Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-07-25 / 15. szám

Beszélgetés Péchy Blankával a szép magyar kiejtésről

Élénk szemű, filigrán asszony. Őszülő haját kis konty fogja össze. „Beszélni nehéz!” című rádióműsorát hatodik éve hallgatja az ország. Neki köszönhetjük a Kazinczy-alapítványt. ő volt Ady költészetének egyik legelső népszerűsítője. Évekig játszott vezető szerepeket a világhírű Max Reinhardt bécsi színházában. Könyvei — életrajzok, nyelvművelő munkák, elbeszélések — több kiadást értek el. Érdemes művész, a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének kitüntetettje, a Magyar Tudományos Akadémia Anyanyelvi Bizottságának tagja. Nem akarom elhinni, amit a lexikon ír: nyolcvanhat éves? Mert Péchy Blanka nem egyszerűen fiatalos, hite és munkabírása igazi fiatalságra vall. Szavára figyelnek, szereplésére, szakértelmére számítanak.

*

Nem kis lámpalázzal készültem találkozásunkra. Hiszen olyasvalaki előtt kell majd megszólalnom, aki naponta az élőbeszéddel foglalkozik. Vajon mit „húz majd alá pirossal” kiejtésemben, hangsúlyozásomban, hanglejtésemben? Meg is említettem, hogy bizony, tartok kifinomult hallásától.

Nevetve válaszolt:

— Ne féljen, nem vizsgáztatom. Csak azok beszédét birálom, akiknek hivatása az élőbeszéd. Nem gáncsoskodásból persze, csakis a segítés szándékával.

— Engedje megkérdeznem, hogyan vált Péchy Blanka színművészből író és nyelvművelő?

— Szerves a rokonság e három hivatás között, hiszen közös a munkaeszközük: az anyanyelv. Jórészt azért választottam pályául a színjátszást, mert rajongásig szerettem anyanyelvemet.

— Nyelvművelő könyvének milyen okból választotta a már jelszóvá vált „Beszélni nehéz” címet?

— Mert pályám kegyetlenül megtanított rá, hogy beszélni valóban igen nehéz. Főként a hivatásos beszélőnek. Amíg csak verseket tanultunk a Színművészeti Akadémián, nem vettem észre, hogy szavaim nem hangzanak természetesen, de amikor már prózai szöveggel kellett megbirkóznunk, elijedtem minden kiejtett szavamtól. Egyik sem hatott olyan természetesen, ahogy a fülem kívánta. Figyelni és bírálni kezdtem a magam és osztálytársaim beszédjét. Nem tudtam fölfedezni azonban, vajon miből keletkezik ez a mesterkéltség. Olyasmiről, hogy a beszédnek törvényei vannak, s ezeket éppúgy kellene ismernünk, ahogy az artistáknak például az egyensúly szigorú törvényeit, fogalmam sem volt. Igaz, nem is lehetett, mert a beszéd törvényei még ma sincsenek feltárva. Arról sem volt sejtelmem, hogy ezeket kutatom voltaképp, amikor a hiba nyitját fürkészem. Évtizedekkel később éreztem azonban, hogy néhány titkot sikerült megfejtenem, s ezeket kár volna sírba vinnem. Nyolcvanadik évemhez közeledve nagy merészen megírtam a „Beszélni nehéz” című könyvemet. Nálam tulajdonképpen mindig is összefonódott a színészi, írói és nyelvészeti tevékenység.

— Mi késztette a Kazinczy-díj megalapítására?

FOTO: MOLNÁR EDIT — MTI

— Életemet az anyanyelv szolgálatában töltöttem el, halálom után is szolgálni kívánom. Nemcsak azért, mert nekem megélhetést, életemnek pedig tartalmat, szépséget adott, hanem azért is, mert az élőbeszéd közüggyé vált. Az utóbbi évtizedekben milliós tömegek lépték át nálunk a művelődés küszöbét, ez a tény hatalmas felelősséget ró a hivatásos beszélőkre. Általános beszédkultúrát kell teremtenünk. Általánosat, ezen van a hangsúly. Tisztán ejtett, helyesen hangsúlyozott és könnyen megérthető beszédre kívántam serkenteni tanárokat, színészeket, a rádió, a tévé bemondóit, riportereit, s nem utolsósorban a tanuló ifjúságot. Csaknem húsz év óta, az alsó-, közép- és felsőfokú tanintézetek diákjai közül, tízezrek készülnek föl az országos Kazinczyversenyekre. Ebből a magból kétségtelenül kicsírázik majd az általános beszédműveltség.

— Az alapítvány tőkéje már hárommillióra emelkedett. Sokan kérdezgetik, hogyan tudott Péchy Blanka ekkora összeget előteremteni?

— Ezt tőlem is megkérdezték már. Ismét azt felelhetem, hogy szüleim dúsan gyümölcsöző örökséget hagytak rám: a szigorú takarékosságot és a szakadatlan munka szenvedélyét. Gázsiból, honoráriumból — akár sok volt, akár kevés —, mindig félretettem, s az OTP- ben szorgalmasan fiadzott a pénz. Egyetlen fiamat elveszítvén szánhattam-e az összespórolt pénzt méltóbb célra, mint az anyanyelvemre. Pontosabban: az ép, egészséges, tiszta magyar beszédre. Sajnos, veszít épségéből, tisztaságából még a nép gyönyörű, izmos beszéde is. A fiatalok nyelvhasználatán erősen megmutatkozik, hogy külvilágtól elszigetelt helység nincs már az országban. Falvakban, tanyákon is hallgatnak rádiót, televíziót. Apró gyerekek is. Legfogékonyabb életkorukban érik ártalmak nyelvérzéküket. Tiszteletre méltó, hogy az állam soha nem látott mértékben pártolja a nyelvművelést, de a társadalom

önkéntes segítsége nélkül semmiképp sem küzdhet meg a veszéllyel, amit e két csodálatra érdemes találmány jelent.

— Valóban sokat olvashatunk és hallhatunk a kommunikációs szervek beszédrontó hatásáról. Nemcsak nálunk, külföldön is gyakori ez a vád.

— Minden bizonnyal keresik ott is a védekezés módját. Nálunk a bajt tetézi az is, hogy vannak évszázados mulasztásaink. Történelmünk úgy hozta, hogy magát a magyar nyelvet kellett féltőn óvni az elmerüléstől, így a beszédművelés mindig is mostohagyermeke volt a nyelvtudománynak. írott nyelvünkből iparkodtak kigyomlálni a Habsburgok németesítő politikája idején elterjedt germanizmusokat, de a beszélt nyelvünk máig sem szabadult meg a hangsúlyozás és a hanglejtés germanizmusaitól. Ilyen szégyenletes csökevény például a személynevek magyartalan hangsúlyozása. Minden nyelvben — a mienkben is — a családnévnek, a vezetéknévnek jár a nyomaték. Méltán, elvégre az a fontosabb, azt kell megérteni. A magyar még sorrendi előnyt is juttat neki: Kovács Antal, Varga János. A német ezt így ejtette: Varga János, Kovács Antal. Az ő füle ahhoz szokott, hogy az utónév megelőzi a vezetéknevet. Szégyenszemre meghonosodott ez a ferde hangsúlyozás.

— Megnyugtató, hogy a „Beszélni nehéz”műsor oly szenvedélyesen harcol ellene. Kérem, mondja el műsoruk törekvéseit, indulását, eredményeit.

— Illyés Gyulának e bölcs mondata kínálta hozzá az ötletet: „a hibákról kellene felvilágosítanunk mindenkit, minél többről, minél gyorsabban és könnyebben”. Ebből kiindulva vetettem föl könyvemben a gondolatot, hogy a felvilágosítás ilyen hatásos módját csak a rádió és tévé irányítói valósíthatják meg. A „Beszélni nehéz” kötet megjelenése után nyomban felkérést kaptam a Rádió Irodalmi osztályától: készítsek sorozatot e tárgyról. Szerencsére sikerült megnyernem szerkesztőtársnak Deme László professzort, a hangtan tudományának szakértőjét. Sorozatunk a Gondolat című műsor keretében indult, de hamarosan önálló adássá vált. Rendelkezésünkre áll a rádió teljes szalagtára, tetszésünk szerint választhatjuk ki azokat a hibával elhangzott mondatokat, melyek szövegét a Rádióújság közli, az eredeti felvételt pedig, mi sugározzuk a műsorunkban. Az Írásban közölt szöveg előbb jelölés nélkül, majd az általunk helyesnek vélt hangsúlyjelöléssel olvasható. Ennek megjelenése előtt kapjuk meg a versenyzők által helyesnek vélt megfejtéseket, úgyszintén az előadó hangsúlyozási, értelmezési és egyéb hibáinak tömör bírálatát. Tömegével kapjuk a leveleket, megfejtéseket; felnőttektől, gyerekektől egyaránt. Szakkörök, „Beszélni nehéz” körök működnek az ország számtalan alsó-, közép- és felsőfokú tanintézetében. Ily módon csakugyan tömegeket világosíthatunk fel a hibákról. Bizonyosra vehetjük tehát, hogy nyelvtudósaink — a mai tapogatódzások nyomán — idővel föl fogják tárni a magyar nyelv törvényeit.

S akkor beszélni nem lesz nehéz. Sem a magánéletben, sem a nyilvánosság előtt. Óvatosságból tegyük azonban hozzá: mindenesetre könnyebb lesz.

(b)

20