Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-24 / 2. szám
Mk volt Andrássy-kastélyban JAH jelenleg 273 tíz-tizennyolc f^^A éves korú fiú él — tájé- J~~^^A koztat Figula István igaz■Á. gató. — A gyerekek kilencven százalékának otthoni környezete nem megfelelő, ezért kerülnek ide. Ezek a fiúk sokféle lelki sérülést, törést hordanak magukban, éppen ezért nehéz velük bánni. Egy kedves vagy dicsérő szóval, egyetlen simogatással sok mindent elérhetünk náluk. Ha netán hangosabban szólok hozzájuk vagy megdorgálom őket, előfordul, hogy dadogni kezdenek. Az otthonról hozott félelem még nem oldódott föl bennük. Éhesek a szeretetre, a törődésre, arra, hogy észrevegyük, ha igyekeznek. A hatalmas és gyönyörű parkban épült fel az új kollégium, az étterem, a mosoda és több műhely is. Az egyikben a fiúk éppen a lánghegesztést gyakorolják. Ónodi Lajos szakoktató, a Gyár- és Gépszerelő Vállalat dolgozója hat éve tanítja a fiúkat a szakma rejtelmeire. — Ezek a gyerekek szívesen segítenek egymásnak — mondja. — Rendkívül érzékenyek, megtörténik, hogy még a nagyfiú is sírva fakad, ha megmondom, hogy valamit nem jól csinált. Eddig ötven szakmunkás került ki a kezem alól. Elmondhatom: az a legfontosabb, hogy ne csak tudják, érezzék is, hogy szeretjük őket, törődünk velük. — Az első félévben, amikor tanulni kezdtük a hegesztést, csupa hólyag volt a tenyerem — mondja Dolovics László, az egyik legügyesebb fiú. — Ha végzek, a Lenin Kohászati Művekbe megyek, ott már sok barátom van — mosolyodik el. — Persze itt is vannak. öten-hatan szoktunk lejárni a Tiszára, horgászunk. Van, amikor leviszem a bográcsom, és habart krumplit főzök a haveroknak. A cipészműhelyben Dobos Péter szakoktató fogad bennünket. Mindössze hat harmadéves tanulója van. Tóth Mihállyal és Kovács Józseffel beszélgetünk. Mindketten tizennyolc évesek, hamarosan leteszik a szakmunkásvizsgát, és ez azt jelenti, hogy el kell hagyniuk a megszokott környezetet. — Hová mennek? — Mindketten Martfűre, a cipőgyárba — válaszolja a fekete hajú Tóth Mihály. — Hallottuk, hogy ott jól keresnek, van munkásszállás is. Szeretnénk letenni a szakközépiskolai érettségit, mert, aki tanul az többre jut. Figula István elmeséli, hogy a Gyár- és Gépszerelő Vállalat a végzett szakmunkásokat szeretettel fogadja, külön dolgozójuk segíti őket a beilleszkedésben: szállást, albérletet szereznek számukra. Többüket külföldi szerelésre küldik. Nemrég jött haza látogatóba egy volt diákjuk a Német Demokratikus Köztársaságból. A többiek körbeállták, és csillogó szemmel hallgatták. Ilyenkor ők a „világhódítók”, és ez így van rendjén — mondja az igazgató. Sokan járnak vissza családjukkal együtt, és rengeteg levelet is kapnak. Volt diákjaiknak az a legnagyobb boldogság, ha elmondhatják, mire jutottak. Mert bizony, kikerülve a gyermekváros zárt, védett világából, ahol mindenük megvolt, s ahol féltő törődés, gondoskodás vette körül őket, nagyon nehéz önállóvá válni, helytállni. — A beszélgetés során többször említést tettek a fiúk bizonyos zsíros és lekváros kenyerekről. Hogyan is van ez tulajdonképpen? — Kamaszkorú a fiúk többsége — válaszolja Figula István —, ami annyit jelent, hogy szinte állandóan éhesek. Ezért egész nap, ha az ebédlő felé járnak, bármennyit elvehetnek a tálcára rakott zsíros, lekváros vagy mézes kenyerekből. Ha otthon, a saját gyerekeim bármikor ehetnek, akkor ők miért ne tehetnék? — Milyen a kapcsolatuk a faluval? — Tavaly óta kijárnak gyerekeink az általános iskolába. Talán ez az útja a kastély és a falu közötti „távolság” csökkentésének. Nemrég itt a parkban egy falusi gyerek játszott a kastélybeliekkel. Megkérdeztem, te mikor hívod meg a barátodat hozzátok? Azt válaszolta, jövő vasárnap ebédre várják a szülei. .. KERESZTES ESZTER 1. A „mesebeli kastély" 2. A Tisza-parton 3. Jó szakmát tanulnak 4. „Ha végzek, a Lenin Kohászati Müvekbe megyek" 5. „... a legfontosabb számunkra, hogy továbbtanulhatunk” 6. Az ebédlőben FOTO: HORVÁTH DÁVin 9
