Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-27 / 13. szám

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Bőgő Masina

Bömböl a Bőgő Masina, rugdos, rázza az ágyát, nem néz a játékaira, bömböl, mintha ciháinak.

Szétszaggat szép mesekönyvet, rálép macira, nyuszira, orráról hullanak a könnyek, bömböl a Bőgő Masina.

Kérne teát, tejet, inkább, kekszet, vajaskenyeret, almát, hinta-palintát, csak körülötte legyenek.

Szörnyű lény Bőgő Masina, csupa száj és csupa méreg, miatta van nagy galiba, rettentő, ha felébred.

De ha alszik, majd kiderül, nincs bene semmi hiba, mert egészen jól sikerült kisfiú Bőgő Masina.

ILLUSZTRÁCIÓ: LUX KATA

LÁSZLÓ GYULA

Gyalogösvény

Erdő, mező sose fösvény, mindenütt van egy kis ösvény, erre szalad, arra fut, aki rálép, messze jut: egy falutól másikig, a falutól városig, hegyre föl és völgybe le, tán a világ végire, azon is túl, úgy lehet végtelenbe elvezet, a Tejútig kanyarog, ott járnak a csillagok.

LÁSZLÓ GYULA

Az álmodozó kis patak

Reges-régen, megszámlálhatatlan sok évvel ezelőtt a hegyek csak aprócska dombok voltak, a folyók meg rövid életű, csöppnyi patakokként kanyarogtak erre, arra, amíg a szomjas föld be nem itta őket. Egy szép napon azonban a hegyek nőni kezdtek. Némelyik úgy megnőtt, még a tekintet is elfáradt, mire felért a csúcsára. Felhősüveget rakott a fejére, hópalástot kanyarított a vállára, úgy büszkélkedett, nézelődött szerteszét a vidéken.

A vékonyan csurdogáló erecskék, a sekély vizű patakok azonban sehogyan sem akartak megduzzadni, folyóvá válni. Azaz, akartak volna, csak nem tudtak. Hiába erőlködött egyik is, másik is, hiába próbálták magukat áttörni a végtelen homokon, a sziklák résein, hogy méltókká váljanak a hegyekké ágaskodó dombokhoz, és széles, mély mederben hömpölyögjenek tova, semmire sem jutottak. Se szélesebbek, se mélyebek nem lettek, a föld éppen úgy felitta őket, mint azelőtt. Pedig mennyire szerettek volna továbbjutni, futni fürgén az ismeretlen messzeségbe, amerről a szél elhozta hozzájuk a tenger sós ízét, s mesélt nekik a végtelen nagy vízről, amely minden patakot reménykedve vár, hogy szeretettel magába ölelje.

De hiába volt a szél biztató beszéde, a patakok igyekezete, a források vize esőktől táplálva sem érte el a vágyott tengert. Erre arra kacskaringózva, külön-külön keresték az ismeretlenbe vezető utat. Olykor, ha egy irányba vitt az útjuk, át is integettek egymásnak, csak éppen nem fogtak kezet, hogy együtt ballagjanak, fussanak tovább, hátha úgy messzebb jutnak.

Akadt azonban egy vékonyan csordogáló erecske a sok között, amelyik örökké a tengerről álmodozott, s társtalanul csörgedezve így okoskodott: Egymagámban gyönge és erőtlen vagyok, hogy átverekedjem magam a szomjas homokon, az utamat álló kemény sziklákon. A magam erejéből soha nem érem el a tengert. Pedig én látni akarom a nagy vizet, amelyikről a szél annyit mesélt nekem. Ha segítségül hívnám valamelyik pajtásomat, talán sikerülne.

Nem töprengett soká. Hamarosan egy pajkos, szikláról sziklára ugráló társa közelében vitt az útja. Megcsillogtatta magát a déli napsütésben, és átkiáltott hozzá:

— Testvérkém! Tarts velem! Különkülön soha nem érjük el a tengert. Legyőzhetetlenül sok az akadály. Együtt hátha többre megyünk.

A megszólított licsegve-locsogva eltűnődött a hallottakon. Lelassulva csordogált néhány lépést, s mivel úgy vélte, lehet abban valami igazság, amit a társa mondott, belékarolt, és együtt mentek tovább. Egyszeriben fürgébbek lettek.

Az erejük is megnőtt, a medrük kiszélesedett, mélyebb lett.

Addig futottak így összeölelkezve, míg végül maguk mögött hagyták a hegyeket, az egyenes derekú, büszke fenyők birodalmát, s leértek a széles síkságra. Itt azonban mar korántsem voltak olyan fürgék. Éppen hogy csak bandukolni tudtak. A sívó homok, a lapos alföld mind elszívta az erejüket.

— Látod, együtt messzebbre értünk, mint külön-külön, de a tengert így sem érjük el — panaszkodott egy kis hullámfodrocska a másiknak.

— Ha még többen lennénk, talán sikerülne — reménykedett a társa, de töprengve, tanakodva, mind lassabban vánszorogtak tovább sekély medrükben.

Már csaknem elapadtak, amikor ismét melléjük kanyarodott egy csenevész erecske. Nyomban átkiáltottak hozzá:

— Testvérkénk! Tarts velünk! Külön-külön soha nem érjük el a tengert. Legyőzhetetlenül sok az akadály. Együtt többre megyünk.

Kapott az alkalmon a kis patak, mert igencsak elunta, hogy egyedül bolyongjon, s érezte, a hosszú úttól elgyengülve úgysem bírja már soká. Boldogan nyújtotta hát a kezét, s összeölelkezve most már hármasban szaladtak arra, amerre a szél szava nyomán a tengert sejtették. Igaz, hármójuk összefogása sem lett volna elég, hogy elérjék, amiről álmodoztak, de egyetlen, gyors sodrású folyócskává szélesedve még tovább jutottak.

A folyó megerősödve, bizakodva hömpölygött maga vájta medrében, s alig várta, hogy újabb patak kerüljön az útjába.

— Testvérkém! — kiáltott át hozzá most már dübörögve. — Tarts velem, különben soha nem éred el a tengert. Csak együtt győzhetjük le az akadályokat.

— Veled mehetek — locsogta gyönge hangján a kis patak, és idősebb testvérébe kapaszkodva egyszeriben új erőre kapott.

Izmos hullámok sodorták magukkal, vállukra emelve vitték, támogatták, mígnem teljesen eggyé forrt velük. Minden vízcseppecske egy igyekezettel, egy akarattal szaggatta a partot, ásta, vájta a folyó ágyát. Fákat, köveket lökött félre útjából az áradó víz. De sok kis patak segítségére volt még szükség, hogy megvalósulhasson mindannyiuk álma, és a folyó folyammá dagadva eljusson a tengerig.

Egy csodálatosan szép hajnalon, amikor a Nap éppen kikukkantott a látóhatár mögül, hogy végigtekintsen végtelen birodalmán, a hatalmas folyammá nőtt, messziről indult, szelíd kis patak célját elérve összeölelkezett a tenger magasba csapó, tarajos hullámaival.

23