Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-24 / 2. szám

ben rögtönzött kis próbákon. Jómagam az érdeklődő, tanulni vágyó közösség számára a folklór sokszínűségéből egy-egy témát emeltem ki, s így próbáltam hozzájuk kö­zelebb hozni azt a kultúrát, azt a világot, amelynek egy részét, a táncot oly szívesen tették magukévá. A délelőtti intenzív tánctanulás, gyakor­lás után a délutáni órákban igen változa­tos témákkal foglalkozhattak a népi kul­túra iránt érdeklődők. A legnépszerűbbek a koreográfiái órák voltak, meg a hímző szakkör, amely többet nyújtott, mint amit a neve ígért. Jara Nagy Margittól nemcsak a különböző öltéstechnikát, praktikus dí­szítő készséget lehetett elsajátítani hat na­pon át, hanem a népviselet táji differen­ciálódásáról, a ruhák szabásáról, viselési módjáról is kaphattak információt, szak­mai leírást. Mindezek gyakorlati célt szol­gáltak, mert a nehezen beszerezhető nép­viseletek örökös gondot okoznak a táncoló amerikaiaknak. Az elsősorban „öreg amerikások” köré­ben népszerű táncok, szórakoztató formák­hoz adott ötletet Czompó Andor. Emellett gyerekjátékokat is tanított Timárné „Bös­­ke” és Kish Éva azoknak, akik a táncha­gyományt akarják továbbadni. Az egysze­rű dallamok, ismétlődő szövegek, könnyű táncformák ismerete nélkülözhetetlen, ha az Amerikában született második, harma­dik vagy negyedik generációnak is örökül akarják hagyni az ősök örökségét, a népi kultúrában rejlő megkapó hangulatot. Él­vezet volt hallgatni magyar népdalokat ta­nuló lányok csoportját a nagy egyetemvá­ros másik pontján. Tanárnőjük Kish Éva maga is az óhazától távol született, kiejté­sén érezhető volt az amerikai hanglejtés, de éppen ez tette hihetővé, hogy így is le­het szépen, élvezettel énekelni magyarul. Egy kanadai résztvevőtől — aki inkább csak franciául beszélt, s egy késő esti be­szélgetés során lelkesen énekelt gyönyörű széki dalokat — gyanútlanul megkérdez­tem. miért titkolta eddig, hogy ilyen jól „beszél" magyarul. Mire válasza az volt. csak énekelni tud, de hozzátette, semmi­lyen más nyelven nem lehet olyan szépen, érzelemmel telített hangulatban dalolni, mint magyarul. Ezért szeret magyarok kö­zé járni, ez ad érzelmi tartalmat számára. Ma már nem ritka a néptáncot ismerő cso­portok között, hogy Európa különböző tájá­ról veszik anyagukat. Nem ritka az sem. hogy a magyar néptáncot (ezek közül külö­nösen a csárdást és a virtuóz legényest) et­nikai háttértől függetlenül szeretik, kedve­lik, tanulják a tengeren túl. Ez is oka volt annak, hogy a II. Amerikai Magyar Néptánc Szimpózium olyan sok érdeklődőt vonzott. A magyar tánc túllépett etnikus kere­tein, egyetemes-kulturális kinccsé vált. Rajta keresztül megnőtt az emberekben az érdeklődés a magyar kultúra egyéb értékei iránt is. A könyv- és hanglemezvásár — amelyet szintén Magyar Kálmán szervezett meg Püski Sándor támogatásával — min­dennél jobban bizonyította, hogy a részt­vevők érdeklődnek, vonzódnak, tájékozód­ni kívánnak. Ugyanerre vallott a kiállítás is. A néprajzi és népies ihletésű művészi alkotások együttese, a gazdag anyag látvá­nya tömegeket vonzott. A szervezőknek még arra is volt figyel­mük, hogy a táncprogramok szünetében a résztvevők naponta más művész (zenész, festő) alkotásaiban gyönyörködhettek. A szakszerűen, igényesen, ötletgazdagon megrendezett II. szimpózium a csodálatos Fairleigh Dickinson University természet­­védelmi területén különös élményt nyúj­tott. Üj távlatokat, irányt és tájékozódást kínált a magyar néptánc, a magyar kultú­ra iránt érdeklődőknek. KRIZA ILDIKÓ „Mindig azzal foglalkoztam, ami érdekel” Több mint negyven év után — újra Pesten Kevés feltaláló mondhatja el, hogy az élet legkülönbözőbb színterein találkozhat talál­mányával, hogy megvalósult ötlete az embe­riség nélkülözhetetlen eszköze lett. Az Argentínában élő Bíró László találmá­nyával írni tanulnak, műveket alkotnak, le­velet és szerződést fogalmaznak, s ha nyilat­kozik és kérdésekre válaszol — találmányát látja az újságíró kezében. Igen, a golyóstoll­­ról van szó. 1969-ben spanyolul, majd 1975- ben magyarul is megjelent Bíró László „Csendes forradalom’’ című könyve, amely­ben a szerző életpályáját, s azon belül is a legrészletesebben a golyóstoll születésének érdekfeszítő történetét írja le. Bíró László több mint negyven esztendő után a közel­múltban — nyolcvanegy évesen — ismét Pestre látogatott, hogy felkeresse ifjúkori ba­rátait. — Milyen tanulságokat adhat át a mai fel­találóknak abból a hat évig tartó, Magyar­­országon, .Franciaországban, majd Argentí­nában folytatott küzdelmes munkából, amely végül a golyóstoll ma ismert tökéletes válto­zatáig és világhódító útjáig vezetett? — Minden héten felkeres néhány feltaláló, hogy tanácsomat kérje. Nem állítom, hogy nehéz egy találmányt értékesíteni, de ahhoz az kell, hogy az illető be tudja mutatni, amit kitalált, — Könyvében — bár a golyóstoll a fő­szereplő — más találmányait is megemlíti, így a mechanikus, automata sebességváltót, a különleges szűrövei ellátott Bíró-féle szip­kát, a birolit nevű műanyagot, amely az ak­kori sztárnál, a bakelitnél előnyösebb volt. Pesti barátja, és könyvének egyik fordítója azt meséli, hogy a mai Lenin körúti házas­ságkötő terem szomszédságában üzletet nyi­tott, ahol egy „ős-mosógépet” árusított, „Me­se mosó” néven. Ezt ugyan még nem elektro­mosság hajtotta, hanem gőz, ám a forgóré­sze már olyan volt, mint a ma is használatos mosógépeké. — Örökölte, vagy inkább ne­veltetésének köszönheti intuitív képességét? — Nem hiszem, hogy örököltem, bár édesapám fabrikált egy tollat, melyet vízzel kellett megtölteni, s a víz egy tintaceruza­­darabot oldott fel. Az indíttatást sokkal in­kább dr. Fülöp Zsigmondnak, hajdani termé­szetrajz tanáromnak köszönhetem. Egyik diáktársammal felkerestük egyszer a laká­sán, s elpanaszolta, hogy értékes trópusi ha­lait valamilyen rejtélyes betegség támadta meg, egymás után pusztulnak el. Szemügyre vettem a medencét, és megkérdeztem, hogy vajon rögtön abba rakta-e a halakat. Az üveg ugyanis fehérre volt mázolva, s én em­lékeztem rá, hogy fogorvos édesapám labo­ratóriumában az ólom-oxidos üvegen halál­fejes címke volt, ezért arra gyanakodtam, hogy a fehér festék ólomoxid tartalma mér­gezi a halakat. A tanár úr azonnal átrakta a halakat egy másik medencébe, ahol azok egy­kettőre rendbejöttek. Dr. Fülöp Zsigmond az esetből azt a következtetést vonta le, hogy „zseni” vagyok, s a társaimnak is így beszélt rólam. Ez arra ösztönzött, hogy tanuljak, hogy alaposan elmélyedjek a természettudo­mányokban. Mindent elolvastam, ami csak a kezembe került, fizikát, kémiát, biológiát, műszaki tudományokat, ám egész életem so­rán autodidakta maradtam, ugyanis csak két évig jártam egyetemre, mint medikus. Az intuitív képesség egyébként —, ami nem csupán feltalálónak válik hasznára — minden gyerekben kifejleszthető. Feltéve, ha megfelelő tanár vezeti, aki rászoktatja, hogy ne csak nézzen, hanem lásson is, figyeljen fel a részletekre, gondolkozzon el apróságokon. Az emberek többsége ugyanis csak nézi és tudo­másul veszi a dolgokat, környezete jelensé­geit, de nem kérdezi meg a „miértjüket”. A találmányokhoz sem kell zsenialitás, csak lát­ni kell, keresni mindennek az értelmét. — A szívósság azonban — ez könyvéből is kitűnik, minden bizonnyal elengedhetetlen ... — A találmány kivitelezése a legtöbb eset­ben valóban nagyon messze van a gondolat­tól. Nekem is sok évi kemény munkámba ke­rült, amíg a golyóstollból tökéletes íróeszköz lett. Jó ötlete igen sok embernek van. A leg­többen azonban elsiklanak fölötte, meg sem kísérlik a megvalósítást. Akkor lesz valaki feltalálóvá, ha nem csügged, ha minden egyes sikertelen kísérletből előremutató tanulságot tud leszűrni. — Több mint tíz esztendeje kiadott önélet­írását azzal fejezi be, hogy Dél-Amerika leg­nagyobb ír ószer gyárának, az argentínai Syl­­vapennek igazgatótanácsában tevékenykedik, mint a műszaki ellenőrzés és a propaganda­ügyek felelőse. Heti egy-két alkalommal jár be a gyárba, szabad idejében pedig a festé­szetnek hódol, amellyel — még Magyarorszá­gon — szakértő körökben is felhívta magára a figyelmet. — A Sylvapennél betöltött állásom még megvan, ám mostanában újra nincs szabad időm, nem festegetek. Merőben új témán dol­gozom a fizika és kémia területén. Egy kuta­tóintézet kötött velem hároméves szerződést, ami 81 éves ember számára azt hiszem igen hízelgő. — Negyvenkét éve él külföldön, s ma is a legcsekélyebb akcentus nélkül beszéli anya­nyelvét. — Én mindig magyarnak éreztem magam. Társaságomban a legtöbben ma is magyarok. A lányom is tökéletesen beszél magyarul, s az unokák szintén megértetik magukat magya­rul. Az elmúlt négy évtized alatt sokszor el­jutottam Bécsig, de — őszintén megvallva — idegenkedtem a hazalátogatástól. Nekem ugyanis annak idején azt mondták, hogy nem kívánatos egyén vagyok. Ha nem, hát elme­gyek, ahol befogadnak. Az idők folyamán azonban megenyhült bennem a megbántott­­ság érzése, s ha legközelebb — remélem ha­marosan — hazalátogatok, magammal hozom az unokákat is, akik már sokat hallottak-ol­­vastak Magyarországról. Kép és szöveg: BALÁZS ISTVÁN 15

Next

/
Thumbnails
Contents