Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-16 / 10. szám
GALSAí PONGRÁC Jegyezd meg, fiam — mondta apám nemegyszer —, hogy minden rosszban van valami jó is ... Apám bövi ben volt az ilyen, minden élethelyzetben alkalmazható, patentigazságoknak. Valóságos kis breviáriumot tudnék öszszeírni belőlük. Itt van például a számláló telefon. Zúgolódtunk, amikor bevezették, sok kényelmetlenséget okoz, három percekre szabdalja a mondanivalónkat, megfizetteti a bőbeszédűségünket, visszatart az öntudatlan fecselyektől, anyagilag csak kárunk lehet belőle. Pedig voltaképp nagyszerű találmány. Az automata telefonkészülék nemcsak a beszélgetésre fordított időt számlálja, önműködően nyilván tart bennünket is. Megméri emberi kapcsolataink értékét. Mintha egy hatalmas, több százezer regiszteres, ördöngös lélektani komputer működne ott a postaközpontban. A gép, szerény díjszabás ellenében, felvilágosítást ad arról, hogy akivel beszélünk, mennyit ér nekünk. Csak éppen olvasni kell a jelekből. A számlálókészülék, háromperces ugrásokkal, valóságos matematikai jellemképletet állít elő partnereinkről és önmagunkról. A telefonszámlából pedig társasági kapcsolataink rejtjeles végösszegét olvashatjuk le. Mert korántsem mindegy, hogy havonta hány percet beszélünk, s esetenként milyen összegért? X., úgy látszik, csak két forintot ér meg nekünk, — A Ma-gyar-or-szág cí-mű úti-köny-vet szeretnémkölcsönkérni. Kis szünet. — Ja, vagy úgy! — kiáltottam, az elmebéli világosság teljes fényében. — Várj egy pillanatig. Mindjárt megnézem. Az útikönyv ott állt vigyázzban, a könyvespolc legfeltűnőbb helyén. Megsimogattam a szememmel. Aztán a fotelra helyeztem a kagylót, fölálltam, kiürítettem a hamutartót, rágyújtottam, sétáltam a szobában, húztam az időt. „Halló! Halló! Halló!” —jött rekedten a készülékből. De nem nyúltam érte. Már legalább négy perc telt el. Akkor megszántam Jocót. — Sajnos, öregem, nem találom — mondtam a telefonba. — Azt hiszem, levittem a Balatonra. De az is lehet, hogy elveszett... — Köszafeneegyemeg — felelte Jocó. — És különben hogy vagy? — kérdeztem lassúdadon. De erre már nem felelt. — Viszlát — mondta, és megszakadt a vonal. Persze a számláló telefonnak is szüksége van az emberi elmére, amely a forintban kifejezett értékeket megfejti. Akadnak a telefonálástól eleve ódzkodó előfizetők is. A kicsinyességet az emberi erények bőven jóvá tehetik. Haldokló szerelmeknél és barátságoknál három perc is szép időnek minősül. De a számláló telefon, mondom, nagy találmány. Használjuk fel épülésünkre. A számláló telefon Y.-ért viszont a hatot sem sajnáljuk. Vajon miért? Egy tízforintos telefon már forró szerelmet vagy komoly üzletet ígér. Fölöttébb jellemző továbbá, hogy az általunk kezdeményezett, hosszabb társalgás közben a partner felajánlja-e a viszahívást? És mi elfogadjuk-e? Barna Jocóval mindennapos telefonbarátok voltunk. Én távol laktam a várostól, ő unatkozott. Igaz, háromszor is felhívtam, míg Jocó csak egyszer. Nem mintha a várostól mérhető távolságom nagyobb lett volna az ő unalmának hosszúságánál. De értsük meg barátaink gyöngéit. Barna Jocóról pedig tudtam, hogy nem erénye a könnyelműség, filléres könyvelést vezet napi kiadásairól, görcsös lelkiismeret-fúrdalást érez egy elkallódott buszjegy miatt, és keresztlányának húsz deka pralinét visz karácsonyi ajándékba. Amikor a számláló telefon létrejött, Jocó elhallgatott. Nyilván attól félt, hogy hosszúra nyújtom a beszélgetést. Én háromszornégyszer még rácsöngettem. Némi kajánságból is, mi tagadás. De semmi viszontjelentkezés. 2 Aztán hónapok múlva szól a te- g lefon. Az ő hangja! ^ Ezt hallom: m — HallóiftBarnaJocótevagyaz- '< Pongrác... o Persze, hogy minden szót értet- * tem. De adtam az értetlent. 2 — Halló? Ki beszél? — kérdeztem. Ha a guta megüti is, átme- ^ gyek vele a két forintba. g Valamivel lassabban: 2 — IttBarnaJocó! ^ Némi töprengési szünet. Aztán a boldog fölkiáltás: — Jocó! öreg fiú! Hát eszedbe jutottam? Ha lehet, még gyorsabban: — Kérlekrövidrefogomkevésaz időm ... Nem hagytam magam. — Ügy látszik, rossz a vonal. Nem értelek. Mondd még egyszer! Dühösen belefújt a készülékbe. — Mindegy. Arrólvanszóhogyegynagyonkedvesdániaibarátomrészére . . . Vagyis: arról van szó, hogy egy Budapesten tartózkodó, nagyon kedves dániai barátja részére kölcsön akarta kérni a Magyarország című útikönyvet. Négyszer-ötször is megismételtettem vele a szöveget. Aztán megkérdeztem: — Valamilyen könyvről van szó? — Igenazútikönyvről... — Dániai útikönyvem nincs — feleltem. Éreztem, homlokát ellepi a veríték. Már egészen fölösleges szavakat is használt izgalmában: — DehátajóistenáldjonmegaMagyarországcíműútikönyvet... Most már megátalkodott lettem. Másfél perc eltelt. Félidőben vagyunk. — Hiába, nem értem ... — AMagyarországcíműútikönyvetszeretném... — Ne hadarj annyira! Taglald! Taglald?! Ez a szó úgy hatott rá, mint a tagló. Tudtam, hogy pereg a homokórája. Nagyot sóhajtott. Majd taglalni kezdte: 28
