Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-22 / 17-18. szám
fogadtak bennünket, amikor is Laci kezéből kicsúszott az üveg és szilánkokra tört a padlón. Rémült csend lett egy pillanatra, de Kabos gyorsan feltalálta magát: „Ezt nektek küldték Pestről.. A TRÓFEA Bánffy György színművész közismerten szenvedélyes vadász, az MVSZ fogadásán is vadásztörténetekkel szórakoztatta a körülötte állókat: — Képzelhetitek, hogy megdobbant a szívem, amikor ausztráliai barátaim meghívtak éjszakai .kenguruvadászatra. Igencsak nemes zsákmány lenne, csak ez járt a fejemben! Nem sokkal indulás előtt azonban közölték velem, hogy a vadászat helyszíne több száz mérföldnyire van szálláshelyünktől. Visszaérünk-e időben? Ez volt az első kérdésem, hiszen másnap délelőtt már indultunk haza. Hát lehet ... jött a határozatlan válasz. Mondanom sem kell, nem mertem elfogadni a meghívást, mert ha későbbi géppel utazom, lemaradok egy itthoni hajtóvadászatról. Ügy gondoltam, jobb egy biztos veréb, mint egy bizonytalan túzok. De hogy itthoni vadásztársaim ne tartsanak tutyi-mutyinak, a repülőtéri butikban vásároltam egy kengurubőrt. Azt persze csak nektek mondom el, hogy nem én lőttem ... FÉRFIAK EGYMÁSKÖZT — Miről is beszélget három magyar férfi külföldön, a reggelizőasztalnál? Természetesen a nőkről. Az étteremben ülő hölgyek külleméről arra a következtetésre jutottunk, hogy a legcsinosabbak a világon a magyar lányok — mesélte hamiskásan Keres Emil. Egyszer csak belép egy elegáns, szép asszony, s leül a szemközti asztalhoz. Nyomban bájainak értékelésébe kezdtünk, természetesen magyarul. Annál nagyobb volt meglepetésünk, amikor az esti fellépés után bemutatták nekünk a hölgyet, aki angol volt ugyan, de színtiszta magyarsággal ezt mondta: „Önök nem tévedtek uraim, erről már magam is meggyőződtem: valóban a magyar nők a legcsinosabbak.” Mondanom sem kell. teljes meggyőződésünkből tiltakoztunk, és hevesen udvarolni kezdtünk. Mert ugye, milyen a férfi, a cél érdekében könnyen megváltoztatja véleményét... LINTNER SÁNDOR 1. A megnyitóbeszédet hallgatva 2. Záray Márta és Vámosi János 3. Gallay Judit, Rózsa Sándor és Lehoczky Éva 4. Gosztonyi János, az MVSZ főtitkára, Keres Emil és Banffy György 5. Haumann Péter és Bárdy György FOTÓ: GABOR VIKTOR Nincsenek sztárjaink. Csak személyiségeink vannak. Nincs magyar Brigitte Bardot, akiről pontosan tudják rajongói, mennyi a mell- és csípőbősége, hány centis cipősarkat visel. Nincs Jávor-féle hősszerelmes, aki minden női korosztály szívét megdobogtatja, mély tüzű tekintetével. Művészeink vannak, akik valamennyien magasztos művészetüket gyakorolják, igazán lenyűgöző felelősséggel. Amikor az újságíró unszolására nyilatkoznak, valóságos remekléseket rögtönöznek emberábrázolásról, konfliktusról, drámai csomópontról. E nyilatkozatok mélyértelműségében nincs semmi izgató a laikus közember számára. A színészsztár pótlására megszületett a tévésztár. Elegánsabban: a televíziós személyiség. Minden este megérkezik. Nem jöhet közbe semmi. Ebben rejlik a minőségi változás lényege. A távoli titokzatost felváltotta a bensőséges családias viszony. A képernyőn kirajzolódó arcéi éppoly megszokott, mint a tapéta a szobánk falán. A magyar tévénéző egyik kedvence Antal Imre. Más, mint a többi. Sokoldalú, színes. Akár egy rossz viccet is be mer dobni. Ért a zenéhez, járatos az irodalomban, képzőművészetben, általában az összes művészetben. Van benne valami polgárian-bohém tartózkodó közvetlenség. Ha kell, könnyedén cseveg, minden nyelven. „Ah, bár ilyen lenne a fiam, ha megnő!” — sóhajt fel a magyar állampolgár. „Ilyen könnyeden kulturált!” Az ő varázsát mégis, mintha növelné, hogy ritka, ezért átélhetően kedves vendég otthonunkban. — Valóban, hogyan tett szert ilyen kiterjedt nyelvtudásra? — teszem fel a kérdést Antal Imrének. Természetesen nevet. Nem rajtam, nem a kérdésen, hanem, mert ha csak teheti, nevet. Ezt is mindenki tudja róla. — Rettentő nagy mázlim van. Egyszerűen ragad rám. Nem felejtem el. Nem vagyok rá büszke, mert csak minimális munkát fektettem a nyelvtanulásba. Igazán jól nem tudok egyetlen nyelvet sem, csak meg merek szólalni. Vagy megértik, vagy nem. Van benne nyelvtani hiba? Ott egye meg a fene. Ugyanígy vagyok a kamerák előtt is ... — Nem izgul? — Nem. Nem is értem, hogy másoknak mitől van kameralázuk. Ha az ember tud beszélni, s van gondolata, miért fél attól, hogy elmondhatja? — De hát ez mégis egy egészen új szakma — próbálom elhelyezni a szándékot: vegyük komolyan a dolgot —■, hiszen már könyvtárnyi irodalma van A televíziós személyiség „a televíziós személyiség” témakörének. — Biztosan van tanulnivaló — mondja Antal Imre —, de én nem jártam sem beszédtechnikai tanfolyamra, sem olyan iskolába, ahol a riportkészítés tudományát oktatják. Igaz, nem is tekintem munkának. Egy hoszszú kamerapróba után, természetesen elfáradok, de ez nem a munka fáradtsága. Számomra a televízió kellemes szórakozás. Nem riaszt, nem taszít, nincs rajta mit tanulnom, jól érzem magam benne. Ennyi az egész. Keresem a ritka gátlásnélküliség okát. Faggatom, s ő beszél a gyerekkoráról, amely felhőtlen volt és boldog. A hódmezővásárhelyi nagy kert csupa fa, bokor és virág. Az osztályban a legjobb tanuló. Szülei — édesapja pedagógus — unokatestvére zongoratanárnőjének javaslatára: „Annyira érdeklődik a fiú, meg kellene próbálni a zongoraleckéket”, természetesen azt felelték: „Feltétlenül. Hiszen a zene gazdagítja az embert. Egész életét, lelkivilágát, életmódját.” — Mégis, volt-e az életében valami, amibe teljes energiát kellett fektetnie, szinte erején felül? — A zongora. Szörnyű, micsoda harcok és kínlódások árán tanultam meg, hogy a zongoristának éppúgy szüksége van az állóképességre, mint a sportolónak. Mert igaz ugyan, hogy az ember elsősorban az agyával zongorázik, de ott van a keze .. . Nemrégen beszéltem Cziffra Györggyel, aki úgy tud zongorázni, ahogy a világon nagyon kevesen, s még ő is naponta sok órát tölt a zongora mellett. Miért? Hiszen már tud zongorázni! — kérdezné a laikus. De nem, ez egy állandó, gyönyörű rabság. Önkéntelenül a kezét nezem. Űjra csak elhalasztóm a kérdést. — Szóval én egy tévésztár vagyok — nevet rám —, de tudja, én nem voltam az soha. Jó szórakozás, és szerencsére meg is tudok élni belőle. Átmeneti kényszer. .. — Beszéljen Mozartról! — Ó, hát Mozart számomra a tető. Minden hangja tökéletes. Ugyanakkor mindent tud az emberről. Vannak olyan pillanatai, amikor már szinte transzcendenssé válik, valami olyan hátborzongató titkok közelébe jut. . . Beethovennel valahogy sohasem sikerült ilyen baráti kapcsolatot kiépítenem. Magabiztosan kijelenti: — El akarom még játszani egyszer Mozart c-moll zongoraversenyét. Játszottam már az A-dúrt, a D-dúrt, a d-mollt, az utóbbira kádenciát is komponáltam, de a c-mollt még soha. A keze évek óta nem gyógyul. — Hogyan zongorázik? Fejben? Képzeletben? Álmában? — Mindennap ott ülök a hangszer előtt — mondja —, és fejben gyakorolok. Tegnap például Chopin balladáit olvastam végig, vendégek voltak, többre nem volt időm. Természetesen ez nem olyan, mintha játszanék. És hallgatom a zenét. De ez sem ugyanaz, mintha csinálom, részt veszek a zenében. Most tudom, mennyivel szegényebb lettem, amióta nem léphetek DÓdiumra. Pedig látta. mindig eszméletlenül izgultam. Halálfélelmeim voltak. Mérhető lázam. Koncert napján már nem tudtam enni, a közvetítés iszonyú felelősség .. . Van, hogy azt álmodom, hogy meggyógyult a kezem, olyankor nagyon boldog vagyok. Azt is álmodtam gyakran, hogy ki kellett mennem a pódiumra, hatalmas közönség elé, és hiába mondtam, hogy beteg a kezem, nem hitték el. Rémes érzés volt: le kell ülnöm a zongora elé, s tudom, hogy nem mozdulnak az ujjaim. Mégis, ezek az álmok is szépek, mert egyáltalán a zongorával kapcsolatosak. — Honnan veszi a bizonyosságot? — Tudom, hogy az operáció után évekig tart még, amíg a kezem újra engedelmeskedni fog. Ezt is boldogan vállalom. —- És ha nem? — Mondtam, hogy ez sikerülni fog — jelenti ki méltán dühösen —, csak arra ''vagyok kíváncsi, hogy mikor. Ebben mindig biztos voltam. Zongorázni fogok. Bevallom, elvesztettem a biztonságos fonalat: valahogyan vissza kellene keverednünk a tévésztárhoz. Az ismert, jóvágású arcélhez. KOVÁCS JÚLIA . FOTO: FRIEDMANN ENDRE — MTI 43
