Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-10-31 / 22. szám

LÁSZLÓ GYULA

MÓRA FERENC

A cinege cipője

Vége van a nyárnak, Hűvös szelek járnak, Nagy bánata van a Cinegemadárnak.

Szeretne elmenni, ő is útra kelni,

De cipőt az árva Sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz, fához, Szalad a vargához, Fűzfahegyen lakó Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,

Nem ér rá most arra, Mert ö most a csizmát Nagy uraknak varr ja.

Darunak, gólyának,

A bölömbikának,

Kár, kár, kár, nem ilyen Akárki fiának!

Daru is, gólya is,

A bölömbika is,

Ütra kelt azóta A búbos banka is.

Csak a cinegének szomorú az ének:

Nincsen cipőcskéje Máig se szegénynek.

Keresi, kutatja,

Repül gallyról gallyra:

— Kis cipőt, kis cipőt! — Egyre csak azt hajtja.

ILLUSZTRÁCIÓ: LUX KATA

Markalf kazla

Fosztogatta, zsarolta a török a magyart másfél évszázadon át, ahol csak tudta. A magyarok pedig igyekeztek kijátszani a törököket: pénzben, természetben minél kevesebbet adózzanak nekik, ha már országukat nem tudták megvédeni tőlük. így volt ez szerte az országban mindenütt, ahol a bőbugyogós turbános török volt az úr. így volt ez Perkátán is, ahol ugyan nem ült állandóan a nyakukon az ellenség, de azért nem feledkezett meg róluk. A vidék kormányzásával megbízott pasa időről időre elküldte a maga emberét, hogy követeléseit behajtsa az apró viskóikban nyomorgó parasztokon, akik vész idején a környező mocsaras nádasokba menekülve húzták meg magukat, de amint békésebb napokat reméltek, ismét visszatértek házaikba, földjeikre dolgozni. Tudta ezt a török, s azt is tudta, ha odamegy, nem távozik üres kézzel, a perkátaiaktól mindig megkapja a kivetett adót.

Sok rét volt arrafelé, ízes, zamatos szénát adó kaszáló, a töröknek meg sok lova, a sok ló pedig rengeteg szénát eszik, így aztán a falubelieknek szénával kellett adózniok. Nem szívesen engedelmeskedtek, de nem tehettek egyebet. A pasa embere évről évre megjelent, és követelte a kazal szénát. Még ha csak követelte volna. De gyalázta is őket.

— Átkozottak! Csak ennyit hordtatok össze? — elégedetlenkedett a kazalra mutatva. — Tudjátok, hány lova van a pasának?

— Nem tudjuk. Bizonyosan sok. Tartsa meg őket a ti istenetek sokáig — alázatoskodott a falu bírája. — De hidd el, uram, ennél többet nem tudunk adni. Lépd végig! Egy lépéssel sem rövidebb a kazal, mint amennyit tavaly követeltél.

— De a magassága ... — méregette szemével a török a kazlat.

— Megraktuk becsülettel.

— Na jó! Jövőre tíz lépéssel hosszabbat rakjatok! De hallod-e, bíró! A magaságból le ne csaljatok, mert a fejedet vétetem.

így ment ez évről évre. Mindig nagyobb kazlat követelt a török. A falubelieknek végül már alig maradt valamicske szénájuk. Mégsem volt megelégedve soha.

— Mi lesz velünk? — sóhajtoztak kaszáláskor a férfiak, szénaforgatáskor az asszonyok. — Ha ez így megy tovább, nem nő annyi fű a határban, amennyit el akarnak hordani innen.

Mit kellene tenni? — töprengett ez is, az is, végül egy Markalf nevű atyafinak különös ötlete támadt.

— Ne a völgyben hordjuk össze az idén a szénát, hanem valamelyik dombon. Alulról nézve a kevesebbet is nagyobbnak látja majd a török — okoskodott a falugyűlésen. Mindenkinek tetszett a ötlet, csak a bíró húzogatta a nyakát.

— Mi lesz, ha a török rájön a csalafintaságra? — aggodalmaskodott, a fejét féltve.

— Dehogy jön rá — nyugtatták a többiek. Végül a bíró beadta a derekát, s mikorra jött a török, kikövetelt járandósága kazalba rakva már az egyik domb tetején magasodott.

— Bíró! Hol a szénám? — állt meg a falu vezetőjének háza előtt. — Hadd látom, hogyan akartok becsapni? — hangoskodott szokása szerint.

— Azonnal odavezetlek, uram — szólt tisztelettel. Közben a török arcát kutatta, hogy leolvassa róla, milyen kedvében van, marad-e a feje, vagy viszik a szénával együtt. De arról bizony nem sokat tudott leolvasni.

Mentek a határba, elöl a bíró a pasa emberével, nyomukban a falu apraja-nagyja. Mindenki hallani, látni akarta, mit szól a török a kazalhoz, nagy hasával hogyan mászik föl a dombra.

Odaérve mutatja a bíró « kazlat.

— Miért nem a szokott helyre raktátok? — mordult rá turbánja alól a török.

— így nem áll meg alatta az esővíz, és jobban átjárja, kiszárítja a szél, ízesebb szénát ehetnek a tiszteletre méltó pasa lovai — ravaszkodott a bíró.

Bárhogy gyanakodott is a török, hogy valami turpisság van mögötte, ezt nem lehetett kifogásolni. Ha egyszer a pasa lovainak érdekében történt, hát rendben van. Csak maguknak csináltak vele több munkát, hogy előbb fölcipelték, majd lehordják onnan a rengeteg szénát — pislogott föl a dombra, szemével méregetve a kazlat

Szótlanul nézte, vizsgálgatta a török egy ideig, a bíró egyik lábáról a másikra állt, szerette volna már tudni, rakhatják-e a szénát a szekerekre, s mehet-e haza békével, vagy viszik a pasa elé.

— Aztán megvan-e, amennyit kértem? — szólalt meg végül a török.

— Győződj meg róla uram! Lépd végig a kazlat széliében, hosszában, ahogyan szoktad — alázatoskodott karját széttárva a bíró közben szeme sarkából a pasa emberének pocakját méregette reménykedve.

Állatihoz fohászkodva nekiindult a török hordónyi hasát cipelve szuszogva igyekezett fölfelé, hogy teljesítse kötelességét.

Végem van — gondolta a bíró, s legszívesebben elinalt volna, hogy a bőrét mentse, de nem lehetett, körülötte ácsorgott az egész falu, s amikor megválasztották, megígérte: jóban, rosszban kitart mellettük.

Nehéz lett volna megállapítani, a török turbánja vagy a bíró süvege alatt gyülekezett-e szaporábban a homlokukon kiütköző verejték.

Alig tett azonban néhány lépést a török, megállt, fújt egyet, újra fölnézett a dombtetőn magasodó szénakazalra, s úgy találta, nem hazudik a bíró, csakugyan nagyobb, mint az előző évben volt, minek gyötörje magát a mászással.

— Jól van, látom már, szép nagy kazallal kedveskedtetek a pasának, gondom lesz rá, hogy tudomást szerezzen róla — kiáltott le a bírónak, és nehogy a hasa szégyenszemre orra buktassa, lassan óvatosan visszaballagott.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel a bíró. De nemcsak ő, az egész falu. Jöttek is nyomban a szekerekkel, vitték a szénát, ahová a török parancsolta. Komoran hajtották a szekerek elé fogott ökrökét, lovakat. Csak befelé mosolyogtak. Rászedték a pasa emberét, soha ilyen kevés szénát nem fuvaroztak még adóba a megszálló töröknek, mint akkor.

Sok év lepergett azóta. Réges-régen kitakarodott a török az országból. A domb azonban, amelyre azt a híres nevezetes szénakazlat rakták, ma is áll. A furfangos paraszt emlékére Markalf kazla a neve.

23