Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-07-25 / 15. szám
HÚSZ ÉVE SZOMBATON Hiányos riport New Brunswickból Robog az autóbusz a zsúfolt autópályán, hatalmas kamionokat kerülget, mellettünk New York külvárosa, raktárak, poros roncstelepek, az út mentén háznyi hirdetőtábla: „Riccónál a legjobb a szendvics! Innen 5 mérföld!” A szomszédos ülésen egy fekete család utazik, számomra ismeretlen nyelven becézgetik gyerekeiket. Mögöttem két diáklány spanyolul beszélget, aztán angolul válaszolnak egy idős asszony kérésére, aki sehogy sem tudja felkattintani a Cola-konzerv tetejét. Nem lepne meg, ha magyar szót is hallanék, hiszen New Brunswick felé tartunk, ahol sok magyar család telepedett le. Nagy Károly professzor szíves kalauzolásával hajtunk végig a város főutcáján. Jobbra a református egyház századfordulón alapított temploma, amely sokáig otthont adott a magyar iskolának. Vele szemben Gervay Pali bácsi könyvüzlete, ahová minden magyarnak illik belépni, ahol a régi, kedves színész pályatárs, Bilicsi Tivadar látogatásának emlékképe függ a falon. Végig az út mentén magyar és angol nyelvű feliratok váltogatják egymást az emigrációtörténet számára nevezetes épületek homlokzatán. Nagy Károly professzor, az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének tagja 1960-ban egyik alapítója volt a New Brunswick-i öreg Diák Szövetség — Bessenyei György Kör hétvégi magyar iskolájának majd az anyanyelvi mozgalomnak. S bár az iskola tavaly volt húszesztendős, az anyanyelvi mozgalom pedig idén feleannyi idős —, Nagy Károly személyén keresztül elválaszthatatlanok. — A szülőkben nagyon élt az akarat, hogy gyerekeik tanuljanak magyarul — mondja Nagy Károly. — De ne csak a nyelvet, hanem történelmünket és irodalmunkat is ismerjék. Nagy kísérletbe fogtunk, amikor 1960-ban két osztályt indítottunk. Figyeltük, mások hogyan csinálják, és közben készítettünk egy alapos szociológiai vizsgálatot a magyar iskolák tevékenységéről. Teljes elszigeteltség és tankönyvhiány — röviden így jellemezhető az eredmény. Régi tankönyvekből tanítottak-tanítottunk és rájöttünk, ehhez a felelősségteljes munkához azért több szükséges, mint jóindulat: ide diplomás tanítók és jó tananyag kell. Felvettem a kapcsolatot hazai barátaimmal, levelet írtam Váci Mihálynak is. Ma is őrzöm a még kiadatlan levelezésünket, amelynek az „Oldott kéve” lett az eredménye. Ez a hazai közvélemény figyelmét is a külföldön élő magyarok magyarságmentő munkájára irányította. Azóta járt nálunk dr. Nagy János professzor Debrecenből, Szende Aladár, Maróti Gyula és Ginter Károly, akik itt, a helyszínen tanulmányozhatták : milyen nyelvi környezetben élnek a gyerekek, milyen tankönyvekre van szükségük. Sokat vitatkoztunk az Anyanyelvi Konferenciák szakbizottságaiban azért, hogy miképpen vegyék figyelembe az idegen nyelvi környezetben magyarul tanítók tanítási tapasztalatait, hiszen a jó tankönyv összeállítása, szerkesztése elsősorban szakmai kérdés. — Milyen eredményeket hoztak az Anyanyelvi Konferenciák az Önök számára? — Az egész magyar nyelvi és irodalmi oktatás ügyét vitték előre, tették komplexebbé, ezáltal eredményesebbé. Ma már jó tankönyvekből tanítunk, az anyanyelvi mozgalomnak nyelvi táborai vannak Magyarországon, kezdők és haladók számára. Sárospatakon például nemcsak tanulnak a gyerekek, hanem a hagyományos magyar népművészettel is megismerkedhetnek, sőt gyakorolhatják is a fazekasságot, a hímzést és a népi táncot. És külön ki kell emelnem a debreceni pedagógus továbbképző tanfolyamunkat. Tíz esztendő távlatából tekintve ezek az anyanyelvi mozgalomnak nagy eredményei, olyan vívmányok, amelyeket hasznosítanak akár Svédországban vagy Nyugat-Európa bármely országában, akár Csehszlovákiában vagy Jugoszláviában. — És nem csökken az érdeklődés! — kapcsolódik a beszélgetésbe Németh Zsigmond, a hétvégi magyar iskola igazgatója. — Olyan szülők is vannak, akik víkendjüket feláldozva, húsz-huszonöt mérföld távolságról hozzák és viszik gyermekeiket. Vannak és voltak olyan tanáraink, akik maguk is idejártak a hétvégi iskolába. Például Kardos József Nagy Károly tanítványa volt. Én magam Jugoszlávia magyarlakta területén születtem, Harkó Zoltánná óvónő Kolozsvárról, Kovács Klára, aki évekig tanított iskolánkban, Pozsonyból jött hozzánk. Tóth Tünde, aki jelenleg a princetoni egyetem ösztöndíjasa, Magyarországról érkezett. Nemcsak a tanári kar összetétele miatt, hanem attól a gondolattól vezéreltetve, hogy mintegy tizenötmillió magyar él a földön, ezért mi tanítjuk a külföldön élő magyar tudósok és írók műveit is. — Általában hány tanulójuk van egy-egy tanévben? — Átlagosan ötven-hatvan gyerek iratkozik be iskolánkba. Négy csoportban foglalkozunk velük: a 3—6 éves korúak az óvoda osztályba járhatnak, verseket, mondókákat, rigmusokat tanulnak. A 6—8 év közöttieket a Petőfi-osztályba soroljuk, ahol a magyar ABC-vel és nyelvi alapokkal ismerkednek. A 8—11 évesek és a 9—13 évesek számára —, ismereteiktől függően —, két csoport áll rendelkezésükre. A Rutgers egyetem a hétvégeken ingyen bocsát rendelkezésünkre tantermet. Az órákat vetítéssel és magnófelvételekkel egészítjük ki. — Hogyan, miből tartják fenn az iskolát? — Tandíjakból és a Magyar öreg Diák Szövetség támogatásából. Egy gyerek számára az elmúlt évben 80 dollár volt a tandíj. Ugyanazon család második gyermekéért 60 dollár, a többiek taníttatásáért már csak 40 dollár tandíjat kell fizetni. Oktatóink minimális tiszteletdíjért, az adminisztratív dolgozók, mint Németh Zsigmond igazgató is, jórészt térítés nélkül, mondhatom: elhivatottságból végzik munkájukat — mondta Vígh Katalin, a Magyar öreg Diák Szövetség titkára. A jó riport törvényei szerint, most az iskolalátogatáson készült beszélgetéseknek kellene következniük, de a riporter szerencsétlenségére a diákok a húsvéti szünidőt élvezték. Így csak tanáraik lelkesedéséről és kitartásáról számolhatunk be. És arról, hogy a magyar oktatás ügye New Brunswickban jó kezekben van. LINTNER SÁNDOR Nagy Károly, Németh Zsigmond, Vigh Katalin és Nagy Zsuzsa (fotö: lintnef.) A hétvégi magyar iskola diákjai 15
