Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-16 / 10. szám
I Jó néhány esztendeje (gondolom, Bartók Béla halálának ötödik, talán tizedik évfordulója lehetett), egy magyar Bartókemlékünnepélyen vettem részt a New York-i Town Hall nevű koncertteremben. Zilahy Lajos tartott egy nyilván emlékbeszédnek szánt felolvasást. Senki, semmi másra, más szereplőre, műsorszámra nem emlékszem. (Csak Schwalb Miklós zongoraművész neve dereng valahol az emlékezés peremén.) Zilahy felolvasása felejthetetlen benyomást tett rám (egy rövid novelláját olvasta fel), bár máig sem tudom, hogy tartalmának mi köze lehetett Bartók emlékéhez, addigra már nyilvánvaló halhatatlanságához. Talán éppen, mert a halhatatlanság problémájával találta szemben magát, azért választotta annak ellentétét példázat gyanánt? Nem tudom. (Talán fantázia az egész? Hamisított emlék? Talán egy Zilahy-felolvasás — mert abban bizonyos vagyok, hogy Zilahy volt a felolvasó — valami egész más alkalomból? De hiszen mindegy. Még, ha fantázia is az egész, akkor is.) Valami Kovács, Szabó, talán Kiss János nevű egyénről volt szó a novellában. (A novella „hősének” nem nevezhetem.) Zilahy még a nevét is úgy választotta, hogy jellegzetes ne legyen, és úgy írta le élete történetét, hogy abból semmire se emlékezzünk. Ezzel a Jánossal életében semmi különös nem történt. Még arra sem emlékszem, hogy életével, életében mit csinált. Gondolom, nőtlen maradt; nem volt se barátja, se rokona. Szülei elhaltak. Hamar meghalt ő maga is. Sírját senki sem látogatta. Fejfája, ha volt, elkorhadt. Sírkövet senki sem állított. És amikor valamilyen okból, valamiféle utána maradt levelek, okiratok is elégtek, elpusztultak (mintha valami szélvihar seperte volna őket útszéli csatornába), akkortól kezdve ez a János megszűnt. Nem halt meg. Megszűnt. (Azt hiszem, hogy korán elhalt kiváló angol író, George Orwell, találta ki a nonperson fogalmát — persze egyéb kapcsolatban.) Szóval, hogy ismételjem, Kovács János (nevezzem így a jövőben), nemcsak hogy meghalt. Kovács János megszűnt. Amikor az utolsó személy is meghalt, aki ismert, tudta nevedet, emlékezett reád, amikor az utolsó darab írás is elveszett, amely létezésedet legalább, mint nevet emlékezésbe hozhatta volna — akkor szűntél meg igazán. Nyilván ez volt, amit Zilahy mondani akart. Legalábbis, az volt, amit mondott — nekem. _ Igazában, amit most itt részletezve elmondtam, az majd mind tiszta kitalálás. Ismétlem: semmi részletre igazán nem emlékszem. Minden el van nyomva, felejtve. A tulajdonképpeni emlékek mind negatívumok. Nem tudom, mi volt a Zilahy-novella hősének neve. Csak azt tudom, hogy olyan magyar név volt, amiből még a New York-i telefonkönyvben is egy félhasábnyit találsz — a budapestiről nem is beszélve. Nem tudom, mi volt a foglalkozása. Csak azt tudom, hogy nem volt sem érdekes, sem különleges. Az egyetlen képszerű derengő emlék a szél, amely valamilyen papírdarabkákat egy csatornába söpör. De hiszen mindegy. A lényegre emlékszem, a mondanivalóra, a példázat tanulságára. Hogy az ember nem akkor halt meg igazán, amikor meghalt, hanem amikor a dolgok meghaltak, amelyekhez neve tapadt és az emberek elhaltak, akik még emlékeztek reá. Hát ahogyan a csodák jönnek, Ügy írtam megint ezt a könyvet... Ezekkel a sorokkal kezdődik A Halottak Élén, Ady Endre utolsó, még életében megjelent verseskönyve. Bizony, én is így írtam ezt a könyvet. Mind kevésbé tudom, hogy jól tettem-e, hogy megírtam és hogy jól tettem-e, hogy magyarul írtam. Barátaim jó része nem tud magyarul. Fiaim, pár száz szavas magyar nyelvtudással, magyarul olvasni nem tudnak. Magda majdnem ellenségesen nézi ezt a most már jó két esztendeje tartó körmölgetést Részlet Linksz Arthur könyvéből Elindultam szép hazámból, Hírős kis Magyarországból, Visszanézek télutómról... Elindultam — tizenkilenc éves voltam 1919 szeptemberében, amikor először indultam el; addig író akartam lenni. író és költő. Magyar író, magyar költő. Először indultam el és nem tudtam, akkor mindjárt nem vettem észre, hogy írói, költői álmodozásaimnak akkor, hirtelen örökre vége szakadt. Életem második következő tizenkilenc évéből körülbelül hetet német egyetemeken, klinikákon töltöttem; a többit nagyrészt Budapesten mint tanuló szemész, azután mint praktizáló szemorvos. Harmincnyolc éves voltam, amikor 1939. januárjában kivándoroltunk Amerikába. Kétszer tizenkilenc éve élünk itt, új hazánkban. Az első tizenkilenc év elteltével nagyjából elértem, amit elérhettem. 1958-ban az Amerikai Szemészeti Akadémia évi nagygyűlésén, Chicagóban, több ezer szemorvos jelenlétében én tartottam az azévi Edward Jackson-emlékelőadást. Azóta újabb tizenkilenc év telt el. olyan nyelven, amely nem a fiúkhoz szól. „Le kell majd fordítanod”, mondják családom, barátaim. Tévednek. Nem tudnám lefordítani. Meg tudtam volna írni angolul. (Nagyon jól írok angolul. Nem én mondom. Angolul írott szakmámbeli könyveim, tanulmányaim olvasói, bírálói mondják.) De az akkor egy egészen más fajta könyv lett volna. Nem adtam fel a reményt, hogy majd találok egy fordítót, inkább átdolgozót. De hát hol vagyok én még attól. Most egyelőre túl kell esnem a problémákon, amiket ennek a könyvnek a megírása szült. Könyvet írni könnyű. Kiadni, megjelentetni — micsoda gond! „Magyarul gondolkodói, vagy angolul?” — kérdik ezzel kapcsolatban barátaim. Hetvenöt éves múltam pár hónapja most, hogy ezt az Előszót írom. (Az előszót az író általában a végére hagyja.) Hetek múlva harminchét lesz amerikai éveim száma — majdnem pontosan fele életemnek. És micsoda gazdag fele! Sok minden egyéb mellett, amerikai életem egyik nagy ajándéka egy nyelv volt, egy világcsoda — az angol nyelv. * Arra gyanakszom, hogy most majd harminchét év elteltével a betűképek útja már jobban „ki van járva” angol szóképek, angol hangképek, angol értelmek felé. Valószínű, hogy ma már jobban, pontosabban, könnyebben írok meg egy szakmámba vágó tanulmányt angolul. Bizony, bizony, ma már csak amatőrje vagyok a helyes magyar írásnak. Szókincsem nem gyarapodott az évek alatt. Némely pórias, dunántúlias pontatlanság könnyen kiütközik. Tudatosítanom kell az ikes igék különcségeit. És nem rakok vesszőt a „hogy”, az „amely” kötőszók elé. Viszont otthon Magdával magyarul beszélünk. Tehát a magyar nyelv elevenen él bennem. De mégis az 1919-es vagy inkább az 1920-as év valamilyen caesurát jelez, ha nem is a magyar nyelvhez, de a magyar irodalomhoz és különösen a magyar költészethez való viszonyomban. Ekkor kerültem Prágába, egy német egyetemre, Kafka és körének német Prágájába. Valamilyen köldökzsinór akkor elszakadt, és ellentétben az addigival, az 1919. év utáni magyar irodalmat alig ismerem. A versek, amelyeket kívülről tudok és magános esti sétáimon felmondok magamnak, a népdalok, amelyeket elénekelek magamban, mind ama nevezetes 1919. év előtti termés. Évtizedeken át egyszerűen nem jutott időmből elég ahhoz, hogy magyarul rendszeresen olvassak. Sokáig a weimari kultúra tartott bűvöletében és benne az újabb német irodalom. És azután jött az affair, az angol nyelv, amelyet meg kellett hódítani, és amelyhez még mindig szótár kell. Ügy látom, jól tettem, hogy amit megírtam ebben a könyvben, azt magyarul írtam, és az is rendben van, hogy Prágába indulásom az a dátum, amellyel ezt az írást befejezem. Bár legkorábbi gyerekkoromtól kezdve kétnyelvű voltam, életem első húsz esztendeje igazában magyarul él emlékezetemben. írástudó ember létemre, azért itt most valamennyire mégis csak szégyellnem kell magamat. íme, megírtam egy önéletrajzot, egy olyan utolsó ítéletet, (önéletrajzot írni — hamisan citálom Ibsent —, annyit jelent, mint ítéletet mondani önmagunk felett.) Megírtam magyarul, amely mégiscsak az igazi anyanyelvem. Még szó lesz róla, hogy valamikor ifjúkoromban költő is voltam. Ki nem volt? Ügy látom, hogy például verset csak magyarul tudtam írni, akármennyire is bűvöletében tartott Rilke vagy Hofmannsthal vagy akár Goethe . .. És most, mindezek dacára nincsen még csak egy magyar—angol szótáram sem, egy magyar lexikonról nem is beszélve vagy pláne, magyarul magyaroknak írott értelmező szótárról. Ezzel szemben micsoda végtelen órákat áldoztam arra, hogy értsem, szeressem, szerethessem az angol nyelvet. Az angol nyelvért harcolni kellett. A magyar (tulajdonképpen a német is) itt volt, mint mondám — magától, természetesen. A tékozló fiúról szóló példázatnak mintegy parallelje: az anyanyelvet elfogadjuk. Nincs mit miért ünnepelni. Az idegen nyelv az, amit ápolunk. Oldalakat írtam az angol nyelv szépségéről. Mennyi szépség, mennyi értelem van a magyar nyelvben! Sohasem foglalkoztam vele. 13
