Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-07-11 / 14. szám
A NEMZETI SZÍNHÁZ KÖZÖNSÉGE Újjáépített kamaraszínháza, a Katona József Színház, hamarosan megnyitja kapuit Hogy a két színházra való társulatot kellő hatásossággal foglalkoztatni tudják, a színház vezetőségének határozata szerint négy színhelyen is rendeznek előadásokat. A nagytermen kívül, hol a rangos és népes bemutatókat tartják, játszanak a színház előcsarnokában (délutánonként, éjszakánként, kamaradarabokat, monodrámákat), játszanak a Fővárosi Művelődési Házban és a Játékszínben. A szükségmegoldások persze nem feltétlenül véglegesítendő, jó megoldások. A főváros különböző pontjaira vándorló Nemzeti Színház érthető módon várja a kamaraszínház megnyitását, és reméli, hogy 1981 őszére befejeződik a Katona József Színház átépítése. A hírek szerint modem, kényelmes belső terű játékszín lesz az átalakított színház, négyszáz személy befogadására alkalmas nézőtérrel, megnagyobbodott színpaddal, modern színpadtechnikával és tágas előtérrel. Forronganak az indulatok, különböző tervek készülnek, föllángolnak és kihunynak a remények a nemzet színházának végleges és méltó otthont adó színi épület fölemelése körül. Nyolc esztendeje folynak a viták, milyen is legyen a majdani Nemzeti Színház. Kilencszáz vagy ezerkétszáz nézőt befogadó? Prózai játék színtere legyen csupán? És legfőképp: kik építsék, miből építsék? Míg a viták folynak, a csendes szemlélőnek, a színház szerelmesének, de bizonyára a Nemzeti Színház vezetőinek és művészeinek is eszébe jut a kezdet; eszébe jut a Nemzeti Színház fölépítésének gyönyörű hagyománya, midőn hivatalos határozatokkal mit sem törődve, közgyűjtéssel és közmunkával, nemzeti öszszefogással termett a nemzet színháza. Hinni lehet abban, hogy miként az 1830-as esztendőkben, most is segítenének a munkában a hazafias érzelmű iparosok, a kétkezi munkások, értelmiségiek és művészek egyaránt, hinni lehet ebben, mert a Nemzeti Színházat szereti a nemzet. Az esztendőkön át helyiséggondokkal, tárgyi nehézségekkel, vezetőségváltásokkal járó egyenetlenségekkel küszködő színház ugyanis mára már megerősödötten, határozott jelleggel vonzza magához a publikumot. Milyen is ez a „határozott jelleg”? Aki a Nemzeti Színházra gondol, szinte magától értetődő természetességgel veszi tudomásul, hogy ennek a társulatnak olyan megkülönböztetett kötelezettségei vannak, amilyenek más színházakra — idehaza vagy egyebütt —nem vonatkoznak. Ezekre a kötelezettségekre utal Sziládi János is, a Nemzeti Színház igazgatója, midőn a színház műsorpolitikájáról szólván elsorolja, hogy kötelessége a repertoárban mindig előkelő helyen tartáni a nemzeti drámairodalom klasszikus műveit. Kötelessége továbbá fokozott figyelemmel foglalkozni a világirodalom klasszikus műveivel, valamint a mai magyar drámairodalommal. E három alapvető műsorpolitikai feladatnak megfelelően szinte mindig színen van a Bánk bán, a Csongor és Tünde, remek bemutatókat ér meg a Nemzeti Színházban Shakespeare és Moliére; sőt újabban kellő figyelem jut az orosz klasszikus drámairodalomnak is. Hogy a mai magyar drámairodalom mily mértékben szívügye a Nemzeti Színháznak, azt jól jelzi, hogy itt mutatták be az elmúlt évadban először Németh László Húsz Jánosról szóló színművét, egyenletes sikerrel játsszák Csurka István Döglött aknák című játékát és most készülnek színre vinni Komiss Mihály Alleluja című művét, továbbá Sütő András egyik drámáját. A társulat igénye tehát az, hogy izgalmas, a kor fontos kérdéseire válaszoló, azokkal legalábbis foglalkozó színházat teremtsenek. Ennek a nagyon élő és élénk műsorpolitikának a magától értetődő következménye, hogy a Nemzeti Színház közönsége az utóbbi esztendőkben némiképp „átrendeződött”, megifjodott. A Nemzeti Színháznak van a „felnőtt” színházak között a legtöbb ifjúsági előadása. A fiatal közönség azonban nem csupán az iskolai kötelezőolvasmány-szerű előadások nézője itt, de a modem játékoknak is. A Nemzeti Színháznak, mint a legtöbb magyar színháznak, nincs biztos felmérési lehetősége arról, hogy melyik előadásukat milyen közönségréteg látogatja. Azt azonban egyszerű vizsgálódási módjaikkal — a színházi szervezés, jegyeladás kézenfekvő adatai alapján — is megállapíthatják, hogy a klaszszikus műveket elsősorban a munkásközönség „viszi sikerre”; a modern szerzők munkáiból formált színjátékok viszont az értelmiség köreiben keltenek érdeklődést. Társadalomtudományi jelentősége lenne, ha valamilyen módon meg lehetne állapítani, hogy az a fiatal, húszon-, harminc-, alig-negyvenesztendős munkásközönség, amelyik lelkesen tapsol a Bánk bánnak, vajon elmulasztott iskolai tanulmányait pótolja-e választásával elsősorban, vagy gondolkodásmódjához, érzelemvilágához esik-e közelebb a klasszikus művek hangvétele, problémavilága a modem művek felkavaró, gyötrő problematikájával szemben. Bizonyára azon sem volna haszontalan eltűnődni, hogy az az értelmiségi nézősereg, amely a kortárs szerzőknek tapsol, látta-e például a megújult, a modernné tett Csongor és Tündét. Addig is azonban, míg valakinek eszébe jut statisztikus alapossággal és tudós következetességgel feltérképezni azt, hogy mely társadalmi réteg milyen indíttatásból látogatja a Nemzeti Színház előadásait, megnyugtató látni, hogy a Nemzeti Színház mai nézőtere éppen úgy megtelik estéről estére, amiként megtelt az az egykori nézőtér, majd százötven évvel ezelőtt, és Kállai Ferenc Shakespeare-játékának éppen olyan lelkesen tapsolnak, mint a shakespeare-i játékot legharciasabban kikövetelő Egressy Gábornak egykoron. Tapsolnak nyurga diákok, merev kis katonák, testes iparosok, korán kopaszodó, tudós urak. A Nemzeti Színházban akkor is, most is — engedtessék meg a fennköltnek tetsző, valójában egyszerű szó — maga a nemzet a közönség. LŐCSEI GABRIELLA Jelenet Vörösmarty Mihály „Csongor és Tündé”-jéből FOTO: BENKÖ IMRE — MTI Benedek Miklós, Kállai Ferenc és Cserhalmi György Shakespeare „IV. Henrik" cimü drámájában 21
