Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-16 / 10. szám

A magyar népköltészet, Ady és Kodály ismerő számára nem kétséges, hogy a díszes tollazatú, fácánféle madár (Pavo cristatus) a vármegyeházra szállt fel: sok szegény legénynek szabadulására. A népi szimbolika e gyöngyszeme a mindenkori szabadságvágyat, a kulturális fenség óhaját képviseli. Nem véletlenül vált Budapest város művészeti heteinek címer-madarává (éppen lapunk korábbi művészeti vezetőjének, filo-nak grafikai megfogalmazásában) — és nem véletlenül választotta a Magyar Televízió sem, tíz esztendővel ezelőtt, mozgalomindító fesztiválja címéül: „Röpülj, páva!”

Felröpült a páva — és országos sikere nyomán mindenhol „Pávakörök” alakultak, öregek és fiatalok, parasztok és iparosok, diákok és pedagógusok fogtak össze, hogy összegyűjtsék, megmentsék vidékük lassan feledésbe merülő dalait, népszokásait. Az akkoriban virágját élő táncházi mozgalom főként a városi fiatal értelmiséget mozgatta meg — a pávakörök viszont a népművészet őrzőit, a

MERRE SZÁLL A PÁVA?

parasztokat serkentették. Nem csoda, hogy a tíz év előtti fesztivál országos sikere vitathatatlan volt.

Vetélkedés és vita

Egy évtized elteltével a rádió és a televízió újra fölrebbentette a díszes madarat — ám idén összecsaptak az egymással ellentétes koncepciók.

A páva-verseny közhírré tétele után több mint ezerháromszáz előadó és csoport jelentkezett. A zsűrik hónapokig tartó munkával kiválasztották közülük azt a fél száz versenyzőt, akik a televízió képernyőjén bizonyíthatták tudásukat. Még a döntő előtt megjelentek a sajtóban a vitacikkek: a televízió szerkesztőivel és zsűrijével vitázó szerzők elsősorban azt vetették az előbbiek szemére, hogy erre a nemes versengésre beengedték az ősi magyar népzenét cigányzenévé és operetteskedéssé silányító műzenei giccset, „nótás” kísérettel látták el a legszebb népdalokat is, felhígították a népzene valódi értékeit. Nem akármilyen vádat emeltek tehát: a magyar népművészet igazi értékeinek devalválásáról, a népzenei ízlés elsekélyesítéséről szóltak.

Kiss Ferenc („Élet és Irodalom”): „Nem igaz, hogy az ország népzenei kultúrája olyan, amilyennek ez a vetélkedő mutatja ... Amit a rádió és a tévé produkál, sajátos kiválasztás eredménye. Prolongálni, fölmutatni nem azt kellene, ami van, hanem, amit érdemes.”

Erre válaszol Vekerdi József az „Üj Tükör” hasábjain: „Választanunk kell: vagy megmaradunk a tömegmozgalom mellett, aminek alapfeltétele, hogy a mai magyar népzenei ízlés területéről vett élő anyagot és stílust is elfogadjuk a versenyzők tömegeitől, és emellett igyekszünk kisebb számú, kiemelkedő tehetségű előadó segítségével a múlt gyönyörű, de teljességében csak kevesek által felfogható dallamait is megkedvelteim minél szélesebb körökkel — vagy pedig kizárólag ez utóbbit engedjük megszólalni az igényesség nevében, és ezáltal visszaszorítjuk a népdalt az előadói pódiumra, a néptömegeket kizárjuk a népdalversenyből.”

24