Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-08 / 16. szám
Vándorének A hazai szellemi élet már régóta élénk érdeklődéssel fordul a nyugat-európai és amerikai magyar költészet felé. Ennek a költészetnek számos városban működnek tűzhelyei — Párizsban, Londonban, Bécsben, New Yorkban, Torontóban —, folyóiratok és önálló kötetek adnak képet arról, hogy a magyar líra a messze idegenben is él. Értékes költőegyémiségek adnak hirt magukról, ismertek és ismeretlenek. Róluk ad most számot a Béládi Miklós szerkesztő munkája nyomán megjelenő Vándorének című költői antológia, amely negyven nyugaton élő magyar költővel ismerteti meg az olvasót. Nem könnyű a szétszórtságban élő magyar költő helyzete: francia, angol, amerikai és kanadai polgárnak — mérnöknek, tanárnak, könyvtárosnak, nyomdásznak — kell lennie, aki munkahelyén, baráti, netán családi körben is a befogadó ország nyelvét használja, s ennek életét éli, ugyanakkor magyar költőnek, aki az üres papír előtt anyanyelvén gondolja át sorsát, vet számot önmagával, válaszol a történelem és a mmdenség vallató kérdéseire. A költői hivatás — ilyen körülmények között —, gyakran magányba kényszerít, mindenképpen áldozatot követel. Kevés az értő közönség, legalábbis nincs olyan, amely várná és igazolná a költő erőfeszítéseit, alig van megfelelő nyilvánosság, ritkák a személyes találkozók és tetemes anyagi áldozatot kíván minden publikáció. Hogyne lenne érthető a nyugati magyar költőknek az a kívánsága, hogy műveik a hazai olvasók kezébe kerüljenek! A nyelv nemcsak a mesterség eszköze, ennél jóval több: személyes választás, elkötelezettség, állásfoglalás. A szétszórtságban élő magyar költő elsősorban a nyelv napi gyakorlata, mondhatnám, szertartása által tartja fenn kapcsolatát szülőhazájával, a magyar kultúrával és a magyar történelemmel. Magyar költőnek lenni Nyugaton erős elkötelezettséget, ennél is többet, sorsot jelent, többet tehát, mint minden hivatalos papír és nyilatkozat. Ez a sorsszerűség, a személyiség belső elrendeltsége olvasható ki az évtizedek óta nyugati városokban élő magyar költők Cs. Szabó László, Békés Gellért, Határ Győző, Tűz Tamás, Horváth Elemér vagy Készéi István verseiből. A nyelv azonban nem egyszerűen idióma, nem csupán szavakat és grammatikát jelent, hanem kultúrát és hagyományt is: a magyar költői hagyományok vállalását, átélését és gondozását. A nyugati magyar költészetet erős és eleven szálak fűzik a magyar múlt költői és nyelvi tradícióihoz: Cs. Szabó László, Határ Győző, Siklós István és Kemenes Géfin László költészetében ott villognak a „régi magyarság” érett színei, Békés Gellért modern verseiben a régi magyar himnuszok és egyházi énekek szelíd egyszerűsége vegyül, Major Zala Lajos a népi imádságok archaikus világából merít, Rezek Sándor, Gyarmathy Erzsébet és Készéi István a nyugatos líra vívmányain nevelkedett, Baránszky László, Bakucz József és Papp Tibor a magyar avantgarde költői lendületétől és kísérletező kedvétől tanult. A nyugati magyar költő helyzetének sajátos voltához szervesen hozzátartozik a modern költészet eredményeinek befogadása. Helyzete ebben a tekintetben szerencsésnek mondható: közvetlenül veheti birtokába a nyugati világ szellemi életének új értékeit, költészetének szemléleti vagy technikai vívmányait. Szoros kapcsolatban él a befogadó társadalom kultúrájával, feladatának tekinti, hogy mindazt elsajátítsa, amit az amerikai, angol, francia vagy német költészetben talál, s ilyen módon is bővítse, gazdagítsa a magyar költői nyelv lehetőségeit. Határ Győző a szürrealisták költői birodalmát hódítja meg, Bakucz Józsefnek vagy Horváth Elemérnek az angolszász lírai ezoterizmust sikerül integrálnia, Kibédi Varga Áron az új francia költészet jelzésekre- redukált tömörségét sajátítja el, Makkai Adám és Vitéz György az amerikai költészet zsúfolt és lendületes nyelvezetén okul, Papp Tibor, Nagy Pál és Bujdosó Alpár az avantgarde lingvisztikái és szemiotikái kísérleteinek ad szerepet. E szemléleti és nyelvi hódítások nyomán kétségtelenül új tartományokkal gazdagodik az a szellemi térkép, amelyet mai magyar költészetnek nevezünk. pomogAts Béla CS. SZABÓ LÁSZLÓ Vízi isten Isten ha voltam ott voltam isten a Dunán! Üsző sátrat az árra füzesekből vertem madárszigeteket öleltem s ringó fészkén a nádban óriáskígyó volt a szerelmem. Holt lelkek daruhúzását néztem az égen hidak alá hajtottam az olajos holdat s fülembe Szentendrétől Dunapenteléig fehér tornyok elfáradt harangjai szóltak. Sastollat nyeltem a szélből szeles csikókkal iürödtem csillag szállt értem a bokrok alá kőkoporsók csúsztak alattam s két hadiút töltése közt visszaváltoztam rómaivá. Fodromon halak fejeseitek falevelek forogtak, mint vándor földrészek s ősz elején borzongva megtelt a szívem írásjelekkel mint képírásjellel egy kínai költemény. Tajtékom sziklát hasított tábortüzekbe haraptam csalogány szólított éjfél után emlékszem egy városra a röpke hidakkal. . . isten ha voltam ott voltam isten a Dunán! SIKLÓS ISTVÁN ébredek, Slám bőröd szögeiből tapogat a fény ébredek, Slám bőröd szögeiből tapogat a fény éSvirrasztó dolgaink kezemügyibe terülnek, karom töviből nem ugat már a tarack: gyökérre vervén nem kaszabol lefegö csonk, mozgáson nyüszítő szöglet-élSébredek, mint aki újra halottSmellén hever a csont, ékített szerszám, meg az állati gond, hogy íme e cserépből hörpintvén-falván, ez ostorfény hegyibe emelve magam: koloncaim tapossam, vonván magamon a négyszögű világ repedült útját, szennyezett léghegyeit: dongjon cudarul ellenemelve istenközöny lebegő nyelve, kusza képértelem, szúvatag szó, körítő érclécezeten bitangoló szimata ferde gerincnek éSrepedőlve feleljen: hívjon, feleljen, mint kocogó paripák a tejúton meg sziporka poruk a szél taraján építve világló bőröd szigetét. HATÁR GYŐZŐ Szállongva tétovázva Gora Lászlónak a lélek néha visszajár szállongva tétovázva amely megnyugvást nem talál s mindegyre hazajárna a lélek melyet szomjúhoz de mások elcsodálják felisszák élik szürcsölik: olthatlan-egy hazáját szomjúság! olthatatlan-egy! kísérlet-repülések te éjféltáján délibáb: kutadról le ne késsek te csali-sivatag körül melyet az álom érlel mikor medencéd megtelül a hű nyelv csermelyével Az álomórán így beszél köldökzsinórja lüktet az Éden béli bennlakók így hívtak édenüknek a jelképes futás — a csel — a nyíl visszafelé sül merülközöl megrészegülsz a nagy elégüléstül behunyod szárnyad átszeled az óperenciákat és tüzes nyelvvel szónokolsz éjféli délibábnak a nyelv pernyéje szerteszáll hasad a hajnalének szedi irháját csürhe had — így jár aki kísértet 1960 18
