az a pincér is, aki tegnap „elcsípett”. Ahogy reg­gel lehetetlennek éreztem, hogy meg ne kapjam a saját kabátomat, úgy éreztem most annak a lehetet­lenségét, hogy megkapjam. ILLUSZTRÁCIÓ: KAJAN TIBOR A kávéház előtt kuncsorgott egy kissé kopottas fiatalember. Csak úgy zakóban játszotta a novem­bert. Szóltam neki: — Akar egy forintot keresni? — Akár kettőt is. — Látja azt a télikabátot a kassza mellett? (És mutattam.) — Látom. Jó kabát. — Kap egy pengőt, ha kihozza. — Tipp-toppra itt leszek. Az ifjú bement, kicsit lézengett a kávéházban, aztán, mikor senki se nézett oda, felakasztotta a ka­lapját a kabátom fölé, aztán me­gint lézengett egy kicsit, majd in­tett egyik pincérnek, a fogas felé mutatott, és láttam a szája mozdu­latán, hogy mondja: — A kalapomat meg a kabáto­mat. A pincér hozta, ráadta, az ifjú öt krajcárt nyomott a markába. És jött kifelé. — Köszönöm •— mondtam neki. — Odább, odább! — felelte az ifjú. — Csak nem gondolod, hogy egy pengőért csórok neked egy ka­bátot? És jóízűen nevetett. És ment a sarok felé. És közben beszélt: — Gyere ki a Teleki térre, ott majd osztozunk. — De barátom ... — Ne maszlagolj. Gyere ki. Húsz pengő neked is jut belőle. Jó kabát. De ha murizol, szólok a rendőrnek. Makogtam. Nem akartam elhin­ni, hogy a fordulat komoly. A villamos éppen indult. Az ifjú felugrott. Én utána. Ö azonban hátrabökött a könyökével: — Nem látod, hogy teli van? Visszazökkentem a kövezetre. A villamos elment. Konflison mentem ki a Teleki térre. így megelőzöm. Az igaz. De a Teleki tér nagy, sok a ruhásbolt. Egy óra múlva akadtam rá a ka­bátomra. Hatvan forintot kértek érte, és ezt mondták: — Uraságodnak még életében nem volt ilyen nagyszerű kabátja. Ez a szilszkingallér, ez maga meg­ér rajta negyven pengőt — béké­ben! Hát még most! Tessék elhin­ni, direkt ingyen kapja uraságod ezt a ragyogó darabot. És ötven forintért ideadta. Most már elhiszem, hogy jó ka­bát. Olyan jó, hogy ezentúl vidék­re is magammal viszem. 28

Next

/
Thumbnails
Contents