Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-10-03 / 20. szám

A Magyar Népköztársaság Művelődési Minisztériumának képviseletében kaptam szót, de hadd higgyem: személyes jogon is Munkám úgy hozta, hogy idehaza kezdettől részt vehettem az anyanyelvi mozgalom szervezéseben. és úgy érzem, hivatalos szerepemen túlmenően is közöm van mindahhoz, ami a mozgalomban, a mozgalomért történik.

Ebben a kettős minőségemben köszöntöm tehát a IV. Anyanyelvi Konferencia minden résztvevőjét. Külön is külföldről érkezett vendégeinket, mindazokat, akik hazánk határain t ul úgy őrzik hűségüket anyanyelvűnkhöz, kultúránkhoz, hogy annak terjesztését is küldetésüknek tekintik. Nagyrészt az ő áldozatos munkájuknak köszönhető, hogy jó évtizede indult mozgalmunk immár szép eredményekkel igazolta létét. Magatartásuk, szolgálatuk éppen ezért tiszteletet és megbecsülést érdemel mindenkitől, akinek szívügye a magyar nyelv és kultúra sorsa. Tudjuk: ezt a dolgukat más feladataik mellett — gyakorta mostoha körülmények közepette kell végezniük.

Természetesnek tartom, hogy mind a helyzetföltárásban, mind a teendők megfogalmazásában különböző elképzelések kaptak hangot, amelyek több kérdésben vitát is indítottak. Helyeselhetjük, hogy a tanácskozás szabad fórumot teremtett az eltérő nézetek képviseletéhez. Annál inkább, mivel a viták kiindulópontja — meggyőződésem szerint — az volt, hogyan vihetnénk előbbre a mozgalom ügyét. Azzal, hogy az értekezlet a nézetek ütköztetéséhez is nyílt fórumot teremtett, nem a távolodás, hanem a közeledés útját egyengette.

Két megjegyzésem azonban idekívánkozik. Az egyik: az anyanyelvi mozgalom jövőjéről gondolkodva is kívánatos megmaradnunk azon a terepen és azoknál a céloknál, amelyeket annak idején közösen jelöltünk ki. Olyan kérdésekkel továbbra sem kellene foglalkoznunk, amelyek meghaladják az anyanyelvi, kulturális mozgalom illetékességét. A másik észrevételem: a tervezés során nem szabad megfeledkeznünk reális lehetőségeinkről. így például a szükséges anyagiakról. Mint ismeretes, a pénzügyi feltételek lényeges javulásával az elkövetkező években aligha számolhatunk, ezért nem hiszem, hogy egyhamar szaporíthatjuk a költségigényes intézményeket.

Jó évtizede, amikor a zászlóbontás történt, az enyhültebb nemzetközi légkör maga is kedvezőbb esélyeket kínált kapcsolataink javításához, kiterjesztéséhez. Ma viszont valamenynyien érezhetjük, hogy a nemzetközi politikában hűvösebb széljárások erősödtek fel, amelyek a világ különböző tájain megnehezíthetik az anyanyelvi mozgalom képviseletét.

Természetesen nem hihetjük, hogy kivonhatjuk magunkat a nemzetközi hatások erőteréből, de azt a célt talán magunk elé tűzhetjük, hogy mozgalmunkat ne hagyjuk megterhelni a kultúra természetétől idefen politikai törekvésekkel. Ne engedjük, hogy a világpolitika fordulatai, illetve az azokat kísérő zajos propagandaakciók lelohasszák és viszszavessék a jó ügy iránt fölkeltett érdeklődést szórványokban élő honfitársaink körében.

Változatlanul nagyra értékeljük és a bonyolultabb nemzetközi viszonyok közepette is folytatni kívánjuk együttműködésünket a mozgalom keretében. Kötelezettségünknek tekintjük ezt. Politikai meggyőződésre, felekezeti hovatartozásra, származásra és lakóhelyre való tekintet nélkül minden nemzet tagjának közös érdeke, hogy anyanyelve, emberi kapcsolattartásának elemi eszköze, nemzeti kultúrájának hordozója és továbbörökítöje fennmaradjon és a társadalmi fejlődéssel lépést tartva, tovább gazdagodjék. Az anyanyelvi mozgalomban létrejött együttműködésünket úgy fogjuk fel, mint ennek az egyetemes nemzeti érdeknek a szolgálatát.

Helyzetünkből adódóan eltérő lehetőségeink vannak ezen a téren. Mégis, azt mondhatjuk: az anyanyelv, a nemzeti kultúra szolgálatában egymásra vagyunk utalva. Szórványban — vagy miként egyik felszólaló barátunk fo-A KÖZELEDÉS ÚTJÁN

RÁTKAI FERENC MŰVELŐDÉSI MINISZTERHELYETTES FELSZÓLALÁSA A IV. ANYANYELVI KONFERENCIÁN

galmazott: a szigeteken — élő honfitársaink, ha még él bennük a magyarságtudat és fontos számukra, hogy ne kerüljenek ki az egyetemes magyar kultúra áramából, nem nélkülözhetik az anyanyelvi közösséggel való folyamatos kapcsolatot. De mi itthoniak is igényeljük például azt a szolgálatot, amelyet a külföldi magyarok tehetnek hazánk, népünk, kultúránk jó híréért a nagyvilágban.

Ne legyen félreértés közöttünk! Amikor jószolgálatukat említjük a magyar kultúra érdekében, nem arra gondolunk, hogy rendszerünk, életformánk „propagandistái” legyenek a nagyvilágban. Nem szabjuk ezt a közös cselekvés feltételének. Mi csak azt szeretnők, ha a tapasztalataik által hitelesített igazságról adnának hírt akár a külső szemlélők tárgyilagosságával.

önmaguk érdekében is. Akarjuk, nem akarjuk, a világ ugyanis számon tartja, hogy anyanyelvűnk okán közünk van egymáshoz. Ha a magyar nép munkájával, alkotásaival

„jó helyezést” ér el a nemzetek nem hivatalos „pontversenyében”, teljesítményének fénye kivetül a külföldi magyarokra is. És viszont: nemzeti azonosságtudatunkat nemcsak itthon kiküzdött eredményeink, hanem a külföldön élő magyar tudósok, művészek sikerei, honfitársaink teljesítményei is befolyásolják.

Kölcsönös érdekeltségünk és azon alapuló együttműködésünk természetesen nem zárja ki nézetkülönbségeink lehetőségét. Nem kell eltitkolnunk nézetkülönbségeinket sem, hiszen ezek ismerete teszi lehetővé számunkra, hogy tudjuk, milyen határig számíthatunk egymásra. Meg is ütköztethetjük alkalmasint a véleményünket, annak tudatában persze, hogy mozgalmunk elsődleges célja és értelme nem a konfrontáció, hanem a lehetőség szerinti közös cselekvés.

Továbbá: a dialógusnak elemi feltétele az is, hogy a nézetek politikailag ne legyenek élesen ellentétesek, hiszen megfelelő vitaalap híján nagyon nehéz eszmét cserélni. Követelmény az is: a vitapartnerek legalább alapfokon legyenek tájékozottak egymás helyzetéről.

Irodalmi kapcsolatainkról szólva, el kell mondanom: természetesnek tartom, hogy értekezletünk viszonylag nagy figyelmet szentelt ennek a kérdéskörnek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy mozgalmunk nem nélkülözheti az anyanyelvű irodalom segítségét a magyarságtudat megőrzésében, sőt az is bizonyos, hogy az irodalmi kapcsolatok nemcsak kifejezik, hanem alakítják is általános viszonyunkat, hatással vannak légkörére. Mindazonáltal, nem szabad megfeledkezni róla, hogy az irodalmi együttműködés — ha mégoly fontos is — csak egyik része általános kapcsolatainknak, és hibáznánk, ha azoktól függetlenítve ítélnénk meg, vagy annyira figyelmünk középpontjába kerülne, hogy szem elől tévesztenénk azokat a lehetőségeket, amelyeket más művészeti ágak kínálnak számunkra. Például a zeneművészet és a képzőművészet. Itt jegyzem meg, hogy 1982-ben Budapesten kívánjuk megrendezni a külföldön élő magyar származású képzőművészek második nagy kiállítását.

Irodalmi kapcsolataink fontos eseménye és minősítője is a Béládi Miklós által szerkesztett, hétezer példányban megjelent Vándorének című antológia. 1945 óta ez az első ilyen természetű, nagyszabású kiadvány Magyarországon. Akár korszakos jelentőségűnek is nevezhetjük, mivel a nyugati, illetve tengerentúli magyar költészetnek úgyszólván teljes körképét adja. Mindenesetre szóhoz jutott benne mindenki, aki műve színvonalával a magyarországi kiadhatóság mércéjét megüti. És természetesen, akik hozzájárultak a magyarországi közléshez.

1977 óta gyakoribbá váltak a hazai és külföldi magyar írók, irodalmárok személyes találkozásai is. Többen látogatnak haza, mint korábban, közöttük olyan írók is, akik évtizedek óta nem jártak Magyarországon, és itthoni íróink, irodalmáraink is gyakrabban utaztak ki. A személyes kapcsolatok erősödését fontosnak tartjuk és bátorítjuk, annak a kívánságnak is hangot adva természetesen, hogy a személyes érintkezések minél szélesebb körre terjedjenek ki, és ne csupán a hazai magyar irodalmi élet néhány képviselőjét érintsék. Mindent összevéve: ha jogos elégedetlenséggel kerestük is az irodalmi együttműködés továbbfejlesztésének lehetőségeit — mert van okunk az elégedetlenségre is —, azt mondhatjuk, hogy irodalmi ügyeinkben ma biztató a helyzet.

Nemcsak az irodalom terén, hanem általában is alapvető föltétele együttműködésünknek, hogy kölcsönösen tudomásul vegyük egymás helyzetének különbözőségét. Azt egyfelől, hogy több százezer magyar származású ember él a miénktől eltérő társadalmi rendszerű országokban, ahol más körülményektől befolyásoltan keresi boldogulását, és ahol immár úgy látszik, véglegesen gyökeret eresztett. Mi tudomásul vettük ezt a realitást. Nem csalogatjuk, nem csábítjuk hazatelepedésre a nyugati országokban élő magyarokat; idegenek tőlünk azok az ármánykodások, amelyeket az emigráció egyes köreiben nekünk tulajdonítanak. Másfelől viszont annak is tudatában kell lenni, hogy a magyar nép itt a Kárpát-medencében évtizedek óta szocialista rendszerű országban él, és mindazoknak, akik tudnak és akarnak tenni a magyar kultúráért, mint illetékessel, ezzel a szocialista rendszerű Magyarországgal kell megpróbálniuk a közös cselekvést.

És azt sem akarom elhallgatni, hogy természetesen vannak olyan kérdések, amelyekről külföldi barátainkkal vitatkozni nem látjuk értelmét. Nem tekintjük vitatémának például hazánk társadalmi rendjét, tulajdon- és hatalmi viszonyait, országunk szövetségi kapcsolatainak kérdéseit.

Ahhoz, hogy közös munkánk a jövőben is eredményes legyen, nyelvmegőrző, kultúramegtartó programunk végrehajtása közben érzékenyen kell figyelnünk a szórványmagyarság helyzetében bekövetkezett változásokra, törekednünk kell az általuk keltett új igények kielégítésére. Különösen azok igényeire, akik már csak alig vagy egyáltalán nem beszélik nyelvünket.

Általános törekvésünk legyen, hogy az anyanyelvi mozgalom eszméjét a szórványban élő magyarok minél szélesebb köreibe juttassuk el, és segítsük a magyarságtudat fölkeltését, ébren tartását azokban a rétegekben, csoportokban is, amelyekben már elhomályosulóban van egykori hazájuk emléke.

3