Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-10-17 / 21. szám

Az asszony csupa ideg volt, homlokán a vékony, kék ér nyugtalanul lüktetett, s az ajka untalan kicserepesedett, míg a férfi csöndesen olvasgatott a teraszra kitett tengerparti kosárban. Jómódú emberek voltak, ez nemcsak a tengerparti kosárról, hanem a lakásról is látszott, amelynek ezüst tárgyai, régi festményei, sárgarézveretes bútorai előkelő, meleg hangulattá tömörültek. A villa egyszerű, de nagyon csinos volt, kettős fedél ült rajta, mint a régi kastélyokon, míg az áttört függönyök, a sárga faredőnyök, az izzólámpák és a ház mellett álló kis motor az új időket hirdették. A kertben tiszta vászonnadrágban, komoly arccal egy nagykalapos kertész locsolgatott, odább a foxterrierek ugráltak. Minden tiszta és rendes volt, mintha most fényezték volna be.

A teraszon ülő pár, mint látható, párbeszédet szakított félbe. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi hagyta abba — udvariasan elvágta a vitatkozást, s kezébe véve az újságot, nyugodtan olvasgatott. Az asszony azonban ideges volt, mint rendesen, akármilyen csekélységről volt szó. Most is apróságokról beszéltek, a szép hölgy szemrehányást tett a férjének, amiért csak kutyákkal és lovakkal tud foglalkozni, a férfi pedig azt vitatta, hogy a kutyákban és lovakban több jellem van, mint az emberekben. Az emberek ugyanis mind hiúk, az állatok ellenben őszinték. Hiú az egyik ember a szépségére, a másik a vallására, a harmadik a ravaszságára, a negyedik a dinnyéire, az ötödik a gyerekeire, sőt olyan is van, aki a gazságával hivalkodik. Az asszonyt mindig felizgatta az ilyen fejtegetés, mert meg volt róla győződve, hogy az ura ingerkedik vele. A férje, úgy vélte, kitalálja ezeket a dolgokat, hogy mentegesse végtelen szárazságát és örökös kynológiai érdeklődését. Egyenesen meg is mondta neki, hogy unalmas embernek tartja, s maga se tudja, miért szereti. A férfi ilyenkor nevetett, s megsimogatta szép, fekete szakállát, amely mint a sötét acélpenge csillogott.

— Egyébként — szólalt meg egyszerre II- lenczi —, be fogok önnek mutatni egy érdekes embert, akihez, ha megunt, férjhez mehetne. Most jut ugyanis eszembe, hogy reggel találkoztam Marjai főhadnaggyal.

Az asszony idegesen kapta föl a fejét.

— Hagyjon nekem békét ezekkel a novellái alakokkal! Marjai főhadnagy ... ez már előre úgy hangzik, mint egy elbeszélés címe. A főhadnagy összetör minden szivet, s aztán lelövi az asszony férjét. Alapjában pedig Marjai főhadnagy késsel eszi a halat.

A férfi mosolygott.

— Marjai főhadnagy, kivétel a szabály alól. Marjai agyonszúrta a feleségét, ki őt megcsalta.

Az asszony meglepve nézett az urára.

— Ez az a Marjai, akiről az újságok annak idején annyit írtak? Azt mondják, hogy az udvarlót is lelőtte?

— A házibarát csak úgy szabadult meg, hogy egy szekrénybe bújt, s nem engedte az ajtót kinyitni.

— Érdekes ember — szólt az asszony. — Ez, lássa, őszintén véleményt mondott. Itt lakik?

Illenczi kinézett a kosárból.

— Éppen erre jön. Vagyok vele olyan jó viszonyban, hogy fölhívhatom. Együtt szolgáltunk Krakkóban.

Tíz perc múlva Marjai főhadnagy, egy nyurga, angol bajuszú úr, beállított a szobába. Nem volt egyenruhában, a hadseregtől az emlékezetes eset után megvált, s ma már alig valami sejtette az egykori katonát. Egyszerűen, de választékosán volt öltözködve, azonban az ujján nagy, kirakatba való ékszerek csillogtak. Modorán bizonyos öntudat ömlött el, a tekintetében is volt valami követelő, mint azokéban, akik tudják, hogy valakik, s megkívánják, hogy a világ is tudomást vegyen róluk. Nála az okot rá egykori gyilkossá-Lovik Károly (1874-1915)

Budapesten született, tehetős polgári családból származott; apja ügyvéd volt, s fiát is jogásznak szánta. Anyja korai halála következtében gyerekkorát és ifjúságát a Felvidéken és Erdélyben (Eperjesen és Kolozsváron) töltötte rokoni családoknál, majd visszakerülve Pestre, első A n y e g i n-forditónk, Bérczy Károly lapjának, a Vadász és Versenylapnak lett a munkatársa, s gyerekkori szenvedélyének beteljesüléseképpen lótenyésztéssel foglalkozó szakember. „Gyerekkorom óta nagy szeretettel foglalkoztam a lóval - írta egyik vallomásában -, vele tudtam érezni, gondolkodni, örömmel töltött el ha csodálatos életére pillanthattam, a ló hátán éltem át legszebb óráimat.” (gy lett belőle „kettős életű író”, ahogyan Kiss József jellemezte, mert ezt a „nagyon magányos, gőgös és szomorú embert" (Illés Endre szavai), noha vagy tucatnyi könyve jelent meg, regények és elbeszéléskötetek, szinte haláláig elkerülte az irodalmi siker. A Hét szerkesztője is abból az alkalomból közölte állandó munkatársának fényképét a lap címoldalán, amikor a Lövik vezetése alatti istálló telivérje megnyerte a Szent István-dijat. De Lövik mindezt nem bánta, mert nem akart a tollából élni: „Sokat foglalkoztam a lótenyésztéssel, az utóbbinak köszönhetem, hogy nem kellett a napi kenyérért küzdenem. Ezért talán úgy írtam, ahogy saját ízlésem, s nem ahogyan mások igényei megkívánták..." Félelmetesen ismerte a századvég arisztokratáinak életét, az agarászó, vadászgató, s ezer holdakat elúsztató dzsentrivilágot, s írásaiban szinte Móricz Zsigmond kegyetlen realizmusát előlegező szemlélettel ábrázolta tapasztalatait. Életének megközelíthetetlen kettőségére jellemző az is, hogy - mint Szini Gyula irta meg róla a Nyugatban - „Tisza Istvánnal órák hosszat el tudott vitatkozni egy-egy angol szó etimológiai jelentésén" (ami nem cscda, mert úgy ismerte Londont, mint a tenyerét, hiszen állandóan odajárt versenylovakat vásárolni), hogy othon volt az előkelő-irigyelt bécsi Jockey-klubban, hogy Szemere Miklós körében forgott, de ugyanak- kor a Demokrácia nevű szabadkőműves-páholynak is a tagja volt, s amikor merész Rákóczi-könyve miatt a fiatal Szekfű Gyula ellen országos hajszát indítottak, a meghurcolt történész mellé állt. Negyvennyolcról tervezett nagy történelmi regényt, Görgey csillag a címmel, amit már nem tudott befejezni: a látszólag makkegészséges, kisportolt szervezetű férfi hirtelen meghalt, negyvenkét éves korában. „Ködlovag” volt ő is; életművének máig eleven lélektani és társadalmi realizmusát csak mostanában ismeri föl utókora.

D. M.

A gyilkos

ga adta, azóta, hogy az eset megtörtént, az előbbi udvarias ember követelőző lett, fürdött a népszerűségben, s lenézett mindenkit, aki nem képes rá, hogy a feleségét leszúrja.

Meghajlott az asszony előtt, s helyet foglalt az egyik angol székben. Látszott, kíváncsi rá, vajon Illencziné tudja-e, hogy kivel beszél. Mikor az asszony megmondta, hogy már hallotta a hírét, elmosolyodott, mint a művész, ha előző esti sikeréről beszélnek, és megelégedetten, bár alig észrevehetően biccentett a fejével.

— Meg kell önnek mondanom — szólt az asszony —, hogy igen érdekes embernek tartom. A halál az Isten joga, az az ember, aki

magához ragadja e hatalmat, bizonyos mértékben Prométheuszra hasonlít.

— Minden bizonnyal! — vetette közbe Illenczi.

— Marjait azóta népszerűség is veszi körül. Úgy mondják, sok virágot is arattál ezen a réven?

— Bizonyos, hogy az embereket, bár ez kissé mosolyogni való, de érdekli személyem!

— vette föl a szót élénken a főhadnagy. — Amerre járok, mindenütt megcsodálnak, s a hátam megett összesúgnak: „Ez az a főhadnagy? Ez ölte meg a feleségét? Nem zárták be?”, és így tovább. Úgy látszik, a világon még ritkák az olyan emberek, akik képesek a becsületüket megtorolni. Véleményem szerint csak az férfi, aki hasonló esetben hasonlóan jár el. Nemde?

— Feltétlenül! — bólintott Illenczi. — Kár, hogy a katonai pályád ez eset miatt félbeszakadt. Emlékszem, annak idején szerettél matézissel foglalkozni. Nem mennél a mérnöki pályára?

Marjai intett a fejével.

— Ó, nem, az nagyon unalmas dolog ... Egyébiránt, hogy a tárgynál maradjak, gyilkolni tulajdonképpen szép dolog. A teremtés is nagy, ám nemde a rombolás is? Isten megalkotta a hegyeket és tengereket, de nagyobb munkát végez majdan az, aki eltörli a hegyeket és a tengereket. Én minden gyilkost megértek, mert értékelni tudom a bátorságot, amelyet tette elkövetésében kifejt. A legtöbb ember gyáva, és e gyávák többsége teremtette meg a törvényt, amely tiltja a gyilkolást. Holott a természetben minden leöli a másikat: a sas a nyulat, a tigris a bárányt, a vidra a halat, a pók a legyet, a nap a sötétséget, a nyár a telet. Ez az én külön filozófiám.

— Érdekes ... — szólt Illenczi, míg az aszszony csöndesen ült, s a vendég vonásait vizsgálgatta. Hideg, komor vonások voltak, mintha belemarták volna magukat az arcbőrbe.

— Azonban szükségesnek érzem, hogy figyelmeztesselek valamire.

— Parancsolj! — szólt a főhadnagy kissé kelletlenül, amiért ismét kizavarták elbeszélése sodrából.

— Tulajdonképpen mosolyogni kell rajta.

20