Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-22 / 17-18. szám
bennünket a tanácselnök is meg az osztályvezető is, mind a ketten velünk jöttek. Ide a Pozsonyi útra. De az osztályvezető olyan kisfiú volt, hogy meg se mert mukkanni. Elöl ült a sofőr mellett, de hátra se fordult. Azon látszott, hogy már kaphatott egy kis fejmosást! Hohó barátom, hát persze! Hát hol élünk?! Csak a tanácselnök mutatta a rajzokat, hogy melyik lakást kérem? Van egy a másodikon, egy a kilencediken, meg egy a tizediken. A kilencedik emeleti a Dunára néz, a másik kettő a parkra. Azok a jobbak, azt mondja, mert nem olyan huzatosak. De persze választhatok. Na hát aztán én se vagyok hülye, persze, hogy a Dunára nézőt választottam. Pedig azt már biztosan odaígérte valakinek, mert nagyon rá akartak beszélni a másikakra! — Na és, mekkora? Szép? — Hát, kérem szépen, ez már akkora, amekkora kell egy családnak. Három és félszobás. Rendes nagy előszoba, egy tűrhető konyha. Mégiscsak nyolcvanegy négyzetméter ugye, ez meg itt csak ötvenhat. Huszonöt négyzetméter már számít valamit. És hát hogy van az megcsinálva, barátom! Szóval, hát nem ám úgy. ahogy ezeket átvettük! Hogy hát ez is rossz, meg az is rossz, meg szakadt a tapéta, de csak Írjuk össze a hibákat, aztán majd jönnek a szerelők! Ha ideérnek! Hogyne! Az kérem, tip-top. Kész! És tudják, mióta? Egy hónapja! Üresen! A többi lakásban már régen bent laknak, ezek meg csak várnak valakire. Az anyjuk jó istenit! — Nem épül több is ilyen? — szól ki a fehér 1500-as Lada tulajdonosa egy bakra állított piros Skoda alól. — Ilyen? Dehogynem! — Ábrahám most széttárja a karját, s ebben már benne van a jól értesültek ama büszkesége is, hogy lám, ő már valami olyasmit is tud, amit csak kevesen. és hogy ő ezt most megoszthatja a körülötte állókkal. És pont a fehér Ladást világosítja fel, aki hiába sofőr a pártgarázsban, s igazán fontos elvtársakat szokott furikáztatni, akiktől sok mindent megtudhat, de ezt a Pozsonyi úti építkezéseket most mégis ő tudja legjobban, hiszen a tanácselnök az egész beépítési tervet kiteregette előtte. — Itt. kolléga, végig az Árpád-hídig ilyen házak fognak épülni! Végig az Elektromos Sporttelepig, meg mögötte is, itt a pályaudvar meg a gyártelepek helyén! Ó, egy egész új város lesz itt, majd meglátják! És csupa olyan újfajta panelház minden emeleten két-két ilyen nagy lakással! Néhány hónapja hallottam a rádióban egy vitaműsort. Valahol a műsor közepén kapcsoltam be a készüléket, amikor egy fiatal építész, föltehetően válaszul, valakinek azt bizonygatta, hogy jó, jó, igaz, hogy nem szépek ezek a lakótelepek, itt-ott lehet, hogy elrontják a városképet, de mégiscsak rengeteg embert juttatnak új lakáshoz. Gyorsan, s viszonylag olcsón. Ha szűkén is, de emberi körülmények között élnek, sokaknak először van fürdőszobájuk, önálló W. C.-jük is. És most ez a legfontosabb! Erre egy idősebb kollégája azt felelte, hogy ez igaz, s a városképet talán még föl is lehetne áldozni ideig-óráig a kulturált lakásviszonyokért, bár a jövő nemzedékeinek ízlésrombolásáért, falanszter jellegű életmódjáért sem szívesen vállalná a felelősséget. Hanem, ami a környezetpusztítást, hovatovább ősi települések holdbéli tájjá változtatását illeti, azt már megbocsáthatatlan merényletnek tartja. Mert ezeket a panelházakat ötven évre tervezik, de mondjuk, hogy hetven évig még állnak, hanem utána elemeire omlanak, hatalmas paneltáblákká, amelyeket semmire nem lehet már tovább felhasználni. S ami a nagyobb veszély: eltüntetni sem lehet őket. Budapest egyszeresük egyetlen óriási panelhalommá válik, s legfeljebb a szupertermeszek áldásos tevékenységében bízhatunk, amelyek fölzabálják, fölemésztik az ember által már eltüntethetetlen vasbeton hegyeket. Vagyis úgy lehet, hogy egyszer még borzalmas árat fizetünk ezekért az olcsó lakásokért! (Döbbenten hallgattam a vitát. Én nem értek ehhez, de mi van akkor, ha az idősebb építésznek lesz igaza?!) — És mibe kerül egy ilyen nagy lakás. Ábrahám elvtárs? — érdeklődik most még élénkebben a ladás, úgy, hogy hanyatt fekve félméternyit kijjebb kúszik a Skoda alól. — Szövetkezeti lakás ez is, úgyhogy a vételára így a tanácson keresztül háromszáznyolcvankilencezer f«rint. Mert amúgy az értéke egymillió. Kerek egymillió! — Mennyi beugrót kell fizetni? — Beugrót, minek?! Hát befizettem én már ide hatvanháromezer forintot! Ezt leadom a tanácsnak, azt meg megkapom helyette. Levonnak kopásra tizenhatezret, de negyvenhétezret akkor is beszámítanak! Aztán meg kapok még száznegyvenezer forint szociális segélyt, ugye. gyerekenként harmincezret, meg húszezret a feleségemre, merthogy gyesen van, és ezt is leszámítják. Úgyhogy marad csak valami kettőszázezer forint törlesztés. Na, de harmincöt évre! Hát mit érdekel az már engem?! — Azért a rezsije csak több lesz — akadékoskodik az IM-es trabantos, akiben már dolgozik egy kis irigység, és legalább némi elégtételt szeretne hallani. — Több, persze, hogy több! De nehogy azt higgye ám, hogy annyival, amennyivel nagyobb meg jobb a lakás. Havonta valami ezerhatszáz forint. Mert négyszázkilencvenöt a törlesztés, ötszáztizenkilenc a közös költség, és hatszáz a fűtés. Aztán ehhez jön még ugye, a villany, gáz, telefon. Na de hát... Mindenki gratulál neki, és most már hagyják, hadd menjen fel, és mondja el a feleségének is az örömhírt. Együtt száll be a liftbe a tanárcsaláddal, s minthogy ők ajtószomszédok is, a büszke beszámolót megtoldja egy meghívással. — Majd, ha beköltöztünk, eljönnek hozzánk a tanár úrék, és megnézik azt a lakást! Majd meglátják, hogy micsoda kilátás van onnan! Egyenesen a margitszigeti állatkertre! És tudja, szomszéd úr, miért örülök én még ennek a lakásnak? Hogy a gyerekeim már nem ilyen prolikörnyezetben nőnek fel! A lift kattanva áll meg a hetediken, és a tanárnak ugyancsak erőlködnie kell, hogy úgy tegyen, mintha nem hallotta volna ezt az utolsó mondatot. *H áromnegyed tizenkettőkor ül le a tanár az íróasztalához, hogy elkészítse a holnapi óravázlatot. Megint hogy elment az idő, pedig szinte semmit nem csinált azóta, hogy hazajött a gimnáziumból. S ha rendesen föl akar készülni az óráira, legalább hajnali kettő lesz, mire ágyba kerül. Dühös magára, amiért ostoba és meddő fecsegésekkel tölti az idejét, ahelyett, hogy egyszer már rendesen kialudná magát. Mert ennek így nincs semmi értelme! Ezeknek a felszínes okoskodásoknak, politizálásoknak, jólértesültségeknek! Aztán megmagyarázhatatlan hiányérzete, torkot szorító, állkapcsot gyötrő ingerültsége átterjed személyekre és eseményekre. A Villányi úti autóparkoló sunyi őrére, aki rozoga lábaival ötven métert is képes loholni egy nem fizető kocsi után; Hankóczynéra, aki hülyeségből hagyja, megfulladni a gyerekét; a nyugdíjas professzorra^akinek nem tudott egy jó szót se mondani; a renegát Ábrahámra; a papírról süketelő KISZ-titkárra, aki forradalmi tettet lát a fáklyás felvonulásban és az utcabálnak álcázott huligántalálkozóban; a legalábbis biszexuális beatzenészekre; a papírkorongot dobáló, izzadt, mosdatlan, önhergelő tinédzserekre. S ahogy így utálkozva ül az íróasztalnál szamárfüleket satírozva vázlatfüzetének sarkaira, hirtelen egy gyerekvádli villan meg előtte: vékonyka lábain Gergő ágaskodik fel egy-egy járókelőhöz, szórólapokat osztogat a délutáni napsütésben. Fölrezzen, belelapoz a tanmenetbe. 1979. szeptember 15. szombat. Magyar irodalom: Ady Endre világháborús versei. Az első papírjelnél kinyitja a könyvet és magában értelmezve olvasni kezdi: őrzők, vigyázzatok a strázsán, Csillag-szórók az éjszakák, Szent-János-bogarak a kertben, Emlékek elmúlt nyarakon, Flórenc nyarán s összekeverten Búcsúztató őszi Lidónak Emlékei a hajnali Párás, dísz-kócos tánci termen, Történt szépek, éltek és voltak, Kik nem nem halhatnak soha, őrzött elevenek és holtak, Szívek távoli mosolya, Reátok néz, aggódva, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán. A tanár itt megáll az olvasásban, és elképzeli a harminchét éves, beteg, aggastyán, ifjú férj Adyt, amint a csúcsai kis kerti ház teraszáról szomorúan néz le a Körös felé. Lent a völgyben kattognak a katonavonatok, az országúton meg batyukkal, fölpakolt szekerekkel menekülnek Nagyvárad felé a székelyek. Ö is föláll, s könyvvel a kezében kinéz az ablakon. A szemben levő panelházban már csak hat ablak mögött ég a villany, s az Árpád-hídon átcsörömpöl egy teljesen üres, kivilágított villamos. De lent, a két ház közötti parkban két kutya bóklászik a szétszórt és összetépett transzparensek, műsorfüzetek és fáklyacsonkok között, egy fehér foltos boxer meg egy háromlábú foxterrier. Gazdáik, az IM-es trabantos és a filmrendező a park szélén beszélgetnek. Valószínűleg kutyáikról, az autóárakról, vagy a holnapi időjárásról. Más közös témájuk aligha lehet. A tanár fönt a hetedik emeleti nyitott ablaknál belenéz az Ady-kötetbe, és észre sem veszi, hogy már hangosan olvassa a második versszakot: őrzök, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek. Oly szomorú embernek lenni S szörnyűek az állat-hős igék S a csillag-szóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szött hitét, S akik még vagytok, őrzőn, árván Őrzők: vigyázzatok a strázsán. Készletek a Magvető Könyvkiadó ra-re sorozatában megjelent regényéből. 39
