Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-16 / 10. szám
szítettem a holland szövegét vagy feliratozását. — És hollandról magyarra? — 1976-ban megjelent Budapesten a Félbemaradt mennydörgés című holland novellaantológia. Ennek a szerkesztésében és fordításában működtem közre. Nemrégen fejeztünk be egy holland költészeti antológiát, ez valószínűleg még az idén megjelenik az Európa Kiadónál. — Ne haragudjék, ha most kissé bonyolultan teszem fel kérdésemet. ön — ez vitathatatlan — olyan hidat vert a két kis nép kultúrája között, amelyen kétirányú forgalom zajlik le. Erez-e prioritást valamelyik irányba? Megvalósítható a maradéktalan kétkultúrájúság? — Bonyolultan kérdezett, bonyolultan válaszolok. Én 1957-ben kerültem Hollandiába. A szüleim kivándorló útlevéllel jöttek, engem magukkal hoztak — gyerek voltam még —, szinte akaratom ellenére. Magyarországhoz kötött minden gyerekkori és kamaszkori emlék, az első szavak, az első szerelem. Az anyanyelv szavainak pedig holdudvaruk van: többet jelentenek, mint amit szótárakban le lehet írni. Nekem a „víz” szó mást jelent, mint ugyanaz hollandul. Számomra az patak, csobogás, a Duna, a Balaton, a Tisza. Egy holland számára ugyanez a szó tengert jelenthet, csatornákat Amszterdamban, esetleg küzdelmet a termőföldért. Ezért, amikor verset kezdtem írni, óhatatlanul másra gondoltam én, s másra holland olvasóim. Ez a kettősség kigatónője, hogy úgy látja, a párizsi feladónak van érzéke a gyermeklélektanhoz: nem ártana, ha tudományos alapon is foglalkozna vele. ífey kezdődött Madame Szántó második karrierje: Tran Thong vietnami származású francia professzor oldalán elvégezte a pszichológiai fakultást, megismerkedett Henri Wallon és Piaget tanításaival, a francia gyermeklélektani iskolákkal, majd egy óvoda munkatársaként kezdte gyakorlatban alkalmazni a budapesti és a párizsi tapasztalatokat. Mert hogy el ne felejtsük: közben a levelezés élő kapcsolattá vált, Szántóné évente többször is hazalátogatott, hogy a Lóczy utcai intézetben tanulmányozza a Piklermódszereket. Filmeket készített és amerre csak jár, beszámol élményeiről, a csecsemőnevelés új lehetőségeiről, arról, mennyivel szabadabb, önállóbb, egészségesebb, természetesebb az a gyerek, akinek sikerül megteremteni a kötetlen — bár ésszerű határok között tartott — mozgás lehetőségét csecsemőkorának szinte a kezdetétől. A Párizs környéki sévres-i bölcsőde, ahol kipróbálta módszereit, hamarosan feltűnést keltett. A sajtóban cikkek jelentek meg ró• _______________________1 kerülhetetlen, végigvonul az egész életen. — Tehát ön hollandul is magyar maradt? — Valami kissé idegen, kissé egzotikus gondolatvilágú költő. S ha például Csoórit fordítok, akkor arra törekszem, hogy a holland szavakban is felvillanjon az Alföld, a magyar történelem. Nemrégen fordítottam Szörény Rezső BUÉK című filmjének a szövegét. Ennek egyik jelenetében a szereplők éjfélkor eléneklik a Himnuszt. Nem tudtam megkerülni, le kellett fordítanom a szöveget. Barátaim megütközve kérdezték: mi ez a dagályos, patetikus frázispuffogtatás? Nekik talán meg tudtam magyarázni, hogy a magyar történelem egy adott korban szükségszerűen így villámlőtt fel egy versben. De nem tudom ezt elmondani minden nézőnek ... — ön mégis olyan díjat kapott, amely egyben a teljes kétnyelvűség lehetőségét is bizonyítja. — A lehetőség fennáll, de falakat nem törhetünk át. Legföljebb téglákat bonthatunk le azzal, hogy egyre többet ismertetünk meg a másik nép kultúrájából. Most azt tervezem, hogy hazaköltözöm, és Budapesten élek, magyar költőként. Ezzel talán sikerül jobban bekapcsolódnom a magyar kultúra, az élő magyar nyelv vérkeringésébe. De nem feledkezhetem el közben a holland irodalomról: akárhol lakom is, szolgálni akarom a két nép jobb megismerkedését. SÓS PÉTER JÁNOS la, más kerületekből jelentkeztek anyák, hogy oda kívánják beíratni csemetéjüket. Mindez alighanem egy mélyebb érdeklődést fejezett ki: egy francia orvos és egy pszichológusnő 1971-ben „Loczy ou le maternage insolite” címmel könyvet jelentetett meg a budapesti intézetben tapasztaltakról. A könyv egymás után több kiadásban is megjelent, Ágnes pedig szinte a Lóczy utcai intézet franciaországi követévé vált, lefordította dr. Pikier Emmi könyvét, s az nagy sikert aratott. A francia gyermekpedagógusok nagy szeretettel köszöntötték dr. Pikier Emmit, amikor több ízben is Franciaországba látogatott. A francia tévében filmet mutattak be a „Lóczyról”. A siker a kiváló magyar orvosnő sok évtizedes tevékenységének gyümölcse. És a modern módszerek iránti új érdeklődése. Meg egy kicsit Szántó-Féder Ágnes lelkesedésének, misszionáriusi buzgóságának az eredménye, így vált ismertté a franciák földjén egy olyan ügyben, ami egyetemes — gyermekeink boldogsága — valami, ami magyar hozzájárulás, magyar eredmény. BARACS DÉNES A SZERZŐ FELVÉTELE „Az a Vázsonyi Bálinttal, a világhírű zongoraművésszel, a Dohnányi Ernő életéről, munkásságáról szóló könyv szerzőjével a Royal-szállóban beszélgettünk. A helyszín azért fontos, mert az este folyamán többször megtörtént, hogy kimutatott az emberektől, járművektől zsúfolt Nagykorúira, egy bizonyos irányba: „az a ház a sarkon ...” — mondta. A mutatott irányban álló ház: a Zeneakadémia ... — Mit jelent önnek „az a ház, ott, a sarkon”? — Nem tudja elképzelni, menynyi mindent. Nem akarok közhelyeket mondani, de valamit el kell mesélnem. Kivándorlásom és első hazalátogatásom között kilenc év telt el. Nagy idő, majdnem egy évtized. És közben szinte hetente — vagy még többször is —, volt egy állandó visszatérő álmom. Állok a Zeneakadémia folyosóján, a próbabeosztást, tanulmányi híreket közlő faliújság előtt, és a cédulákat olvasom. Körülöttem ismeretlenek. Azután megjelenik egy-két ismerős, tanár vagy diák, észrevesznek — és kirúgnak. Hogy kerülök én oda? Nekem ott már nincs helyem. Ezután mindig felébredtem . . . — Kik voltak a tanárai? — Mi még ismertük a huszadik századi nagy magyar nemzedéket. Tanított minket Szabolcsi Bence és Weiner Leó. Meghallgatott és véleményt mondott rólunk Tóth Aladár. Néha bejött Kodály Zoltán — ha kissé kevésbé volt érdes, mint egyébkor, azt már nagy dicséretnek éreztük. És Dohnányi! Én már csak élete végén, másfél évig tanulhattam csak nála, de a legtöbbet ő jelentette a zenei fejlődésemben. — Dohnányi iránti lelkesedése könyvéből is kiderül. . . — ö volt a huszadik századi magyar zene egyik legnagyobb alakja. Három nagyság élt Magyarországon. Bartók öntörvényű, zárkózott zeneszerző, valóságos magányos hegycsúcs volt. Kodály zenepedagógiai munkásságát a tömegek zenekultúrájának, a nép zenei felemelkedésének szentelte. Dohnányi a hivatásos zenészekért tette a legtöbbet. Az ő értelmezései, magyarázatai, zongorajátéka nyomán világosodott meg előttünk a komoly zenének sok olyan titka, amelyet nélküle sohasem, vagy csak nagyon soká értettünk volna meg. — Azt kérem, ugorjunk át most képzeletben néhány ezer kilométert. ön most az amerikai Bloomingtonban tanít. Tudomásom szerint, igen sok magyar származású zenész és tudós dolgozik az Indiana egyetemen. — Igen, Bloomington az évek során kis magyar értelmiségi közház a ponttá vált. Nagyon sok magyar tanít és lakik ott. Mi úgy hívjuk magunk között, hogy — Bloomingpest. Talán nem kell külön említenem Sinor Dénes profeszszort, akit mindenki jól ismer, ha máshonnan nem, az Anyanyelvi Konferenciákról. Ott dolgozik Márer Pál közgazdászprofesszor is. — És a zenészek? — Néhány évvel ezelőtt történt. Az egyetem vezetősége meghívta hozzánk Rózsa Verát egy nagyon rövid vendégkurzusra. A meghívás természetesen szült némi féltékenységet a tanárok között. Ki ez a Rózsa Vera? — kérdezgették. Végül egy fiatal professzornő, Camilla Williams válaszolt: „Nem mindegy? — Magyar!” Ez kissé jellemzi az ottani szeretetet a magyarok iránt. Hiszen bloomingtoni sírban nyugszik Zathureczky Ede hegedűművész. Az egyetemen dolgozik többek között néhány olyan világhíresség, mint Starker János. Sebők György, Janczer György. — Valóban szeretik a magyarokat? — Az anekdota szerint, Korda Sándor filmrendező ajtajára ki volt írva: „Nem elég magyarnak lenni, legalább az első két felvonás legyen kész!” Ez igaz mindenütt, nálunk is. Egyszer megkérdeztem, félig tréfásan az egyetem rektorát, nem unja-e a sok magyart. Azt válaszolta, hogy az eddigi magyar professzorok mind igen magas színvonalon oktattak. Amíg ez a színvonal megmarad, nem un meg minket. — Nehéz volt a beilleszkedés? — Az álmomról már meséltem. Azt még nem tettem hozzá, hogy amióta 1968-ban először hazajöttem, s amióta rendszeresen itthon koncertezem —- és ultizok —, soha többé nem álmodtam ezt újra. Én utálom az úgynevezett emigráns lelkiállapotot. Az sehova nem tartozást, ideiglenességet jelent. Én — és ezt mindenki tudja rólam —, magyar zenész vagyok, és teljesen másodlagos most már, hogy hol élek. Legtöbbet úgyis úton vagyok. De egy valamit ne felejtsen el: a zenésznek bárhol a világon könnyű a beilleszkedés, ha zeneértők közé kerül. Van közös nyelvünk, és ennek nyelvtanát úgy hívják, hogy Bach, Beethoven, Mozart. És Bartók. Mindenki megérti. — És a Zeneakadémia? — Talán úgy mondanám, hogy az Akadémia és Dohnányi. Az ő szelleme messzire sugárzik. Ez nem valamiféle magyar iskola vagy magyar zenei gondolkodásmód. Csupán a művészi alázat és a zenei értelmezés tisztaságának az igénye, ezt hoztuk magunkkal bőröndök helyett, örökségül. S. P. J. sarkon..." 15 i
