Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-08-22 / 17-18. szám

VAROS ES VIDEKEANNO1980

is gyors és sűrű, amely Budapesttel köti össze, így érthető, hogy a lakosság tíz év alatt több, mint ötszáz fővel (majdnem öt százalékkal) gyarapodott. És vannak stagnáló községek, amelyeknek lakosságszáma évtizedek óta megközelítően azonos, holott az itt élők egy része folytonosan cserélődik. A Hajdú-Bihar megyei Jászkarajenőről például állandóan elköltöznek családok Nagykőrösre vagy Ceglédre, de a beköltözés is folyamatos: a tanyavilágból érkezők egyelőre ellensúlyozzák a városok szívó hatását.

— Mi 1970-ben költöztünk be a tanyáról. Akkor négyéves volt a kislányunk, és tudtuk, ha nem jövünk be hamarosan Karára, akkor neki öt kilométert kell naponta megjárnia, hogy bejusson az iskolába... Minket ez hozott be a községbe. . . Meg az, hogy itt helyben megtaláljuk az üzletet, a piacot, a házunk előtt áll meg a busz, innen bárhová könnyen eljuthat az ember. (Káposztás László téesz-tag.)

Ismét egy „tipikus eset”. A fejlettebb települések felé irányuló vándorlás ugyanis gyakran nem ugrásszerű, hanem fokozatos-lépcsőzetes: a tanyáról falura, a kisközségből nagyközségbe, a nagyközségből a városba tart. És ezzel magyarázható, valamint a falusi lakosság jó jövedelmével, hogy még a sorvadó községekben is sorra-rendre épülnek az új házak, a régiek többsége pedig megújul. Egykor a falvak szélén nyomorúságos putrik riasztották a szemet, most pedig — mivel éppen a „végeken” akad szabad telek — a legmodernebb, gyakran több szintes családi otthonok épülnek ide. E házak java része kétszoba fürdőszobás, vízvezetékkel, W. C.-vel, gáztűzhellyel ellátott. Az összkomforthoz csupán a központi fűtés hiányzik, meg az, hogy helyenként a több szobát, a fürdőszobát mindennapos használatba is vegyék.

Néhány statisztikai adat 1980- ból: amíg a főváros lakásainak csak 44 százaléka épült a felszabadulás után, addig a falusi lakások 55 százalékát 35 éven belül emelték. És amíg Budapesten a lakásoknak csak 65 százaléka kétvagy több szobás, addig falvainkban ezeknek az aránya a 73 százalékot is meghaladja.

Mindez azonban mégsem jelenti azt, hogy a lakásviszonyok valamennyi faluban egyaránt javultak. Az urbanisztika szakemberei kimutatják, hogy új lakások főként azokon a településeken épültek, a víz- és csatornahálózat is azokban bővült a legmagasabb arányban, amelyek úgynevezett magasabb központi szerepkört kaptak, ezzel szemben aránylag kevés lakás épül az aprófalvakban, még mindig igen-igen sok a rossz, egyszobás lakás az alföldi tanyás megyékben, és általában elmaradtak a tervezett fejlődéshez viszonyítva az úgynevezett alsó fokú központi szerepkörrel felruházott községek.

E kifejezéseket megmagyarázandó, emlékeztetnünk kell arra, hogy a Minisztertanács 1971-ben fogadta el a szakemberek által kidolgozott településhálózat-fejlesztési koncepciót, amelynek alapján végre elkezdődhetett a településhálózat régmúltból örökölt bizonyos egyenlőtlenségeinek tervszerű mérséklése: meggyorsult a vidéki ipartelepítés, erőteljesen gyarapodott az a 23 nagyvárosunk, amely felsőfokú központi szerepkört kapott, azaz el kell látnia egy-egy megyényi vagy még nagyobb terület közigazgatását, gazdasági, kulturális, egészségügyi stb. szükségleteit. A városodást szolgálta további 106 település középfokú központtá való fejlesztése is, hiszen e városok (illetve gyorsan urbanizálódó községek) jelentős területek számára tartanak fenn és működtetnek kórházakat, középiskolákat, áruházakat, művelődési házakat.

A városodás, e koncentrációval jellemezhető urbanizációs folyamat tehát tervszerűen és rendben folyik. Meggyöngült Budapest nyomasztó „egyeduralma”, vannak már valóban fejlett nagyvárosaink, növekszenek középvárosaink, a fővárosinál ötszörte gyorsabb ütemben gyarapodik a vidéki városok lélekszáma, s két évtizedes stagnálást követően rohamosan fejlődik e települések infrastruktúrája is.

Ezzel szemben nem eléggé tervszerű, s ahogyan már jeleztük, akadozó a városiasodás folyamata. Ez ugyanis megkövetelné a falvak infrastruktúrájának gyorsabb fejlesztését. Él azonban nálunk egy olyan — talán romantikusnak nevezhető — irányzat is, amely úgy szeretné megőrizni a falut, amilyen valaha volt. És bár való igaz, hogy szépek a szemnek a „kontyosházak”, a zsebkendőnyi ablakokkal a napba pislogó fehérre meszelt apró házikók, de bennük élni már senki sem kíván.

— Elköltöttünk kábé 400 000 forintot erre az új házra. 1959- ben léptünk be a téeszbe, most 77-et írunk, és ez alatt végig erre dolgoztunk. Méghozzá szívvéllélekkel! Mert a szövetkezetben ledolgozzuk a napi kábé kilenc órát naponta, itthon meg rá a másik kilencet. (Káposztás László téesz-tag.)

Való igaz: a falusi lakosság többsége jóval több munkaórán át dolgozik, mint a városiak. Az ingázó munkások is, ha hazatérnek, napi átlagban még két és fél órát „húznak le” a háztájiban.

Javarészt ezekből a plusz-pénzekből épült és épül föl az a sok-sok ezer új falusi porta. A községekben ugyanis a lakásoknak több, mint 90 százaléka személyi tulajdonban van, ezzel szemben a fővárosban majd’ 60 százalékukat az állam építtette, szerelte föl, közművesítette és tartja karban.

Jónéhány urbanisztikai szakember éppen abban jelöli meg napjainkban a falvak lakóinak hátrányos helyzetét, hogy amíg a településfejlesztés a városokban javarészt állami feladat, addig a falvakban magánerőből kell nemcsak építeni, hanem a lakásokat

az elektromos hálózatba, a vízvezetékbe, a csatornahálózatba be is kötni. Mi több, a falusi lakosság még így is magasabb díjat fizet az áramért, mint a városlakók.

Éppen ezért, az említett szakemberek szerint, a magyar falvak további fejlődésének első feltétele az lenne, hogy megszűnjenek a falut sújtó hátrányos megkülönböztetések. A második feltétel: mielőbb valósuljon meg a városok és a községek szimbiózisa. Ez azonban csak akkor lesz lehetséges, ha a nagyvárosok után megkezdődik a kisváros-hálózat gondos tervezésen alapuló kifejlesztése, ami a működőképes alsó fokú centrumok megteremtését jelente né. Ezzel egyidejűleg javasolják fejleszteni azokat a falvakat,

amelyekben már jelenleg korszerű és eredményes mezőgazdasági termelés folyik. Ahogy Enyedi György írja: .....a falusi infrastruktúra fejlesztés ... nem egyszerűen a falusi népesség elmaradott helyzetének javítása, hanem alapvető feltétele a modem mezőgazdaság kibontakozásának.” Ily módon falvaink egy jelentős része szolid fejlődésnek indulhatna, rálépve a fokozatos városiasodás (de nem a városodás) útjára, s befogadhatná azok egy részét is, akik a fejlesztési beruházásokból kimaradó, tovább sorvadó településekről eltávoznak

majd. A szakemberek ilyen jellegű elképzelései erősen emlékeztetnek tehát arra, amiről Erdei Ferenc annak idején a Város és vidéke című kötet utószavában írt:

„Az urbanizáció különösen kiélezett kérdése a város-vidék kapcsolat. Történetileg ebben a központ és a periféria, a magasabb és az alacsonyabb szint, a fölé- és alárendeltség, s végeredményben a kizsákmányolás bizonyos formája valósult meg. Most, a korszerű technika és a fejlettebb munkamegosztás feltételei között — és különösen a szocializmus rendszerében — a város-vidék ésszerű egybeszervezése, a kétoldalú viszonyok egyenrangú szabályozása válik lehetségessé.”

GARAMI LÁSZLÓ