Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-08-08 / 16. szám

A SZENTESI TERMÁL TSZ

Már a baromfitenyésztő telep felé tart a kocsink, amikor Szepesi István visszatér erre a beszélgetésre.

— Az emberek mifelénk nem szívesen beszélnek arról, mennyit keresnek. De ez annak a jele, hogy sokat keresnek, különben lenne mit hallgatnia. Tavaly az átlagjövedelem 49 500 forint volt a szövetkezetben. S bár senki nem beszél róla, azért mindenki tudja a másikról, hogy körülbelül mennyi a jövedelme a háztájiból. Akinek nincs legalább nyolcvanezer forint bevétele ... de olyan nincs. S akkor még ott a ház körül a kert, a baromfi, a sertés.

— Hány tagja van a szövetkezetnek?

— A nyugdíjasokat is beleszámítva 1290.

— Elég sok.

— Igen, a nagy szövetkezetek közé tartozunk. Tíz téesz összeolvadásából jött létre a mai Termál, 1969-ben. Ma már négy nagyobb egységre tagolódik a szövetkezetünk, hogy a szükséges rugalmasságot és dinamizmust megőrizhessük. Elértük az optimális nagyságot.

— S mennyi a bevételük?

— Tavaly 525 millió forint volt.

— Melléküzemáguk van?

— Nincs. Csak egy fehérjegyártó üzemet hoztunk létre, de az itt készült takarmányt, kukoricapelletet is elsősorban mi magunk használjuk fel, illetve a környék huszonöt termelőszövetkezetéből alakult tenyésztő és hizlaló társaság kapja, amelynek mi vagyunk a tanácsadói.

A baromfitelepen Varga János telepvezető fogad minket. Fehér köpenyt kapunk, cipőtalpunkat is fertőtlenítőfolyadékkal átitatott szőnyegen töröljük meg, s csak így léphetünk be a tenyésztőházakba.

— Nagyüzemi baromfitenyésztés folyik nálunk — magyarázza

Varga Imre. — Egy fertőzés százmilliókban mérhető károkat okozhat, hát igyekszünk a bajt megelőzni.

— Tavaly 61 millió forint bevételünk volt a baromfiból — teszi hozzá Szepesi István.

— Összesen hány csirkét adtak el?

— Darabra? — kérdez vissza a telepvezető. — Azt nem is tudom megmondani. De várjon csak. öszszesen 1997 tonnát értékesítettünk. Ha azt számoljuk, hogy az átlagsúly másfél kiló, akkor ez körülbelül egymillió-háromszázezer darabot jelent.

Végigjárjuk a végtelen ketrecsorokat, a dróthálóval elkerített, infravörös lámpával megvilágított csibenevelőket, s közben hallgatjuk a telepvezető ismertetőjét. Az egyik rövid szünetet kihasználva, megkérdezem:

— A maga háztájija is ott van a kertészet végében?

— Nem, én az állatokhoz értek, csirkéket nevelünk otthon. Ilyeneket, mint ezek.

— S mennyit?

— A szomszédommal közösen csináljuk, egy turnusban háromezret nevelünk.

— Egy „turnusban”?

— Ez negyvenkilenc napot jelent, ennyi idő alatt éri el a baromfi a másfél kilós átvételi súlyt.

— Tehát évente hét turnus csirkét nevel?

— Nem, csak ötöt, mert decemberben és januárban a hideg miatt szünetet tartunk.

— S mennyit kap egy csirkéért?

— Az első osztályúért harminc forint felett fizetnek, a másodosztályúért huszonegyet kapok. De az én csirkéim kilencvenöt százaléka első osztályú.

— S ebből mennyi a jövedelme?

— Hát... az változó — feleli, majd hozzáteszi. — Talán tíz forint darabonként a tiszta haszon, ha a munkámat nem számolom vele.

— S mennyi a fizetése, itt a téeszben?

— Nem panaszkodhatom, ötezer felett viszek haza minden hónapban.

POKORNY ISTVÁN

Bizonyára ő is a mesés Eldorádót kereste, aranyért kelt át az óceánon. Ám d’Averio, a spanyol hajós — szerencsénkre — ínyenc is volt. S hogy Hispániában se nélkülözze a Dél-Amerikában megkedvelt új ízt, áthozta a paprikanövényt Európába. Magyarországra valószínűleg török közvetítéssel jutott el a fűszerpaprika. Zrínyi Miklós nevelőanyja, Széchy Margit már 1570-ben termesztett paprikát, „vörös törökborsot”.

„Piros arannyá”, nemzeti fűszerünkké a Szeged környéki földművesek tették, innen terjedt el más tájakra: Kalocsa, Fájsz, Dusnok, Bátya, Fadd, Miske és Bogyiszló felé.

A szegedi paprika története az 1700-as évekig nyúlik vissza, s századunkra ez a növény az itteni lakosság egyik fő kenyéradójává vált. A harmincas években háromezer tonna körüli termést takarított be az itteni parasztság, zömmel öt hold alatti területekről. Üj szakmák is megjelentek. A paprikamolnárok féltett titokként adták át fiaiknak a malomkövek helyes rovátkolásának tudományát, amitől nagyban függött az őrlemény minősége. Sajátos vállalkozás volt a paprikakikészítőké is, akik a frissen szedett paprika hasítását — félbevágását, értelenítését — vagy a szárított paprika

csumázását végezték és végeztették filléres napszámért. Az idősebbek még emlékezhetnek a szegedi paprikapiacokra, az egyiken a már kész őrleményt, a másikon a füzéreket árulták. 1895-ben hatósági jogkört is gyakorló minőségellenőrző laboratórium alakult Szegeden.

Paprikás „tudományomat” a Szegedhez tartozó Mihálytelkén gyűjtögettem. Hogy miért éppen itt? Ezen a településen nyílt meg ugyanis 1974-ben a világ tán egyetlen paprikamúzeuma, ahol minden vitrin, minden szeglet e becses fűszer történetéről mesél. Üjságkivágások — egyebek között Móricz Zsigmond riportjával —, makettek, korabeli fényképek, munkaeszközök idézik a múltat, s külön terem mutatja be a jelent, utolsó tárlójában az exportra szánt, német feliratú paprikás tasakokkal. A kiállítás a kiszolgált Lábdy-féle paprikamalomból átalakított művelődési házban kapott helyet.

A művelődési ház vezetője, Kasza Julianna személyében szakértő kalauzt kaptam. Nem csupán azért, mert ő volt az egyik kezdeményezője és irányítója a tárgyi emlékek, dokumentumok összegyűjtésének, hanem mert maga is „paprikás család” sarja.

— Apró gyerekkorunktól kint voltunk a földeken — meséli. —

10