Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-09-19 / 19. szám

SZÉP ERNŐ

A cinkotai kántor

Hát a cinkotai kántornak meg Mátyás királynak a történetét olvastátok-e már, gyerekek? Igen? Mindjárt gondoltam, hogy olvastátok. Sebaj, olvassátok el még egyszer, én már százszor elolvastam.

Kezdődik pedig ez a történet avval, hogy a cinkotai község plébánosa felment Mátyás királyunkhoz Budára, igen nagy kéréssel köszönt be a királyhoz. Elmondta a plébános, hogy milyen szegény az ő eklézsiája, és hogy ő mennyire szeretne boldogabb nyáj fölött pásztorkodni. S hogy hát tudja meg a felséges király, hogy a cinkotai plébánia valamikor apáturaság volt, tanúsítja azt egy felírás is, amit éppen nemrégiben találtak egy kövön, mikor a templom körül fölásták a földet, hogy oda csicsókát ültessenek. Hogy milyen isten előtt kedves dolgot cselekednék a király, ha visszaadná a cinkotai plébániának az apáturaságot, amivel az egész cinkotai községet megboldogíthatná.

Azt felelte erre Mátyás király:

— Meghallgattalak tisztelendő atyám, meg is teszem, amit tőlem kértél, ha méltónak ítéllek meg tégedet, egyszerű plébánost az apáturaságra. Az pedig azon múlik, megfelelsz-e nékem három nehéz kérdésemre.

— Mi légyen az a három kérdés, felséges király?

— Azt is meghallod nyomban, tisztelendő atyám. Első kérdésem: mit gondol a király? Második kérdésem: hol kél fel a nap? Harmadik kérdésem: mennyit ér a király?

— Jaj, felséges királyom, hogy kívánhatod, hogy én az én együgyűségemben tüstént megfeleljek erre a három nehéz kérdésre. Hiszen bátorsággal elmélkedni se bírok, amint itt állok a te fényes színed előtt.

— Jól van — azt mondja nyájasan a király —, csak menj haza Cinkotára tisztelendő atyám, adok neked harminc napot a gondolkodásra. Mától számított harmincegyedik napra jelentsd magad a palotában, ha megtaláltad a három kérdésre a három feleletet.

Hazamegy a plébános nagy szomorúan, mert már az úton belátta, hogy nem harminc, de harmincszor harminc nap meg éjszaka is hiába elmélkedik majd, nem tud ő erre a három kérdésre megfelelni. De azért csak törte a fejét nagy buzgalommal mind nappal, mind éjszaka. Mennél tovább törte a fejét, annál bánatosabb lett a jámbor cinkotai plébános.

Látta pedig a cinkotai kántor a plébános felhős ábrázatát, megkérdezte, mi légyen az oka a nagy búbánatnak. Egy darabig csak nem akarózott a plébánosnak a titkot kiváltani, de azután beavatta hű emberét az ő nagy gondjába, bújába.

Az a cinkotai kántor jókedvű, tréfás ember volt, a boritalt sem vetette meg; azt mondta rögtön a plébánosnak:

— Tisztelendő atyám, először is hadd menjek el a kocsmába, tudvalevő, hogy az igazság a borban lakozik. Majd a fenekére nézek az itcének, hátha erre a három kérdésre való igaz felelet is elő talál onnan kerülni.

Másnap azután a kántor vígan állott a plébános elébe:

— Merem mondani, nem lesz semmi baj, ne szomorkodjék tisztelendő atyám. Csak arra kérem, ne szóljon senki fiának, hanem mielőtt eljön a felelet napja, adja ide nékem a tisztes papi ruháját, engedje meg, hogy én menjek fel Budára a király elébe, a többit bízzuk az Üristen kegyelmére.

A király annyi új ábrázatot látott harminc napon által, bizony nem vette észre, milyen nagyot változott mára a cinkotai plébános képe.

— Nohát halljuk, tisztelendő atyám, az okos szót. Először is, mit gondolok én most?

— Felséged azt gondolja — feleli a mester —, hogy a cinkotai plébános áll előtte, pedig csak legkisebb szolgája, a cinkotai kántor teszi felséged előtt udvarlását.

Nagyot nézett erre Mátyás, azután csak biccentett. Ez a felelet bizony talált.

— Hát azt meg tudod-é mondani, hol kél fel a nap?

— Meg hát! — mondja rögtön a kántor. — Felségednek Budán, nekem meg Cinkotán!

— Ez is jó volt! — bólintott egy nagyot a király. — No most, kántor uram, mennyit érek én?

— Mennyit ér felséged? Azt is megmondhatom. Mert Felségedet isten fia után a legelsőnek helyezem az emberek rendjében. Mivel pedig az isten fia harminc ezüst pénzre becsültetett, úgy gondolom, Felséged megér huszonkilencet.

A király szívesen elmosolyodott erre az elmés és derék feleletre, tüstént felajánlotta a mesternek magának a cinkotai apáturaságot.

De a kántor alázatosan megköszönte a nagy gráciát, már csak hadd legyen, azt mondja, az ő jámbor plébánosa az apátúr. A maga kedvére pedig azt kérte a királytól, rendelné el, hogy Cinkotán nagyobb legyen az itce a rendesnél.

így támadt Mátyás jóvoltából az a cinkotai nagy itce, a cinkotai mesternek, meg a jövendő cinkotai jó borivóknak örömére.

Okos Katica

Volt ebben az időben nagy Magyarország sok szép leányzója közt egy szép lány, akinek a neve Katica volt. Ez még semmi se lett volna, mert Katicában is annyi volt a szép, mint Mariskában meg Erzsiben meg Panniban. A valami az volt, hogy ez a Katica nevű leányzó nemcsak szép volt, de olyan okos is volt, hogy hetedhét határon túl szaladt a híre az okosságának. Végtére Mátyás királynak ft a fülébe jutott az okos Katicának a híre. Azt mondta a király:

— Nahát, én is szeretnék beszélni evvel a nevezetes Katicával. Hozzátok fel elébem Budára.

Hát otthon szépen felöltöztették Katicát, feltarisznyálták, elindították Budavára felé, Mátyás király elébe.

A király addig kigondolt három kérdést, amelyekkel majd próbára teszi az okos Katicát.

Mikor aztán elébe állították a piruló leányzót, azt mondta neki Mátyás:

— No, te Katicák Katicája, nyisd ki a füledet. Adok neked három kérdést, ha azokra megfelelsz, a király is azt mondja, hogy te vagy a legokosabb leányzó az országban Először is, van nékem a padláson százesztendős kócom, mondd meg, tudsz-e abból aranyfonalat fonni?

— Hogyne tudnék, nagyságos királyatyám — így felelt rá rögtön Katica —, csak csináltasson az én édesapám százesztendős sövényéből aranyorsót hozzá.

Bólintott a király, hogy jól van. Jött a második kérdés:

— Másodszor azt kérdezem, kedves húgám: van a padláson száz lyukas korsóm is, hát azokat meg tudnád-e foltozni?

— Meg én, királyatyám, ha előbb kifordíttatja azt a száz korsót, mert azt a bolond is tudja, hogy színről nem szoktak foltozni.

Még nagyobbat bólintott a király:

— Látom, édes lányom, hogy igen okos leány vagy, harmadszor hát azt kérem tőled: hozzál is, meg ne is, itt is legyen, meg ne is!

— Várjon felséged, hozom izibe! — ezzel futott Katica kifelé. Csak egy kis darabig volt oda, máris jött vissza, két karjába két szitát tartott egymáson; amint a király elébe lépett letette szépen a két szitát a márvány pádimentomra. — Parancsodra, királyatyám!

Ahogy azután a király meg akarta nézni, mit hozott neki a leány, és felemelte a felső szitát, hopp, elrepült a két szita közül egy hófehér galamb. Volt, nincs.

— Édes gyermekem — azt mondta Mátyás király —, most már látom, nincs tenálad okosabb Katica kerek e világon! Szólt a kincstárnoknak, száz aranyat adjanak az okos Katicának, férjhez mehessen, szerencsés asszony lehessen.

23