Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-07-25 / 15. szám

Magyarul. Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppj eiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak igy nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.

Tekintetbe kell vennünk, hogy a nyelvvel minden szellemi kincsünk alapföltételét, a képzelhető legnagyobbat kapjuk, melyért semmi fáradság nem sok. Nélküle nem lennénk emberek. Nem tudnánk gondolkozni. Aztán mindenki óriási munkaerő árán jutott a nyelvek birtokába. Ez nem is csoda. Gondoljuk csak el, mily végtelenül szövevényes művelet folyik le bennünk, míg — most már közönyösen ásítozva — egy-egy mondatot kiszalasztunk a szánkon. Hány ezer évnek kellett elmúlnia, míg ez a látszólag oly egyszerű folyamat egyáltalán lehetségessé lett. A beszélőképesség könnyben, fájdalomban, a szükségnek s a magasra törésnek hatalmas gondolatában született meg. Idézzük csak magunk elé az ősembert, aki vadul hadonászva, könnyezve, eltorzult arccal mutatott a körülötte levő titokzatos tárgyakra, míg az első megváltó, tagolatlan szótag kitört a torkából. Ez valószínűleg nem volt szebb, mint a kutyaugatás, de mégis mily könnyítő, mily boldogító, mily édes lehetett.

A gyermek, ki beszédtelenül születik a világra, ott talál maga körül bennünket, kik már bírjuk e nehéz művészetet. Mégis meddig tanulja a saját anyanyelvét is. Mert mesebeszéd, hogy az anyanyelv megtanulása könnyű. Nehéz, a legnehezebb. Meddig selypítünk, meddig dadogunk, míg hosszú évek múlva az első értelmes mondatot ki tudjuk erőlködni. Hány nyelvmesterünk van! Már pólyánkban anyanyelvűnk hangjait hallja fülünk, azokat a különös, írással ki nem fejezhető vokálisokat, melyek évezredek során képződtek, aztán dajkánk, anyánk ezen szól hozzánk; ha botlunk, kijavít, ha tévedünk, szeretetteljesen helyreigazít, és később az egész környezetünk folyton mellettünk van, hogy oktasson a nyelvünkben.

anyanyelv édessége és végtelensége

Szemelvények

Kosztolányi Dezsőnek

a magyar nyelv

tisztasága

és léte ügyében írt

cikkeiből\

tanulmányaiból

Angliából a minap hazaérkezett egy ismerősöm, ki tizenöt éve él ott, angol állampolgár, angol könyveket ír, és angol előadásokat tart, hibátlanul. Kávéházban adtam neki találkát, s előző estén hosszan magyaráztam, hogyan jut oda. Idetaláltál? — köszöntöttem, mikor megérkezett. Aztán megkérdeztem tőle, hogyan mondaná ezt angolul. Több kifejezést ajánlott, de nem tudja az egyetlent. Az a tizenöt év, melyet angolok közt töltött, nem volt elegendő, hogy ezt megtanulja. Még nem adott elégszer találkát ottan a városban tájékozatlan embereknek, nem hallotta elégszer, hogy az angolok hasonló esetben mit mondanak, következetesen, akárcsak mi. Lehet, hogy ők csak egy taglejtéssel fejezik ki ugyanezt. Megállapodtunk ebben, s abban is, hogy még nem tud eléggé angolul. Mert egy nyelv igazi tudása ilyesmin múlik. Mit szólunk, mikor egy rossz toll eltörik? Hogy adunk kifejezést könynyű csodálkozásunknak, mikor valamit leejtünk? Egy indulatszót használunk-e vagy egy mondatot, vagy egyáltalán semmit? Ha ezeket a szokásokat nem ismerjük, akkor csak a szavak hulláit teregetjük magunk elé, de nem „beszélünk”.

Megvigasztalom a becsületes kétkedőket. Idegen nyelvet lehet nagyon jól tudni, de jól soha. Ahhoz az kell, hogy ne csak gondolatokat tudjunk közölni, hanem árnyalatokat, és szavainknak régirégi múltja legyen. A tej számomra csakugyan tej, mert harminchat éves múltja van, ahány éve élek, de a Milch bennem csak huszonhat éves, a Iáit, a latte és a milk pedig alig húsz. Néha nem is hiszem el, hogy valóban tejet jelentenek.

Gyerekkoromban elnevettem magamat, mikor először hallottam idegen nyelvet. Micsoda jöttment

játékszavak. Ez a mosoly ma is kísért. Hiába, csak anyanyelvem az igazi, a komoly nyelv. A többi, melyen sokszor olvasok és néha beszélek is, csak madárnyelv.

*

A nyelvet, mely eleven, folyton változó és fejlődő folyamat, sohasem lehet véglegesen „rendbe hozni”, kisöpömi, és fényesre kefélni, de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon és csöndben, rejtetten munkálkodjék.

Megannyi levél érkezett hozzám. Természetesen legnagyobb az érdeklődés a nyelvújítás leginkább szembeötlő célja, az idegen szavak kigyomlálása és helyettesítése iránt. Sokan most pápábbak a pápánál. Egyetlenegynek sem hajlandók megkegyelmezni. Cikkeket küldenek be nekem, melyeknek minden egyes idegen szavát vörös irónnal keretezik be. Ezek a cikkek néha úgy vöröslenek rám, mintha a bírálók már megölték volna áldozatukat, és kiontott vérrel kenték volna be. Mások viszont az idegen szók használata mellett kardoskodnak. Szabad-e összezsugorítani gondolatkörünket, mesterséges béklyókat rakni magunkra? Nem egyértelmű-e ez nyelvünk elszegényesítésével? Vajon az idegen szó, melyet a finynyáskodó csak afféle piszoknak néz, nem trágya-e, mely megtermékenyíti a honi televényt?

Én egyik félnek sem tudok föltétlenül igazat adni. Nincs igaza a túlbuzgónak, aki irtóhadjáratot hirdet minden idegen szó ellen, de nincs igaza a közönyösnek sem, aki az idegen szók türelmi bárcáját mindjárt törvénybe iktatná, mert ő nem veszi számba, hogy ezáltal sok-sok eredeti szavunkat tétlenségre és feledésre kárhoztatja, s így cifra, toldott-foldott nyelvünk

előbb-utóbb elsorvad. Csak annak van igaza, aki a belső nyelvújítást óhajtja. Lelkűnkben kell megfogannia a vágynak, hogy a magunk nyelvén gondolkozzunk. Mihelyt eljutottunk idáig, máris magyarul beszélünk és írunk, s a mozgalom teljes diadalt aratott.

*

Egy francia folyóirat azt az oktondi-bájos kérdést intézi az irodalom jeleseihez, hogy melyik a tíz legszebb szó. Erre komolyan nem lehet felelni. Olyan, mintha azt kérdeznék tőlünk, hogy melyik a zongora legszebb hangja. Minden a hangok viszonyától és pillanatnyi lelkiállapotunktól függ. Ha azonban játéknak fogjuk föl a kérdést, akkor válaszolhatunk rá, játékosan. Ezt tette Paul Valéry is, aki az alábbi tíz szó mellett döntött:

— Pure, jour, or, lac, pic, seul, onde, feuille, mouille, flűte.

Ez a szócsokor így hangzik nyelvünkön :

— Tiszta, nap, arany, tó, hegyfok, egyedül, hullám, levél, csermely, fuvola.

Minthogy azonban a költő a szavaknak nemcsak jelentését tekintette, hanem nyilvánvalóan zenei idomát is, a lehetőleg hű és pontos hangtani fordításuk ez:

— Or, úr, szór, csak, csík, föl, mondd, főjj, múlj, süt.

Tanulságos ez a két lajstrom, s érdemes kissé eltűnődnünk rajta. Mit veszünk észre?

Az első, fogalmi fordítás szintén nem hat rosszul fülünkre, de be kell vallanunk, hogy a hangzók egymásmellettisége bennünket már nem bűvöl el annyira, mint a francia költőt. Ez természetes. Minden nyelv egy külön hangszer. A hangzók elosztása és aránya más a franciában, mint nálunk. Aztán bármennyire is hangsúlyozzák a költészet öncélúságát és zeneiségét, kimutatható, még Paul Valéry esetében is, hogy mindig olyan dallamos szavakat választott, melyek jelentésük szerint is emelkedettek és kellemesek, s hangzásukkal végzetesen kapcsolódik a fogalmi hátterük, ez pedig még a hangzásuknál is döntőbb.

Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma, új értelmi és érzelmi törvényekkel. Mi tehát a tíz legszebb magyar szó? Ezt felelném abban a tudatban, hogy válaszom merőben önkényes, és éppúgy jellemez engem, mint nyelvünket:

— Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.

18