Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-27 / 13. szám

A LEGÉSZAKIBB MAGYAROK KÖZÖTT Y

A „magyar rém" és a paprika

A „magyar rém"-mel Oslóban találkoztunk először, rögtön a repülőtéri taxiban.

Kedves és fiatal taxisnő vitt be a városba,

(arrafelé elég sok a női taxis) és a rém a kardándobozból kandikált elő.

No, ne tessék valamiféle hátborzongató szörnyűségre gondolni, a magyar rém — az angolszász sajtóban: „The Hungarian Horror” — meglehetősen ártalmatlan rémecske. Itthon bűvös kockának hívjuk. Rubik Ernő világraszóló játék-találmánya betört Skandináviába is. Amikor a taxis kislány megtudta, hogy magyarok vagyunk, rögtön a kezembe adta a kockát, mondván, végre valaki ki tudja rakni a hat oldalt. Éreztem, hogy most a nemzeti becsület forog (bűvös) kockán. A nemzeti becsületet ugyan csak félig mentettem meg (egy oldalt tudtam ugyanis kirakni) — ám egy tanulsággal azonnal gazdagabb lettem. A világ szemében kis hazánk a tschikosch, fokosch, gulasch, pussta és nyereg alatt puhított hús országából bűvöskockázó országgá vált.

Siker

Norvégiában legalább azt tudták mindenütt, hol van Magyarország. De Audur, az Oslóba kiránduló izlandi kislány, akivel elutazás előtt beszélgettem, már hírét sem hallotta ennek az országnak. Amikor megemlítettem, hogy Ausztria mellett van, látszott rajta, hogy ezt a nevet hallotta már valahol. De hol? Az iskolában tanultak róla valamit?

Így hát, gondolom, nem volt könnyű annak a néhány ezer magyarnak a helyzete, aki évtizedekkel ezelőtt a skandináv országokban akart letelepedni. De miért éppen ott?

Az első választ Hidas Pétertől kaptam meg. Hidas úr kemény, őszinte szavú, határozott egyéniség. Skandinávia-szerte elismert szaktekintélynek számít a komputer-szakmában.

— Diákként indultam útnak, 1956-ban — meséli. — Mint annyian, én is lágerbe kerültem., s ott volt időm gondolkodni, hova is akarok menni. Három feltételt szabtam magamnak. Európában akarok maradni, mert nem tudok, nem akarok kiszakadni az európai kultúrából. Gazdag országba akarok kerülni, mert, ha már elindultam szülőhazámból, legalább jó anyagi viszonyok közé jussak. És olyan országba vágyom, ahol kevés magyar él, mert kifogástalanul be akarok illeszkedni új hazámba.

— Kemény feltételek. Sikeresnek érzi a választást és a beilleszkedést?

— Igen. Amikor ide érkeztem, elszántam magam, hogy olyanná válók, mint a norvégok. Megtanultam a nyelvüket, igyekeztem átvenni az életstílusukat. Nem ment könnyen. Magyarországon 1956. előtt kevés információt kaptunk az itteni életformáról. Egyre emlékszem: az „Egy nyáron át táncolt” című svéd filmre. Azóta vágyódtam Skandináviába. Persze, itt rájöhettem, hogy más a film, és más a valóság. Az életstílus sokban különbözik az otthonitól. Sokkal maguknakvalóbbak, zártabbak az emberek, a családok. Én is ilyenné váltam.

— Szakmai sikerek?

— Megtanultam a számítógépszakmát. önálló szaktanácsadó vagyok, különféle vállalatok számítástechnikai rendszereinek kialakításában nyújtok segítséget. Ezenkívül két folyóiratban állandó rovatom van, rendszeresen írok a komputerizáció kérdéseiről, eredményeiről.

— Magyarnak vagy norvégnek érzi magát?

— A születésemet nem tudom, de nem is akarom letagadni. Magyarnak születtem, de norvég vagyok. Ezt az országot majdnem felnőtt fejjel magam választottam, és az embernek vállalnia kell a döntéseit. Megnősültem, norvég feleségem van, és természetesen a gyermekeim is norvégok.

— Tudnak magyarul?

— Rájuk bíztam a döntést. Az egyik lányomat nem érdekli a magyarság, a másik most tanul magyarul. Mindkettőjüket megértem, és döntésüket elfogadom. Azt hiszem, egy született norvég sem tenne másképp.

Hóviharban

Trondheim, Norvégia ősi fővárosa majdnem az északi sarkkörön fekszik. Ha megnézzük a világtérképet, láthatjuk, hogy egyike a legészakibb nagyvárosoknak. S tudtommal1 itt élnek a „legészakibb” magyarok, mintegy tucatnyian. Ennél északabbra élő magyar családokat nem ismerek. (Ha vannak, örömmel várom híradásukat.)

A repülőgépet heves hóvihar cibálta-dobálta Trondheim repülőtere felé. Tulajdonképpen örültünk, hogy ép bőrrel megúsztuk, bár a norvégok legalább olyan jó pilóták, mint amilyen jó hajósok. Vendéglátónk, Gaál Gyula mégis egy szál zakóban fogadott. Talán természetes, hogy első, kissé fogvacogva eldadogott kérdésem ez volt:

— Hogy bírja az éghajlatot?

— Ó, nagyon jól. Megéltem én már mindenféle klímát, a trópustól a sarkvidékig, nem sokat számít. Csak az autó hűtővizét kell itt reggelente fölmelegíteni.

Gaál Gyula fiatalkorának nagy

14